Matematika a művészetben - beszélgetés Faa Balázs konceptuális művésszel

– Méltatói és kritikusai egyaránt konceptuális művészként definiálják. Lényegében mit fed ez a művészettörténetben is meglehetősen újszerű fogalom?
– A konceptuális művészet fogalmát a művészettörténet már eléggé pontosan körülhatárolta, és ennek részleteibe nem mennék bele. Inkább arról mesélnék, hogy az én pályám hogyan is tolódott el a konceptuális művészet irányába. A történet meglehetősen régen kezdődött, még diákkoromban, amikor nagyon lenyűgözött az a tény, hogy például a rézkarcot sokszorosítani lehet. Magyarán: egy dologból többet lehet készíteni. Innen már nagyon hamar eljutottam oda, hogy „furcsa” munkamódszerekkel kezdtem dolgozni, vagyis kitaláltam egy rendszert, ami bizonyos szabályok, törvényszerűségek szerint kezdett működni, de ebbe én már nem szóltam bele, csak közreműködtem. Vagyis amikor a rendszert kitaláltam, utána már nem változtattam rajta, hanem hagytam, hogy mindenféle dolgok történjenek. A hagyományos művészetben a mű és művész viszonyában általában az történik, hogy a művész alkot valamit, amit aztán javítgat, csiszolgat, folyamatosan változtat rajta, vagyis az alkotási folyamatban egy csomó mindent elvet. Azonban amikor variációkat találtam ki, nem akartam elvetni semmit, hanem azt gondoltam, hogy egy nagy sorozatban elkészítem valamennyit. Azonban e módszer révén azt tapasztaltam, hogy az általam kitalált rendszerekben mindig keletkeznek lyukak, amelyeket ki kell tölteni. Ebből eredően jött aztán a matematika, amit arra találtak ki, hogy az ember jó rendszereket állítson fel. Először csak szabályok felállítására használtam a matematikát, aztán később kezdett érdekelni komolyabban is, de nem úgy, mint tudományágazat, hanem alkalmazni kezdtem a munkáimban. Ennek során találkoztam olyan érdekes dolgokkal, mint a Penrose-fedés, ami aztán rám is hatott. Újabban meg azon gondolkodom: mit jelent a matematika a művészetben?

– És milyen következtetésre jutott: mit jelent ön szerint a matematika a művészetben?
– Ez egy összetett probléma, annál is inkább, mert a matematikára kétféleképpen tekintenek az emberek. A mérnökök, valamint akik használják a matematikát, általában úgy tekintenek rá, mint egy halom szabály- és törvénygyűjteményre, aminek a segítségével lehet hidakat építeni meg atombombát és egyéb ügyes dolgokat. A matematikusok véleménye azonban megoszlik. Az egyik iskola azt állítja, hogy a matematika emberi ésszel konstruált állítások halmaza, amiben azért nincsenek ellentmondások, mert nincs benne semmiféle kapcsolat a természettel. A másik iskola viszont azt állítja, hogy igenis léteznek a természetben is matematikai entitások, csak még nem fedeztük fel őket. Amikor az ember egy természettudományt próbál a művészettel valamiképp összeboronálni, akkor szembe kell néznie azzal a ténnyel, hogy minden természettudomány a saját határait rögzíti. Minden alapaxióma arról szól, hogy ez matematika, az már nem matematika, ez fizika, az már nem fizika, és így tovább.

– Ezzel szemben a képzőművészet egy teljesen ellentétes ágazat...
– Valóban, a képzőművészet folyamatosan döntögeti a saját határait, ráadásul a súlypontját nem is saját magán belül hordja, mint a matematika, hanem „magán kívül”, valahol a közönség körében. Tehát nem lehet azt csinálni, hogy az ember fogja az egyik entitást, és csak úgy berakja a másik közepébe. Magyarán, attól még nem lesz misztikus egy kép, hogy valaki fog egy geometriai ábrát és azt elhelyezi egy festmény közepében, mert sosem szerencsés a tudós művész szerep. A dolgot viszont ott lehetne megragadni, hogy az ember azt próbálja kitalálni: mi az oka annak, hogy a matematikával foglalkozunk? Amolyan „zsebelméletként” azt látom, hogy mi, emberek kiemelkedtünk az állatvilágból és szükségünk volt valamilyen biztosítékra vagy jelzésre, hogy nem fogunk visszasüllyedni oda. Ennek az egyik legerősebb megfogalmazása, hogy vizuálisan olyan formákat állítunk elő, amelyek a természetben nincsenek. Ez gyakorlatilag egészen jól látható a legkorábbi emberi „nyomokon”, a barlangrajzokon, amelyek szögletesek, spirál alakúak, de mindenképp olyanok, amilyenek nem fordulnak elő a természetben. Szerintem az sem véletlen, hogy nem áramvonalas épületeket építünk – ahogy a természetben rendjén lenne, hogy mindennek van egy organikus formája –, hanem egyértelműen kocka meg téglatestekbe költöztünk. Ezzel pedig újra meg újra deklaráljuk: nem vagyunk állatok. Lényegében ez az ösztön hajtja az embert a matematika felé, amely kiemel a természetből, mert az egész civilizációnk – legalábbis a technikai része – a matematikán alapul.

