Még egy lecsó

A lecsó azért sokáigmegmaradt az ellenszenves – mi több: pfújj –kategóriában. A gyermek ízlésétegyébként is érdekesen alakítjákaz évek. A ritka kivételektől eltekintve azegyértelmű, áttekinthető ételek a kedvencek,amit mártás, ragu borít, eleve gyanús,nem beszélve a több komponensű étkekről, amelyekáttekinthetetlensége középtávon igenelutasító irányban befolyásolja azízlelőbimbók preferenciáit. Tiszta gyermekitekintet, a világ dolgainak őszinte megítélése– csirkemellfilé roston. A felnőtté cseperedésmegpróbáltatásai, az élet árnyaivalvaló megismerkedés, az egyensúlyozásművészetének nyögvenyelős elsajátítása– lecsó. Mint ahogy kezdetben a kisfiú is eredendőártatlansággal mutatja anyjának a fütyijénazt a kis piros pontot, később meg a szobájábase szívesen engedi be. Majdnem ilyen egyszerű ez az egész.
A lecsó egy hajnalon könyököltbele az életembe. Egy – első! – be nem jelentettkimaradásom végén araszolgattam hazafelé,s azt hiszem, csalódott lettem volna, ha a konyhábannem ég a villany. Gyönyörű nyári pirkadatvolt, az éjszaka emlékei kellemesen bizsergettek, deelsősorban nem azért igényelt hosszú félóráta hátralévő százméteres távmegtétele. Tudtam, hogy anyám egyetlen pillanatra semhunyta le a szemét, gyermeki szorongássalfogalmazgattam, mit is mondok majd neki. Kedves-szépet vagydadogó butaságot, szinte mindegy, csak fájdalmatne okozzak vele.
Az ablaknál állt, de nemkifele nézett, arccal az ajtó irányábafordulva várt. Talán a liftajtó csattanásáravette fel a pózt, amiben benne volt az éjszakaivárakozás minden feszültsége, aszemrehányás, de a gyors megbocsátásígérete is. Sokáig álltunk, néztükegymást, ő az ablakban, én az ajtóban, csendvolt, csak az apám horkolása hallatszott. Aztánszinte egyszerre törtünk ki: én röhögnikezdtem, ő sírni. Ekkor már sokkal közelebbvoltunk egymáshoz, szinte megfojtottuk, úgy öleltükegymást. Egy idő után megkérdezte: eszelvalamit, fiam? Lecsó van.
Kissé megütköztem akérdésen, nyelvem hegyén volt a méltatlankodás:de hát én soha nem sze-rettem a lecsót, hátnem emlékszik? Szerencsére rögtön beláttam,otrombaság lenne akkor és ott visszautasítani, adiplomáciai bonyodalmak megelőzése érdekébennagy levegőt vettem, és azt mondtam: persze hogy. Az elsővillányit még öklendezve tettem a számba,de egyszer csak azon vettem észre magam, hogy ízlik. Ésegyre jobban ízlik, kértem még egy adagot,miközben beszélgettünk, már szolidszemrehányással ismételtük el, tudja ő,hogy felnőttem, bízik bennem, nem is akar bezárni,csak szóljak, ha később jövök. Énmeg, hogy jó, édesanyám, de ez most olyanhelyzet volt, amikor nem lehetett sem eljönni, sem szólni,biztos érti, miről beszélek, na. Hát persze, demégis, aztán ennyiben maradtunk, mert már szóltis a csergőóra. A lecsó viszont máig elkísérőhűséges barátom maradt. Tojással vagy anélkül,könnyű zöldségegyveleg, vagy velővel „hígított”,sült kolbászkarikákkal, vagy csak úgy,pőrén.
Most nem tudom, mi lesz. Ne haragudjon,Panni néni, hogy hazudtam, de nem olyan volt. Pedig nagyonakartam, hogy olyan legyen, nyeltem, paprikát éskönnyet, hozzá kolbászt és kenyeret. Deminden falatnál egyre inkább éreztem, hogy mársoha nem lesz olyan.
Édesanyám utolsólecsóját a múlt héten ettem meg.