Menzel és Hrabal visszatér

Könnyû lenne azt mondani rá, hogy az ezt követõ Hrabal-adaptációi erre a sikerre akarnak rájátszani, de a legújabb Hrabal-film, az Õfelsége pincére voltam minden szempontból cáfolja ezt a szkepticizmust. Ez nem az 1968-as Menzel újramelegítve, ez a 21. századi Menzel.

Ennek ellenére túlzás lenne azt mondani, hogy az ember úgy ül be egy Menzel/Hrabal-filmre, hogy nem tudja, mit kap, sõt. Egyrészt ismeri a regényt, amely Hrabal egyik talán leggördülékenyebb, leginkább történetmesélõ könyve (ez viszont nem is annyira áldásos a forgatókönyvírásra nézve, amennyire gondolnánk –

könnyebb kétórássá toldani egy sztorit, mint fájó szívvel nyesegetni a jobbnál jobb szituációk, karakterek közül), másrészt ismeri Menzelt, békebeli, derûsen humanista stílusát, amely talán tényleg az egyetlen hiteles, kanonikussá duzzadt Hrabal-értelmezés mára, amire a Mester is áldását adta anno. Ekkora hagyománynyal a hátunk  mögött nehéz filmet készíteni. Ha rosszféle lennék, azt mondanám, hogy talán Menzel ezért nem is készített filmet az elmúlt 12 évben. Most viszont visszatért, és megfelel a várakozásoknak – nem mintha ez lenne a célja...

Az Õfelsége pincére kétszeresen történelmi film. Egyrészt a története révén a II. világháború idejébe repít vissza minket, másrészt formanyelve révén egy másik, letûnt filmtörténeti korba, a hatvanas-hetvenes évek közép-kelet-európai újhullámos filmkészítés aranykorába, amikor még otthon volt Forman, amikor Fábri még alkotott, amikor indult Pintilie, amikor nemcsak az olaszok, németek és a franciák nyerték meg a összes idegen nyelvû Oscar-díjat. De ezzel együtt Menzel nem ragad a saját filmtörténeti elõzményeinek dagoványába: a legszebb operatõri hagyományok hódolata mellett mosolyogva használ – képbe illõen – akár számítógépes 3D-animációt is. És huncutul reflektál az utóbbi években újra burjánzó történelembevallós, világháborús-hitleres filmekre is: egy kicsit karikírozza azt a tanító bácsis búskomorságot is, amellyel a mai rendezõk megrendülve tálalják a második világháborút.

Menzel a hrabali történetet alaposan megnyesi, de ez a film javára válik: vad fordulatok helyett a történet zseniális szituációk füzére lesz, a történelem kerekei csak valahol a háttérben õrölnek. A fõhõs uralja a vásznat, flashbackjei és megszokott „cseh” kettõssége által (egyszerre kedvesen naiv és passzívan mindentudó).

A történet, mint minden jó hrabali sztori, a három legfontosabb dolog köré szervezõdik: a nõk, az étel-ital és a pénz. Jan Díte egy kis termetû cseh, aki pikolófiúból egyre magasabbra kapaszkodik a pincéri, majd a társadalmi ranglétrán. Nagyon szereti/szeretné a pénzt, de egyfajta naiv, kisemberi modorban; a világháború alatt egy német nõt vesz feleségül, akivel az árja fajnemesítés rejtelmeibe is belekóstolnak, majd deportált zsidók bélyegeibõl gazdagodik meg, és veszi meg egykori munkahelyét, hogy majd a kommunisták rakjanak pontot mindennek végére: annyi évre zárják börtönbe, ahány milliója van. És õ büszkén vonul be. Nagyon alpárian, amerikai plakátfõcím-stílusban úgy tudnánk összefoglalni, hogy egy cseh kisember csetlés-botlásai nõkön, szállodákon és történelmen keresztül egy jobb élet reményében. A filmben ezek a motívumok többször is konkrétan együtt rögzülnek egy képben, gyönyörûen egyszerû, hatásos kompozíciókban. Menzel öregségére hál’istennek nem spórol a szebbik nem szerepeltetésével, de ügyesen szlalomozva egyszer sem megy át hímsovinisztába, õ tényleg a szinte ikonikussá, szakrálissá váló nõi szépségnek áldoz; a szexuális hajtóerõk helyett az esztétikaiak dominálnak. Az ágy Menzelnél oltárrá nemesül. Kivéve persze, amikor az (árja) faj túlélésérõl van szó. És ilyenkor már persze teljes erõvel csattan a jó öreg, közös hrabali/menzeli huncut pajzánkodás. Egy emlékezetes megtermékenyítési jelenetben a fõhõs újdonsült szudétanémet neje a Führer röntgenpillantását kutatja a falon, amint a baráti cseh spermát fogadja.

A halványan (fõleg a jelenkorban játszódó részleteknél) lengedezõ melankóliafátyol azonban végig ott ül a filmen, kéz a kézben azzal az emberközeliséggel, bájossággal, jó értelemben vett kedvességgel, amivel mindkét szerzõ gondolatban lehajol, és egy puszit lehel a szereplõk és az olvasó/nézõ homlokára – ha szabad ezzel a hrabalos szófordulattal élnem. A vicc az, hogy a legjobb szó, amit erre a – végtére is háborús környezetben játszódó – filmre aggathatunk, az a „békebeli”.

Békebeli, mert szép, békebeli, mert mesteri filmkészítés, békebeli, mert erõs nosztalgiaillata van, békebeli, mert olyan kosztümös film, ami alatt nem fogjuk az óránkat nézegetni, békebeli, mert a puskapor és a Nagy Sztori helyett a méltóságnak és az Érzékeknek áldoz, békebeli, mert nem röhögünk, hanem mosolygunk rajta. Mindezek mellett a film másik erõs pontja a zene, amely mindig a kellõ pillanatban bújik csak elõ, és nem tekinti feladatának átrajzolni az adott jelenet „érzelmi térképét”. És akkor nem is beszéltünk az apró gegekrõl, cselekrõl, cameo-felbukkanásokról (Szabó István, pár magyar mondat stb.), amelyektõl az említett mosoly még szélesebbé húzódik orcánkon.

Noha Hrabal már nincs köztünk, még itt van hírnöke és hû tanítványa, Jiøí Menzel. És úgy tûnik, jó formában van. Hátha az idei hivatalos cseh Oscar-jelölés is elrettenti az efféle 12 éves szünetektõl.

Õfelsége pincére voltam (Obsluhoval jsem anglického krále), színes, cseh–szlovák, 120 perc, 2006. Rendezõ: Jiøí Menzel. Forgatókönyvíró: Jirí Menzel. Eredeti történet: Bohumil Hrabal. Operatõr: Jaromír Sofr. Vágó: Jiøí Brozek. Zene: Ales Brezina. Szereplõk: Ivan Barnev (Jan Díte, fiatal), Oldrich Kaiser (Jan Díte, idõs), Julia Jentsch (Líza), Martin Huba (Skrivánek), Szabó István (Tõzsdés), Marián Labuda (Walden). n