Megörökített és megörökítetlen pillanatok

A kolozsvári színjátszás 215. évfordulója túl kívánt lépni a puszta megemlékezésen, s elsõsorban az Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál vonzóerejével kívánt tömegeket megmozgatni – sikeresen. Az évfordulót történeti dokumentumok kiállítása jelezte. A fesztivál elõadásainak emlékezetes színfoltja volt Senkálszky Endre jelenléte a nézõtéren, a színház elõcsarnokában. Európa legidõsebb, még játszó színmûvésze, Senkálszky Endre valamiképpen az idõs Szentgyörgyi István emlékét idézi, aki 1871 tavaszán a Farkas utcai színházban kezdte el hat évtizedes, megszakítás nélküli kolozsvári színészkedését, majd az új Hunyadi téri színház társulatában folytatta munkáját. Pályája során korának legnagyobb magyar színmûvészei közé emelkedett, s az általános szakmai vélekedéssel ellentétben nemcsak színészként állta meg a helyét: a színháztörténeti kutatás legutóbb hívta fel a figyelmet rendezõi tevékenységére is.

Az Interferenciák fesztiválon fellépõ spanyol Abadía társulat mûvészeinek a kolozsvári színészekkel való egymásra találása akár a több mint száz évvel ezelõtti, fényképpel meg nem örökített pillanat mellé rendelhetõ. 1897 februárjában a neves olasz színészdinasztia egyik tagja, Gustavo Salvini és olasz társulata keltett feltûnést Kolozsvár színházi életében. A város környékérõl is sokan felutaztak a hagyományos színészi eszközöket és a naturalista-verista játékmódot sajátosan ötvözõ nagy színmûvész és a mellette mintegy csak statisztáló társulat olasz nyelven folyó elõadásaira. Salvini összesen hatszor lépett fel itt nagy Shakespeare-szerepekben, de Katona Bánkját is eljátszotta olaszul. A sajtóhírek szerint Salvini elismeréssel beszélt Ecsedi Kovács Gyula színészrõl, és reménykedve várta találkozásukat. A külföldön is jó hírnévnek örvendõ E. Kovács (1839–1899) neve a köztudatban összeforrott a 19. század kolozsvári színházi életével. A kolozsvári Nemzeti Színház fénykora Kovács pályafutásával kapcsolható össze: mint színész, rendezõ és mûvezetõ irányította a Farkas utcai színház életét. A Shakespeare-kultusz és a magyar klasszikus dráma újjáélesztõjeként és fenntartójaként nyerte el a szakma elismerését, alakításaival pedig a közönség csodálatát. Hódolói a tapson kívül másként is kifejezték tetszésüket, E. Kovácsot babér-, virág- és ezüstkoszorúkkal, emléktárgyakkal, parádés fáklyás felvonulással ünnepelték, sõt nem egy verset írtak hozzá.

A színháztörténetekben rendszerint mégsem az idézett találkozásokkal kanonizálódnak – és még csak nem is feltétlenül ugyanazok – a rítusok, amelyeket az évfordulókkor gyakorolnak, s amelyek nyilván összefüggenek az emlékezéssel. De az évfordulók mégis egyfajta keretet adnak, hogy felidézhessük a színjátszás elmúlt 215 évét.

A 18. század végére a magyarnyelvû színjátszás megteremtésére egyszerre több helyen is jelentkezik igény. Az ismert Kelemen-féle pest-budai (1790) színházon, a Kótsi Patkóék kolozsvári színházán (1792), valamint Õri Filep István 1794-es marosvásárhelyi színház-alapítási tervén kívül a színháztörténet szatmári és nagybányai kísérleteket is számon tart.

Habár teljesen nem rekonstruálható a Kolozsváron 1792-ben a Fejér testvérek kezdeményezésére megalakult elsõ erdélyi hivatásos magyar színtársulat tevékenysége, mégis ismerjük néhány fontos összetevõjét. Az elsõ kolozsvári hivatásos elõadást a gróf Rhédey Mihályné házának színházteremmé átalakított báltermében tartották (ma Jókai/Napoca u. 4. sz.). A Köleséri vagy is a titkos ellenkezés címû darabot játszották, azonban a darabnak sem szövegkönyve, sem színlapja nem maradt fenn.

