Megismételhetetlenség: a művészet lényege

– Ugyanazon a napon, de 204 évvel később született, mint Beethoven. Van-e ennek jelentősége az ön számára?

– Örülök neki, de ezenkívül semmi... Érdekes viszont, hogy amikor az első számot szereztem, akkor gondoltam Beethovenre mint termékeny zeneszerzőre, aki esetleg példaképem is lehet, de akkoriban még nem tudtam, hogy egy napon születtünk. Azonban nagyon sok olyan embert ismerek, aki egy hírességgel egyazon napon született, de egyáltalán nem hasonlít rá. Nem szeretnék abba a csapdába esni, hogy nagyon akarjak hasonlítani bárkire is. Tisztelem és becsülöm Beethoven munkásságát, de a véletlennek tulajdonítom a születésnapunk egybeesését.

– Hogyan kezdődött a zenei pályafutása – úgy, mint a legtöbb zenésznek, hogy kisfiú korában napi 2-3 órát hegedült, illetve citerázott?

– A zenehallgatással kezdődött. Azzal, hogy az édesanyám fölrakta a fekete bakelitlemezeket, és azokat hallgattam. Emlékszem, hogy akkoriban nagyon tetszett Mozart, innen indult az egész zenei pályafutásom. Aztán volt egy olyan történet, hogy az egyik általános iskolai osztálytársam tanév végére kapott ajándékba a szomszéd bácsitól egy citerát. A hangszer nagyon megtetszett, és kikönyörögtem édesanyámtól, hogy vegyen nekem is egyet.

– Első hangszere a citera volt, azonban „észveszejtő” hegedűfutamaival vált világszerte híressé. Mivel magyarázza ezt?

– Roppant egyszerű a magyarázat: hegedűvel egyszerűbb utazni és koncertezni. A citerát nagyon szeretem, és soha nem tértem el tőle, mindig használtam, de tudni kell róla, hogy sokkal körülményesebb a szállítása. A citerának több húrja van, hamarabb lehangolódik, a hegedűvel azonban nehezebb játszani. Valahogy úgy alakult az életem, hogy ezt a két hangszert ismertem meg közelebbről, és ezeken játszom a legjobban. Persze meg tudok szólaltatni más hangszereket is, mint például a zongorát, de a citera és a hegedű a két kedvenc hangszerem.

– Mennyiben osztja kritikusai azon véleményét, hogy a komponista Lajkó Félixnek fel kellett nőnie a hegedűművész Lajkó Félixhez?

– Nem tudom, de olvastam már ennél okosabb kritikákat is... Ezt nagyot mondó kritikának tartom, ugyanis soha nem játszottam más zenét, mint a sajátomat. A kettő – a komponista és a hegedűművész – elválaszthatatlan egymástól, a kritikusok is egységben kellene kezeljék. Ettől függetlenül mindenki értelmezheti úgy a munkásságomat, ahogyan akarja.

– Czabán György szerint a munkássága a professzionális zenészélet kereteit feszegeti, de a valódi műfaja a keresés.

– A professzionális zenélés nyilvánvalóan érdekel, mert ebből élek meg. Ez hozzám tartozik, de nem a kedvencem, mert több munkát igényel – vannak azonban szép részei is. A keresésből pedig nem kellene ügyet csinálni, hiszen ha nincs keresés, nincs művészet. Ez is abszolút hozzám tartozik, mert a keresés nem külön szakma, nem rám kényszerített tevékenység. Nem vagyok zenei unikum, és nem szeretem, ha „rámvarrják”, hogy „ez a fiú egy kereső típus”. Ha egyáltalán valaki művészettel foglalkozik – és mindegy, hogy milyen művészettel –, muszáj keresnie. Általában a művészek – velem együtt – a kívülállók számára valamilyen hendikeppel rendelkeznek, magyarán a társadalomban nem „helyezkedő” típusok. Talán ebből a bizonyos hendikepből fakad a késztetés a keresésre.

– Ha már a hendikep került szóba, mennyire jelentett hátrányt az anyaországi érvényesülésében, hogy vajdasági magyar művész?

– Nem jelentett hátrányt, sőt előnyt jelentett, legalábbis nekem. Sok dolgot, azt gondolom, egészségesebben látok, mint fővárosi társaim. Eléggé sok mindenben nem vagyok egy hullámhosszon a fővárosi, illetve a magyarországi emberekkel. Nem járok túlságosan gyakran Romániában, de azt elmondhatom, hogy sokkal rokonszenvesebbek számomra az itteni emberek, mint a magyarországiak, és akkor is ezt mondanám, ha történetesen nem éppen Gyergyószentmiklóson, egy székelyföldi városban beszélgetnénk. Az már régen kiderült, hogy nem szeretek Magyarországon élni, hiszen kipróbáltam, laktam Budapesten. Azonban a főváros nem az a hely, ahol jól érezném magam.

