Mi jár Erdély magyar népének?

Ha önállósági, önigazgatási, önrendelkezési igényszintjüket nézzük, nyilván ég és föld a különbség azok lehetőségei között, melyek saját adminisztrációval tulajdonképpen soha nem rendelkeztek, és valahol a Északi-tenger és az Ob mellékén vándorolnak ma is rénszarvasnyájaik mögött, s ábécét is pár évtizede kaptak – hogy több távoli nyelvrokonunkra utaljak –, és mondjuk az osztrák nemzetről az I. világháború után nagyhatalmi diktátummal leszakított, majd békeszerződésben is Olaszországnak ítélt dél-tiroli/alto adigei németek közt. Akik kilencven éve nem feledhetik, hogy ők alig három emberöltővel korábban minden nemzeti sérelemtől mentesen élhettek egy olyan területen, melyen akkor még 93 százalékos többséget képeztek. Nyilvánvalóan más a két népcsoport lehetőségmezeje is mind politikailag, mind kulturálisan, tehát nem csoda, hogy eltérő igényeket támasztanak azzal a többségi állammal és a nagyvilággal szemben, melyben élniük adatott.

Hatalmas azonban az eltérés e tekintetben a kontinens szerencsésebb, polgárosult felében létező kisebbségi népcsoportok közt is, mert létüknek valósága más-más dimenzióba helyezi nem csupán törekvéseit, még a vágyait is. Például a Bretagne-félsziget kelta maradékainak, vagy a baszk és katalán nacionalistáknak, illetve, hogy valahol közöttük elhelyezkedő típust említsünk, a belgiumi, illetve dániai német közösségeknek. Az általuk a mai napig elért önrendelkezési fokon persze legalább annyira lemérhető saját igényességük, mint többségi államaik toleranciája, de egyúttal az egymás közti háborús erőszakot, mondhatni, ellehetetlenítő EU-s integráció erőterének kényszere és szabadsága is. No, de hol helyezkedünk el a lehetőségek és adottságok szorításában mi, erdélyi magyarok, és vajon milyen kapcsolat áll fönn politikai pártjaink új lendületet vett gyarapodása és önmeghatározásaink többfélesége közt?

Új alkura van szükség

Az immár három magyar politikai párt közt eddig dehonesztáló módon jobbára marakodásba és kiátkozásba fúló erdélyi vita pontosan elvétett, ködösítést szolgáló volta miatt elfedi a lényeget. Az egységkötés szükségességére való örökös hivatkozás sem tesz sokszor egyebet, mint olyasmit vár el a politikusoktól, amire esetleg a kérdések tisztázása, átbeszélése után kerülhetne sor. Amíg a porhintés szándéka és valósága uralja az érintkezést, vajmi kevés az esélye annak, hogy a pártpluralizmus szükségessége, hasznáról nem is beszélve, elismerést nyerjen az elit vezető és hangadó köreiben. Mindaddig csupán arra van mód, hogy mindenik a magáét hajtogatja megszállott módon, és a párbeszédet éppúgy kerüli, mint az egyezkedést, holott egyre világosabb, hogy a tárgyalás kikerülhetetlen, a valamilyen formában való országos kiegyezés pedig egész egyszerűen kicselezhetetlen lesz. Hiába ámítja magát azzal ez vagy az a pártvezér, hogy majd marginalizálja és megfojtja a másikat, azt ugyanis csak az erdélyi magyarság egésze esélyeinek rombolása árán teheti meg, és ezért alighanem keményen megfizet majd a választásokon, még inkább a jövő nemzedék ítélőszéke előtt.

Az erdélyi magyarságban ugyanis nagy lehetőségek rejlenek, és azok felszínre hozatala, tudatosítása a feladat ahhoz, hogy azokból valami az országos és össznemzeti valóságba is átkerüljön. Nem a tizenöt éve megkötött kényszerű kompromisszumokhoz való elvakult ragaszkodás vezet népközösségi életünk kiteljesedéshez, hanem egy újabb alkura való felkészülés a többséggel és államával, annak megkötése minél előbb és minél kedvezőbb feltételekkel.

Nép, mely nemzetrész

No, de vissza a tipológiához. Mi nem elesett és az önépítés elemi lépéseinél tartó, apró töredékközössége vagyunk a kontinensnek, hanem évezrede őshonos népe egy multikulturális, többnemzetiségű tartománynak, melynek persze, ha e minőségét fokozottabban elismerné a román nemzetállam, az mindenképp javunkra válna. No, de egy korlátozó érvényesülése e tényállásnak létezik, minden ellenkező törekvés ellenére ugyanis, e tény ereje átüt a homogenizációs kényszeren. (Innen egész jogállapotunk átmenteti jellege, korlátozottsága. Van, de még sincs – miközben azért létezik bizonyos fokig.) Adott a történelmi igazság, hogy egy már létrejött polgári nemzeti egység megbontása, erőszakos felszabdalása volt az, mely mai sorsunkba taszított, s hogy ez a mai Európában merőben új módon ellensúlyozható és gyógyítható a határok fölötti egyesítés formájában.

