Miercurea-Ciuc? Csíkszereda?

A város jegyzője válaszlevelében kifejtette, hogy az érvényes törvények értelmében az önkormányzat ezt nem teheti meg. A fiatalember azonban nem hagyta magát, s mivel került olyan, aki a törvényeket áttanulmányozva tájékoztatta őt arról, hogy miképpen lehet egy település nevét megváltoztatni, második nekifutásra már azzal a kéréssel fordult az önkormányzathoz, hogy írjon ki népszavazást, amelynek során a város lakói nyilatkozhatnak arról, támogatják-e a névváltozást. S mivel sikerült összegyűjtenie a szükséges számú támogató aláírást, az önkormányzatnak nincs választási lehetősége, köteles határozatot hozni a népszavazás ügyében. Ez még nem jelenti azt, hogy lesz is népszavazás (mert a képviselő-testület el is utasíthatja a vonatkozó határozattervezetet, ugyanis a törvény csak arra kötelezi, hogy foglalkozzék a témával), de mindenképpen sikerült olyan helyzetet előidézni, amelyben a választott helyi képviselőknek már állást kell foglalniuk. Az eset igen nagy visszhangot váltott ki már eddig is Csíkban (s nem csak ott), s különböző körökben (társaságokban, netes fórumokon) nagyon élénk, esetenként durva vita zajlik róla. Érdemes tehát a témát kicsit alaposabban körüljárni, hisz számos kérdést vet fel, illetve társadalmunk igen sok tisztázatlan problémájára világít rá.

Nevem, címerem

Elsősorban akár furcsának is nevezhető, hogy miközben a közösségi és egyéni javak visszaszolgáltatásáért már 1989-ben megindult a harc, illetve – ha kisebb amplitúdóval is – arról is szó van azóta a közbeszédben, hogy a román hatalom által eltorzított, ránk erőszakolt család- és keresztneveinket is kérjük vissza, a településnevek esetében ez minden jel szerint nem jutott senkinek eszébe. Ebben az is szerepet játszhat, hogy az 1980-as évék végén még a sajtóból is száműzött magyar helységneveket (az idősebbek még jól emlékeznek azokra az évekre, amikor tilos volt leírni a magyar településneveket, így pl. Nagyváradot csak úgy emlegették az újságírók, hogy a Pece-parti Párizs, már ha nem akartak Oradeát írni) 1990-től ismét szabadon használhattuk, sőt hosszas „harcok” árán az RMDSZ azt is „kivívta” Bukarestben, hogy még a települések bejáratánál levő táblára is kiírták a magyar neveket. Holott ezek semmit sem változtattak azon a tényen, hogy az erdélyi települések hivatalos neve továbbra is az 1920-ban (vagy esetleg 1945 után) mesterségesen rájuk aggatott, izzadságszagú fordítás/ferdítés maradt. Hogy pedig kétségünk ne legyen efelől, a magyar helységnevek kiírását szabályozó kormányhatározat nagyon világosan kimondja: Înscripţionarea în limba maternă a denumirii unor localităţi are caracter informativ, neputând fi folosită în corespondenţa sau în documentele oficiale. (Vagyis: a település nevének anyanyelven való kiírása csak tájékoztató jellegű, ezeket a neveket nem szabad hivatalos levelezésben vagy dokumentumokban használni.) A kérdés tehát nem tekinthető jelenleg megoldottnak, jogos, hogy foglalkozni kell vele.

Azt is célszerű még elöljáróban leszögezni, hogy a tulajdonnév, az tulajdonnév, és ez igaz nemcsak személyekre, hanem településekre is, tehát értelmetlenség úgy megközelíteni ezt, hogy egy településnek van például magyar neve, s azt lefordítjuk románra, s mindkettőt kiírjuk, mert olyan rendesek és demokratikusak vagyunk (mármint hogy kiírjuk a magyart is). Vannak persze olyan települések, amelyeket hagyományosan több nemzet fiai lakják, s azoknak szerves módon kialakult több nevük, erre jó példa Brassó, aminek a bejáratához joggal és helyesen írhatták volna ki már évszázadokkal korábban azt, hogy Brassó – Kronstadt. Ezzel szemben az világos, hogy a Braşov a magyar névből származik, azt teszi egyértelművé, hogy a később oda beköltöző románok a magyaroktól átvett nevet használják kicsit a saját szájuk íze szerint alakítva.