A társulat meghatározó elsõ három évtizedébõl (az úgynevezett hõskorszakból: 1792–1821) ismert források kétségtelenül az erdélyi magyar színházért vívott küzdelem történeteként olvashatók. A színházpártoló id. Wesselényi Miklós báró áldozatkészsége is korokon átható jelentõségûvé nõtt, hisz vállalkozó igazgatóként haláláig (1809) szervezett turnékkal biztosította Nagyvárad, Debrecen, Marosvásárhely, Dés, sõt Szeged és Miskolc ideiglenes magyar színiprogramját. A társulat élén álló Kótsi Patkó János az erdélyi színészet igazi mindenese volt: igazgató, mûvészeti szakíró, vezetõ színész, szövegíró és a szó korabeli értelmében rendezõ. Õ bérelte ki a fõtéren álló Pataki Sámuel-féle ház nagytermét, ahol 1793-tól 1808-ig játszottak. Ekkor alakították ki a hagyományossá vált kolozsvári mûsorrendet is. Shakespeare-, Moliere-, Schiller-darabokat, eredeti magyar színjátékokat és énekesjátékokat játszottak. 1810–11-ben Vándza Mihály lett az igazgató, ekkor a Wesselényi-lóiskola átalakított épületében tartották az elõadásokat. Az új játszóhelybe nagy összegeket fektettek, de így sem vetekedhetett a Rhédey-féle elegáns bálteremmel, ahol ekkor a konkurenciát jelentõ német színjátszók játszottak. Az 1810–20-as években, amikor a német társulat kezdett Kolozsváron teret és közönséget nyerni, a magyar diákság 1818. november 5-én tüntetést is rendezett a német társulat ellen. Például Gillyén Sándorról (aki harmincöt évig volt a kolozsvári és vidéki színtársulatok színésze és súgója, számos színházi zsebkönyv kiadója) röppent fel az a hír is, hogy 1820. április 26-án, amikor a német társulat a Costez Ferdinánd címû darabot adta elõ a fõkormányzó névnapjára, az elsõ felvonás után ellopta a súgókönyvet, ami az elõadás félbeszakításával és nagy botránnyal járt. Végül nem tudták a magyar társulat súgójára rábizonyítani a tettet.

Az elsõ magyar kõszínházat, a közadakozásból épített Farkas utcai színházat 1821 márciusában nyitották meg. A színház 50 páhollyal és 1280 személyt befogadó nézõhellyel bírt. Ez a nemzeti játékszín 1906-ig volt a kolozsvári színtársulatok s vendégmûvészek hajléka, az erdélyi színházmûvészet egyik leggazdagabb korszakát jelentette, olyan jeles színészek, színházmûvészek játszottak itt, mint Jancsó Pál, Déryné, Kántorné, Székelyné Ungár Anna, Egressy Gábor, Laborfalvy Róza, Prielle Kornélia, Paulay Ede, Jászay Mari, E. Kovács Gyula, Szentgyörgyi István, Janovics Jenõ.

A Farkas utcai színház korszakában jelentkezett elõször a színjátszási hagyomány felmutatásának az igénye, 1871-ben megünnepelték a színház félszázados évfordulóját, a díszelõadáson az elsõ évek darabjait idézték, s meghívták az akkor fellépõ, még mindig mûködõ mûvészeket is.

Nagyobb lélegzetû megemlékezést jelentett az elsõ elõadáshoz kötött évfordulós ünnep, amelyet sokáig a november 11-i dátumhoz kötöttek (ma már tudjuk: 1792. december 17.).

