Mérgezett hús

Szintén furcsa volt, hogy napközben ki sem mozdult a szállóból – egész nap valamelyik szoba ablakából leste a közeli erdőt –, éjszaka viszont néhány óra alvás után vadászpuskával a hátán elindult valahová. Egyesek tudni vélték, hogy ezt a bizonyos idegent a városszéli erdőben elszaporodott prérifarkasok miatt küldték ide, nem is akárkik. A prérifarkasok az állatkertből szöktek meg – jóllehet nem véletlenül –, és a jelek szerint prímán érezhették magukat a szabadban, mert alaposan elszaporodtak. Ráadásul olykor már embereket is megtámadtak – egy láncra kötözött embert például elevenen faltak fel. Nem csoda, hogy rászoktak az emberhúsra, hiszen két, rejtélyes körülmények között elhunyt ember holttetemét is alkalmuk volt megcsócsálni. Az ezüstfejű sétabotos ember meztelen holtteste két évvel azelőtt került a közeli erdőbe, hogy a harapásnyomoktól eltorzított idegen megérkezett a városba, a sétabotos mellé pedig egy fél évvel később egy bizonyos Rajmund Arisztid ügynök élettelen teste is kikerült. Az ügynököt bizonyos államhatalmi szervek bízták meg azzal, hogy az ezüstfejű sétabotos nyomára bukkanjon, azonban nemsokkal azután, hogy az erdőben megtalálta annak tetemét, felelőtlenül és szabálysértő módon egy bizonyos napilap leközölte Varga László álnéven írt tárcáját, amelyben a nyomozás körülményeit ecsetelte. Úgy tűnik, bizonyos emberek a nyomára akadtak a tárca miatt, mert pár héttel később már az ő holttetemét csócsálták a prérifarkasok. Még Ivan Ivanovics Pataki, a hivatásos ellenálló sem nagyon akart szembeszállni a dögökkel, azt beszélik, ő és szedett-vedett bandája csak annak köszönhetően maradtak életben, hogy az öreg gerilla minden reggel körbevizelte azt a két és fél hektárnyi erdős területet, amelynek a közepén a táborhelyük volt.

Azon az éjszakán, amikor a sebhelyes utoljára, és ezúttal puska nélkül távozott el a szállóból, a szobalány tucatnyi  negyed literes, barna üvegcsét talált a legfelső szint egyik félreeső szobájában. Az üvegeknek átható, csípős szaga volt, nem sokkal azelőtt üríthették ki őket. Azon az éjszakán a szokásosnál is elviselhetetlenebb volt a hátborzongató falkaüvöltés, amelyet a városnak még az erdővel átellenben lévő távoli pontján is hallani lehetett. Az idegen egyenesen az erdőbe tartott, majd nem messze Ivan Ivanovics Pataki táborától leült a földre, és mozdulatlanul várt. Ivan Ivanovics Pataki tőle jó száz méterre telepedett le egy sziklára, távcsöves medveölő puskáját az ölébe tette, aztán csak nézték egymást a sebhelyessel. Közöttük húzódott az a határvonal, amelyet az öreg ellenálló minden reggel a vizeletével jelölt meg, és amelyet a prérifarkasok nem mertek átlépni, jóllehet Pataki sem. Nem volt sötét, a holdat csak nagy ritkán takarta el a héliummal töltött ember, a halálra ítélt nemzeti hős, akkor is csak annyi időre, ameddig valaki a forró kályhalapon képes tartani az ujját. A közelben máris jó néhány szempár villogott. Az idegenre másnap alaposan megrágcsálva találtak rá, alig élt. Körülötte pár tucat prérifarkastetem hevert, és az erdőben még távolabb is rengeteg. A rejtélyes nő – aki Ivan Ivanovics Pataki szerint meg sem moccant, amikor a fenevadak rávetették magukat – félrebeszélt, szájából ugyanaz az átható, maró szag áradt, amelyet a negyed literes, barna üvegcséken lehetett érezni. Csaknem 850 liter mézes tejet kellett pálinkáspoharanként megitatni vele, mire lábra kapott. Amikor a tehéntej elfogyott, a bivalytejet is begyűjtötték a gazdáktól, majd az erdészek őzeket fogtak be, és azok tejébe keverték a sűrű erdei mézet. Abban az évben sok őzgida pusztult el, a prérifarkastetemekkel együtt égették el őket az erdő szélén nagy, bűzlő halmokban. Attól a naptól kezdve az iszonyú falkaüvöltések helyett csak Ivan Ivanovics Pataki fáradt kiáltását lehetett olykor hallani az erdő felől.