– Marseilles-ben részt vett a Tökéletes város projektben, amelyben szintén jelentős szerep jutott a matematikának. Hol képzeli el az embert a konceptuláis művészek alkotta tökéletes városban?
– Igazából a címadás – Tökéletes város – gunyoros dolog, maga a munka pedig a Penrose-fedésen alapul. Ez egy olyan síklefedés, amely hasonlít a parkettázáshoz, kétféle rombuszból áll, és az az érdekessége, hogy mintázata soha nem ismétlődik. Ez teljesen újszerű dolog, amely az 1980-as években merült fel először, hogy egyáltalán létezik. A tökéletes város pedig úgy jött létre, hogy behúztam ezeknek a rombuszoknak az átlóit, és ezekből jött létre az a városalaprajznak is felfogható mintázat, ami látható Marseille egyik közterén. Ez a fedés azért ragadott meg, mert nagyon egyszerű elemekből áll, a végeredmény mégis kiszámíthatatlan. Vagyis nem lehet tudni, hogy a végtelenig mi történik benne, ugyanakkor ha kis elemi történések szintjén térdarabkákként értelmezzük – mondjuk mint egy útkereszteződést –, akkor teljesen egyformák. A mi megfogalmazásunkban a tökéletes város egy utópisztikus dolog, ugyanis ebben a városalaprajzban sehol nincs centrum, nincs középpont, vagyis akár úgy is felfogható, mint egy demokratikus város mintaképe. Mivel a méretei akkorák, hogy a vonalak mentén akár sétálni is lehet, meglehetősen ijesztő, kaotikus élményt ad az embernek. Egy ilyen alaprajzú város akár élhető is lehetne, azonban az alaprajz csak egy kis összetevője egy városnak – emiatt inkább metaforának nevezném.

– A tökéletes város mint idea megfogalmazása egyébként sokkal korábbi, például Párizst is ilyennek képzelték el.
– A tökéletes város ideája a reneszánszban kezdődik, akkor merül fel először annak a kérdése, hogy meg kell tervezni a földi harmónia mintájára a tökéletes várost. Ez az idea gyakorlatilag azóta kísérti az emberiséget, és olyan projektekben csúcsosodik ki, mint Brazília fővárosa, amit szintén megterveztek, aztán lett belőle valami. De említhetném akár Párizs utcáinak a megtervezését is, aminek – mint minden ideának – van sötét oldala is, ugyanis XIV. Lajost azzal tudták rábeszélni erre, hogy forradalom esetén az egyenes sugárutak mentén ágyúzni lehet a tömegbe, illetve a körutak könnyen lezárhatók a katonaság által. A párizsi városideát aztán igyekezett mindenki szorgalmasan követni, így jelentek meg a többi városokban is a körutak és a sugárutak.

– Egy másik projektjében – kritikusai szerint – az idő legyőzésére tett kísérletet. Mi volt a tulajdonképpeni célja annak a projektnek, amelyben óraszámlapok jelennek meg, és egy program alapján a tárlatnéző számítógépes egér mozgatásával befolyásolhatja a történéseket?
– Igazából eszem ágában sem volt az idő legyőzésére tenni kísérletet, mert az idő és időmérő összefüggése ennél sokkal komplexebb. Azonban elég régóta foglalkozom ébresztőórákkal, analóg – számlappal és mánusokkal ellátott – órákkal, ami attól lett érdekes számomra, hogy a bennünket körülvevő gépek mind oly módon alakítják át a környező világot, amire mi nem vagyunk képesek. Például a vonalzóval olyan vonalat lehet húzni, amilyet mi szabadkézzel nem tudnánk, az atombomba akkora lyukat üt a földön, amit mi ezer év alatt sem tudnánk kiásni. Szóval mindegyik gépünk arra való, hogy a környezetet valamiképpen átalakítsa. Az óra viszont kivétel, mivel nem tudja az időt megállítani, befolyásolni, egyszerűen csak mutatja. Emiatt az én világlátásomban kitüntetett helyzetben van és kapcsolódik a barokk „memento mori” motívumokhoz. Ezenkívül az idő nagyon erősen jelen van az életünkben, és egy olyan műtárgyat akartam készíteni, amelyben az óra számlapjai úgy működnek, mint geometriai objektumok. Természetesen ebben az esetben a mánusok nem az időt mutatták, hanem az egér mozgatásával a nagymánus mindig a kurzort követi. Ebből adódóan létrejön egy érdekes mozgás, amit mindenki másként értelmezhet. Itt tehát nem valami „science-fiction jelenségről” van szó, hanem arról, hogy egy olyan jelet, amit megszoktunk, és tudjuk, mit jelent a geometriája, a jelentését elvéve hogyan lehet megváltoztatni.