A centenáriumi ünnepségsorozatra 1892 novemberében került sor. November 10-én a Bánk bánt adták elõ: E. Kovács játszotta a címszerepet, Gertrudist Hunyadi Margit, Tiborcot Szentgyörgyi István. November 11-én délelõtt az ünnepi küldöttség a Rhédey-háznál, az elsõ elõadás színhelyénél emléktáblát leplezett le. (Felirata – amelyen 1792. november 11-e szerepel – ma is olvasható.) Az est díszelõadását a Jókai által írt Prológ és Ferenczi Zoltán színháztörténész alkalmi darabja mellett az elõkelõ erdélyi nemesek közremûködésével és nagy mûgonddal megkomponált Zrínyi esküje és Zrínyi kirohanása címû élõképek tették emlékezetessé. A centenáriumi ünnepségsorozat után néhány évvel a társulat az 1906 szeptemberében felavatott, Fellner és Helmer osztrák építészek által tervezett Hunyadi téri színházba költözött át. A kétnaposra tervezett ünnepi rendezvényt úgy képzelték el, hogy összekapcsolták az évek óta tûzveszélyesnek nyilvánított öreg Farkas utcai színház ünnepélyes bezárását és az új színház megnyitó szertartását.

Így 1906. szeptember 7-én volt a Nemzeti Színház bezárásának hivatalos búcsúünnepe, ami Váradi Antal alkalmi Drámai epilógusával zárult. A rendezvény szeptember 8-án az új Nemzeti Színház zárókövének letételével folytatódott. Délelõtt a színház elõcsarnokában Kótsi Patkó János és E. Kovács Gyula mellszobrának leleplezése következett – a szobrokat a színház igazgatója, Janovics Jenõ adományozta. Korabeli fotó õrzi a pillanatot; Janovics mellett az E. Kovács Gyulával egykor együtt játszó Szentgyörgyi István is látható a képen. Az esti elõadáson Herczeg Ferenc Színházavatás. Drámai prológusában Janovics igazgatói szerepkörben lép fel, s mellette megelevenednek és felvonulnak az erdélyi színmûvészet történetének jelesei. A hajdani szellem folytonosságát kívánta demonstrálni Janovicsnak az a gesztusa is, hogy a régi színház egy kisebb deszkalapját felfeszíttette, s azt az új színház színpadának fénylõ deszkái közé illeszttette az építésvezetõvel.

A társulat mûködése az új színházban nem volt hosszú életû. 1919 októberében a román karhatalom polgári és katonai kísérettel átvette az igazgató és a társulat által önként át nem adott színházat, ahová még decemberben a Román Nemzeti Színház költözött be. A magyar társulat ruhatár, díszletek és egyéb felszerelések nélkül 1919. október 4-én a sétatéri Nyári Színkörben kezdte el az évadot, és az egyre nagyobb megszorítások dacára itt nyújtott közönségének a két világháború között színvonalas produkciókat. Janovics társulatát a háborús években készített filmjeinek bevételébõl tartotta fenn.

A százötven éves évforduló a társulatot ismét a Hunyadi téri színházban találta. Az 1942. november 15-én mûsorra tûzött díszelõadáson újra Bánk bánt adták, benne a színház legkiválóbbjaival: Gertrudist Poór Lili, Bánk bánt Táray Ferenc, Tiborcot Tóth Elek, II. Endrét a 28 éves ifjú színész, Senkálszky Endre játszotta. Délelõtt az ünneplõk tömege a kolozsvári színjátszás fõbb stációit járta be. (Az ünneplõk a Farkas utcai színház helyére épült diákházhoz, a Rhédey-házhoz, s a színházba visszahelyezett színészszobrokhoz gyûltek össze.)

A kétszáz éves évforduló 1992 decemberében másfél hetes ünnepségsorozat keretében zajlott, méreteiben az eddigi ünnepeket felülmúlta, s a magyar színjátszás határokon átnyúló találkozása lett.

S hogy elõretekinthessünk a huszonegyedik századi erdélyi magyar produkciókra, az emlékezés ünneppé változtatott eseményeit, s a színház teréhez kötött találkozásokat érdemes idéznünk. S kétségtelen, hogy a 215 év színvonalas produkcióinak a társulatépítõ, színházépítõ, stílusformáló személyiségek mellett a színházat szeretõ mindenkori kolozsvári közönség volt a biztosítéka.

Bartha Katalin Ágnes

A szerzõ irodalomtörténész