Hatalmas fölény, hogy nagy lélekszámú népközösséget alkotunk, s hogy belső tagoltságunk, a székelység külön népi öntudata sem szétszakítólag hat, hiszen napnál világosabb, hogy a székelyföldi területi autonómia is úgy elérhetőbb és fenntarthatóbb, ha a magyar nemzeti összefogásra támaszkodik, és nem más utakon (?) indul el.

Másik ütőkártyánk, hogy tagolt társadalmi struktúránkat viszonylag épen megtartottuk, majd minden réteg, osztály, szakmai kategória megtalálható sorainkban, mely egy külön nemzetiségi társadalmat életképessé tesz. A nemzeti identitástudat termelésében létfontosságú értelmiség jól teljesít. Hogy e relatív önállóság összefonódása a többségi társadalommal tulajdonképpen a történelmi kiegyezést kellene hogy elősegítse, ez ma persze még sajnos nemcsak hogy nem nyilvánvaló a román elit köreiben, hanem pontosan a visszaélésre sarkall, kiszolgáltatottsággá változtatnák át, de ezt szerintem, sokáig nem erőltethetik anélkül, hogy maguk látnák kárát. A függés ugyanis, ha más mértékben is, de mégis kölcsönös, és ennek érvényt lehet szerezni előbb-utóbb. (Nem is beszélve ugye a jóhiszemű egymást segítésről.)

Saját társadalom

E társadalomnyi saját világ olyan intézményhálózatot működtet, és szül újra, tart fenn és fejleszt, melynek egységesülését ugyan folyton fékezik, de az mégis folyamatban van ilyen vagy olyan formában, habár hol elégedetten, hol meg – jellemzően ugyanarra is – elégedetlenül tekintünk rá. Parlamenti és pártképviseletünk, a javunkkal számoló önkormányzatok, oktatási hálózatunk, egyházaink, sajtónk és közvéleményünk, az üzleti világban nemzetiségileg is szervezkedő gazdasági életünk annak minden ágában, a köréjük csoportosuló civil társadalmi egyesületek és mozgalmak egy rendkívül színes és összetett világot alkotnak, mely nem ok és főleg nem esély nélkül törekszik arra, hogy ún. kultúrautonómia formájában elnyerhesse önrendelkezése számára kielégítő formáját.

Egy szó, mint száz: aki az erdélyi magyarság nagyra hivatottságában hisz, abban, hogy rá a kontinensen még akár úttörő szerep is várhat a kisebbségi emancipáció új módozatainak kimunkálásban, annak alighanem igaza lehet. Ne vegye el a kedvünk, hogy egyelőre azok példájára hivatkozva kívánunk előbbre jutni – és bizony a Balkán becsületére nem szolgál, hogy sokan vannak, és jellemzően nem itt –, akik nálunk többre vitték Katalóniától az Aland-szigetekig és Skóciától a Moldvai Köztársaságig vagy – hogy közelebbi példával szolgáljunk – délvidéki nemzettársainkig, akiknek persze még végig kell járniuk művelődési önállóságuk bejáratásának rögös útját is, mielőtt valóban követendő példa gyanánt ajánlhatnánk őket bárkinek.

*

No de hogyan viszonyulnak e lehetőségmezőhöz és e feladatsorhoz erdélyi magyar pártjaink?

Mindenképpen minősíti őket, hogy nemzetépítő (tulajdonképpen nemzetregeneráló) vonalon mozognak-e, és bővíteni igyekeznek-e politikai eszközeiket, gyarapítani és megújítani szövetségeiket és szövetségeseik számát, vagy egy szűkkeblű, maghaladott, a többséggel korábban megkötött, de már idejétmúlt kompromisszumhoz való ragaszkodó álláspontot foglalnak-e el, elutasítva még az anyaország részéről újabban érkező készséget is arra, hogy támaszt nyújtson a belső önrendelkezés továbbépítéséhez?

Ki meri ezt „magyar” és emberi érdeknek nevezni?

Átalakult a mai Európában, különösen az Unióban a nemzetállam is mind szerepében, mind hatókörében, ez elkerülhetetlenül az eddigi román nemzetépítésben is módosulásokat idéz majd elő, s az alighanem kihat az általa alkalmazott diszkriminatív technikák jövőjére is. A nációk és államaik viszonyainak újrafogalmazása napirenden van, s bár ennek tartalma nyilván ellentmondásos lesz – egy biztos, mi sem maradhatunk ki belőle. Akkor meg dőreség erdélyi magyar–magyar viszonylatban a mai cseppet sem rózsás állapotok befagyasztására törekedni. Menjünk úgy elébe a változásnak, hogy szövetségessé tesszük azt, aki egy belső demokratikus játékban persze ellenfelünkként léphet fel nemegyszer, de akkor sem lesz, nem lehet halálos ellenséggé – mert ő is mi vagyunk.

B. Kovács András