Az sem utolsó szempont, hogy egy település presztízsét annak ősi volta is adja, fontos tehát, hogy mikori az első írásos említése. Már csak ezért sem szokás csak úgy, úri passzióból nevet változtatni. Egy névváltoztatásnak komoly oka kell hogy legyen. Ilyen volt az 1920-as impériumváltás, amikor szimbolikusan is be kellett kebelezni Erdélyt, így lóhalálában „román” nevet kellett adni a legkisebb falunak is. Az akkori sietségben fura neveket kaptak egyes települések (Marosvásárhely például Mureşoşorhei lett), ezért 1945 után ezekből többet meg is változtattak. Azóta volt még egy nagyobb névváltozáshullám szerte Romániában, éspedig amikor az ősiséget még jobban bizonyítandó több város kapott egy-egy pótnevet (Cluj-Napoca, Drobeta-Turnu Severin, Potaisa-Turda), de egészen 1989-ig nagyjából békében hagyták a településneveket.

A román jogrend

Nézzük most meg azt, miképpen is lehet egyáltalán megváltoztatni egy település nevét Romániában. A vonatkozó törvény értelmében ezt egy jogszabály révén lehet, s előfeltétele az, hogy az adott település lakossága az új névről helyi népszavazáson véleményt mondjon. A mai világban itt, Európában, ahol oly sok szó esik a szubszidiaritásról meg a helyi autonómiáról, ez akár furcsának is nevezhető. Léptéket váltva olyan, mintha egy újszülött esetében ugyan véleményt mondhatnának a szülők, de a nevet a helyi önkormányzat adná. Joggal tevődik fel a kérdés, hogy miért is viszik el a döntés jogát olyan messze a helyi közösségtől? Netán a bukaresti politikusok előre látták, hogy előbb-utóbb felébrednek a magyar közösségek? Preventív intézkedés volt? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket még fel lehet tenni, a cél azonban az volna, hogy megoldást keressünk (és találjunk) erre a problémára.

Ha felidézzük azt a szintén nem túl régi esetet, amikor Kolozsváron a Dsida Jenő utca nevét változtatták meg, igencsak kancsal, izzadságszagú indoklással, elmondhatjuk, hogy ilyen kényes esetekben a szubszidiaritás elvének alkalmazása sem feltétlen üdvözítő. Adott közösség érettségétől, bölcsességétől függ, hogy mi lesz az eredménye annak, ha rá, azaz a helyi többségre bízzuk a település nevének eldöntését. Ismerve a néhol még ma is igen kiélezett helyzetet (hadd utaljak csak a Kossuth Lajos utca évek óta húzódó ügyére Marosvásárhelyen). Nyugodtan kijelenthetjük, hogy az erdélyi helységnevek vonatkozásában olyan speciális helyzettel állunk szemben, ahol a sablonos megoldások nem működnek, illetve ahol nem az a kérdés, hogy milyen szinten hozhatnak meg egy döntést, hanem sokkal inkább az, hogy a döntés milyen (külső?) kényszer hatása alatt születik. Túl fiatal ugyanis a román állam ahhoz, hogy kellő toleranciával tudjon viszonyulni a kérdéshez, hogy képes legyen elfogadni, hogy az ország jelentős része csak nemrég került román fennhatóság alá, ezt bizonyítják többek közt a településnevek, illetve a földrajzi nevek. Ezt példázza egyértelműen a csíkszeredai kezdeményezés visszhangja is, hisz a nyilvános fórumokon megjelenő számtalan gyalázkodó, „ne mind magyarkodjunk”, „merjünk kicsik lenni” típusú kommentár közül, nem egy rossz magyarsága elég egyértelműen román szerzőre utal. Pedig egy település nevének megváltoztatása nem példa nélküli az utóbbi években, hogy csak az egyik legismertebbet említsem, a szocializmus éveiben Gheorghe Gheorghiu-Dejnek nevezett Oneşti minden különösebb felhajtás nélkül kapta vissza hagyományos nevét, s az az eset formailag semmiben sem különbözik a mostani csíkszeredaitól. Létezik tehát egy teljesen logikus, történelmi elv, amit mégis csak szelektíven hajlandók elfogadni a románok.

Ilyen körülmények között valószínűleg nem lenne jó megoldás a törvény megváltoztatása úgy, hogy a települések nevéről a helyi közösség döntsön. Pontosabban ezt kettős eredménnyel járna, hisz a magyar többségű települések rövid úton mind vissza tudnák állítani a Trianon előtti nevüket, ellenben ez várhatóan igen nagy visszatetszést váltana ki román körökben, s számos válaszlépésre lehetne számítani, beleértve például azt is, hogy román többségű városokból eltűnnének a még meglevő magyar utcanevek is.