– Mégis a munkája, a sikerei a magyar fővároshoz kötik...

– Igen, ez valóban így van, de csak ennyi. Budapesten van egy menedzserem, az ő feladata az ügyeim intézése a fővárosban. Egyébként végtelenül egyszerű a képlet, mert amikor eljövök hazulról, akkor egyértelműen zenélni megyek. Aztán ha vége a zenélésnek, igyekszem haza, lehetőleg nem töltök egy perccel sem többet távol az otthonomtól, mint amennyi föltétlenül szükséges. Budapestből untig elég egy-két nap, mert egy idő után idegesít a hatalmas forgalom, a tömeg.

– Egy régebbi dokumentumfilmben az édesanyja elmondta, hogy félti önt...

– Félthet is, minden oka megvan rá. Én is féltek minden olyan embert, aki egy kisvárosi, illetve falusi környezetből hirtelen bekerül a nagyváros forgatagába. És ez már nemcsak a zenéről szól, hiszen a romlottság az élet minden területén jelen van egy nagyvárosban. A zenére, meg egyáltalán a művészetekre ez a romlottság különösen jellemző, kívülről szépnek tűnik, de belülről romlott.

– Hogy érti ezt?

– Minél több pénz van valamiben, annál romlottabb, de hát ez mindenben így van, nem csak a zenében.

– Ez azt jelenti, hogy önt nem motiválja a pénz?

– Dehogynem, engem is motivál a pénz, hiszen valamiből meg kell élnem. Itt, Gyergyószentmiklóson sem ingyen zenélek. De ennyi csak, egyébként nem érdekel a pénz. Jó, ha van, de nincsenek különösebb, anyagiakban mérhető vágyaim, amit tűzön-vízen át el akarnék érni. Például nem vágyom arra, hogy egy Stradivari-hegedűvel zenéljek. Most is azzal a citerával és azzal a hegedűvel muzsikálok, amit édesanyám vett annak idején. És nem azért, mert nem cserélhettem volna le azóta másra, hanem azért, mert még mindig az szól a legjobban.

– Az ön neve rövid idő alatt fogalommá vált a magyar zenei életben, de szerepelt már filmben is, Mundruczó Kornél Deltájában. Hogyan éli meg a sikert?

– Próbálkoztam a filmmel, de igazából nem az én világom. Ezen nem az értendő, hogy megbántam volna a filmbeli szereplést, hiszen sokat tanultam belőle. Azt viszont teljes bizonyossággal kijelenthetem, hogy többé nem leszek filmszereplő, legalábbis a közeljövőben nem.

– Mi az ön igazi világa, ahol leginkább otthon érzi magát?

– Egyszerűen a zene. Szeretek felvételeket is készíteni, de nincs sok értelme, mert a lemezt nehéz eladni. Amíg lehet koncertezni, addig inkább azt csinálom. Élő zene, ez az igazi világom, soha nincs két egyforma koncert, mindig más és más, mert más impulzusok jönnek a közönségtől. Az előadásaim rengeteg improvizációs elemet tartalmaznak, emiatt sem lehet kétszer ugyanazt produkálni.

– Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a koncertjein születő művek teljesen egyediek, nincsenek kottán rögzítve. Az emberek meghallgatják egyszer, aztán elszáll, semmi nyoma nem marad.

– Ennek örülök a leginkább, mert ezt tartom az igazi művészetnek, a mű megismételhetetlenségét. Egyébként akár egy diktafonnal is felvehető a koncertem, ha netán valaki mindenképp még egyszer meg szeretné hallgatni. Csak egyáltalán nem biztos, hogy megint meghallgatja, és az sem biztos, hogy ugyanaz az élmény lesz számára, mint először, élőben.

– Munkásságát számos díj, elismerés fémjelzi. Mit jelentenek ezek a díjak az ön számára?

– Minden díjnak és elismerésnek örülök. Annak viszont sokkal inkább örülnék, ha azok az emberek, akik díjakat osztogatnak nekem, el is jönnének a koncertjeimre. Az igazi elismerést a közönségtől kapom.

– Hol szeret leginkább játszani: koncertteremben, nagyközönség előtt, vagy szűkebb körben, kevés embernek?

– Kint a természetben. Az erdőben, egyedül nagyon szeretek játszani...

Lajkó Félix

1974. december 17-én született a vajdasági Topolyán. Az első hangszerével, a citerával tízéves korában ismerkedett meg, az elemi iskola hatodik osztályában kapta az első hegedűjét. Az alsófokú zeneiskolát három év alatt végezte el Kishegyesen. A szabadkai zenei középiskolát odahagyva indult el Budapestre, ahol a Dresch Quartett tagja lett. Azóta ingázik Budapest és Szabadka között. Sok neves együttessel és zenésszel dolgozott együtt, a világ számos országában adott nagy sikerű koncerteket.