Meccsek, avagy további adalékok erdélyi mindennapokhoz

Néha valóban el-elfeledek ezt-azt, de azért annyira mégsem vagyok meszes, hogy ne jegyeztem volna meg, éppen ezért, ne haragudj, de te ne mondj nekem semmit, amikor én biztosan tudom, hogy a meccs, az idei legfontosabb meccsünk, a döntő az márpedig vasárnap délután lesz, fél háromkor. S ő megint, hogy ne beszéljek bolondokat, amikor az a meccs szombaton lesz, és nem délután fél háromkor, hanem kilenckor, este.

A következő napokon nem találkoztunk. Mindenkinek akadt dolga s loholnivalója éppen elég, munkába bé, munkából haza, az ég is kipillantott a sok eső után, le kellett kaszálni az udvart s a kertet, szétrázni a rendet, megforgatni, megszárítani, s eltenni télire. S hogy szép legyen a pázsit. S akkor a leendő tornácnak előkészíteni az anyagot, kiválogatni az oszlopnakvalót, a tetőnekvalót, elvinni a lyukas gumibelsőt a foltozóhoz, befedni a fásszín kieresztését, folytatni a korrektúrát a kéziraton, este a legkisebbik manót elévájni a kertből vagy valamelyik szomszédból, a másiknak megírni ímélben, hogy várjuk a repülőtéren, s a másik kettőt felhívni, hogy otthon minden és mindenki rendben van-e. Aztán a friss lapszámokat elvinni a postára, elhozni onnan a küldeményeket, a fináncoknál bejelenteni a tavalyi jövedelmet, s így tovább. De azért természetesen arra is odafigyeltem, hogy bár a keretben ilyenkor, a megerőltető idény végén mindenki meglehetősen fáradt, de sérült nincs, mindenki rendben, a csapat tehát biztosan a legjobb összetételben lép majd pályára vasárnap.

Fogytak a hátralevő napok. Villámlevél a csapatnak, hogy akármi is lesz a végeredmény, mi akkor is szeretünk titeket, ezt ti is jól tudjátok, ti csak játsszatok, mi majd idegeskedünk helyettetek. Villámlevél a csapattól, hogy köszi az üzit, minden rendben, a sérültek is rendbejöttek, és nagyon fognak igyekezni, hogy nyerjenek. De mert Luci Feri bácsi feszt ott van, ahol nem kéne, s nehogy felhőtlen legyen a meccsre való készülődésünk, jött a hír, hogy a televízió nem közvetíti. Az év legfontosabb meccsét, a döntőt. Illetve közvetíti valamelyik izé, de azt arrafelé sem nagyon látják, nálunkfelé éppenséggel egyáltalán. Nem tagadom, megeresztettem vagy két cifrát, hogy ezek a mosott agyúak, ezek a magyarul beszélő sejttömegek, ezek a senkiháziak, ezek a… ezek a… rontsa ki a nyavalya ezt az egész televíziós pocsolyát, hogy minden szart képesek közvetíteni, csak ezt az egy meccset nem, mit ezt az egyet, a sikerrel kecsegtető és a sikerélmény megélésének reményét tápláló meccsek egyikét sem! Amikor pedig a mieinknek szurkolhatunk. Ebbe már az asszonynak is belé kellett kotyogni, hogy ó, milyen nagy ügy, s milyen fontos az a meccs… S én hogy, te csak hallgass, van olyan fontos, mint amikor ti hádzsiéknak drukkoltatok, ebben nyugodt lehetsz.

A fásszínben dohogtam tovább, s észre sem vettem, hogy felvágtam egy szekér fát. S hogy eltelt a szombat este. A vasárnapi istentisztelet és ebéd után ledőltünk egy kicsit. Ha már a televízió úgysem közvetítette a meccset. Uzsonnakor ébredtem, s a legbiztosabb forrást hívtam: eredmény? Huszonhárom-huszonhárom, összesítésben ötvenhét-ötvenkettő ide, miénk a kupa! Ez igen! Ez az! Megvan! S az én jó emberem, hogy szia, mi van? Hogyhogy mi van, szia, most ért véget a meccs! És nyertünk, miénk a kupa! Milyen meccs s milyen kupa? Hát a legfontosabb, a döntő! Azt mondja, hogy az nem ma délután volt, hanem szombat este, látta a televízióban. Azt már nem, mert az ma volt, pár perce ért véget, és a fradis csajaink megnyerték! S mondom neki, hogy te milyen meccset néztél? Hogyhogy milyent, hát a fecsérapidot, s egy-egy lett.