Egy lehetőség lenne az, hogy a települések hivatalos neve tartalmazza a hagyományos, illetve a románok által adott változatot is. Ha valaki olvasott már két világháború közötti magyar újságot vagy egyéb kiadványt, az tudja, hogy akkor a kétnyelvű írásmód volt (önként vagy kényszerből) a bevett, tehát magyar szövegben is úgy írták, hogy Cluj-Kolozsvár. Ha a nevek így jelennének meg hivatalos román dokumentumokban is, akkor az bizonyára büszkén domboríthatná egyesek mellét, de ugyanakkor kétségtelen, hogy sután, idegenül néznének ki mindkét nyelvi környezetben, komoly ragozási gondokat vetnének fel, tehát személy szerint ezt nem tartom jó ötletnek.

Mivel a kérdés annál komplexebb, semhogy egymagam, s ráadásul egy ilyen rövid írásban minden vetületét ki tudnám meríteni, ezért erre kísérletet sem teszek. Ugyanakkor abba a hibába se szeretnék esni, hogy csak arról beszéljek, hogy melyek lennének a rossz megoldások, ezért hadd szóljak röviden az általam jónak tartottról is. Véleményem szerint az lenne a járható út, ha a szubszidiaritás elvét nem településekre, hanem nemzeti és nyelvi közösségekre alkalmaznák, s módot adnának arra, hogy egy adott településnek akár több hivatalos neve legyen. Maradva a címben is szereplő városnál, a székelyek nevezzék nyugodtan Csíkszeredának, az ott élő románok pedig Miercurea-Ciucnak, a hatóságok meg gondoskodjanak arról, hogy mindenki számára legyen egyértelmű, hogy a két név ugyanazon települést jelöli.

A helyi hatóságok hozzáállása

Mielőtt pontot tennék eme (bevallottan vitaindítónak szánt) írás végére, hadd tegyek említést a helyi hatóságok hozzáállásáról is. Ezt röviden úgy jellemezném: messziről látszik, hogy számukra kínos a téma. Mikor a kezdeményező az első levelét megírta, már akkor megtehették volna, hogy elutasítás helyett útbaigazítják, tájékoztatják arról, hogy miképpen lehet a kezdeményezését gyakorlatba ültetni. Másodszor már nem volt mit tenniük, ki kellett neki adniuk az aláírásgyűjtéshez szükséges űrlapokat, de nem kétséges, hogy igencsak szívták a fogukat. Ez abból is jól látható, hogy az aláírások ugyan január végére összegyűltek, de a február elején megkérdezett alpolgármester azt nyilatkozta, hogy leghamarabb a márciusi testületi ülésen fognak a népszavazás kiírásáról tárgyalni, holott a vonatkozó határozattervezetet indoklással együtt egy szűk óra alatt gond nélkül elő lehet készíteni, tehát nyugodtan napirendre lehetne tűzni azt még a februári ülésen. A kelletlen hozzáállás, az időhúzás óhatatlanul a makfalvi zászlóesetet juttatja eszembe. Ott a rendőrségi hercehurca lezárulta után, mikor hivatalos papírt kaptak a székely zászlót kitűző makfalvi képviselők arról, hogy tettük nem ütközik törvénybe, akkor a megye magyar prefektusa arra kérte a falu polgármesterét, hogy vegyék le a zászlót a községházáról, mert őt folyton zaklatják miatta Bukarestből, s az neki olyan kellemetlen. Csíkszereda vezetői is a kormánypárt RMDSZ soraiból kerülnek ki, nem túlzás tehát azt feltételezni, hogy nekik is szóltak Bukarestből, hogy a kezdeményezés ugyan törvényes, tehát megakadályozni nem lehet, de bár hátráltassák, ahol lehet.

Az ellenben már végképp érthetetlen számomra, hogy a helyi ellenzék is igen óvatosan viszonyul a témához, legalábbis a sajtóban ezt olvastam: a tanács magyar polgári párti (MPP) frakciójának vezetője kifejtette, bármilyen kezdeményezés során ki lehet használni a törvény adta lehetőségeket. „Mindenképpen azt fogom támogatni, hogy ebben az esetben is betartsuk a törvényességet.” Véleményem szerint joggal lehet elvárni az ilyen dodonainál sokkal világosabb és határozottabb viszonyulást.

Árus Zsolt

A szerző a Gyergyószéki Székely Tanács alelnöke