Másokért és magamért kiáltok

Most azonban másért kiáltok és másokért. Időnként „fel szoktam nyújtani az ujjam”, amikor úgy érzem, igazságtalanság történik. Van, amikor észreveszik, és van úgy, hogy észrevétlenül ott marad felnyújtott ujjam a levegőben. Egy sajátos, a Krónikában ismertetett erdélyi küzdelem idézte fel bennem az alábbi gondolatokat. Mindenekelőtt szeretném tisztázni: nem az általam tisztelt arisztokrata örökösök kértek fel prókátoruknak, mertek és mernek ők szólni és harcolni nélkülem is. Inkább a felelősségtudat miatt hallatom hangomat, mert esperesként én is átéltem azt a megdöbbentő esetet, amikor általunk a képviselőházba küldött magyar tisztségviselő azt kérdezte: mit fog tenni az egyház a visszakapott iskolájával, mikor még meg sem tudja javítani? Mégis kértük, mert az elődök és utódok lelke kötelezett, és kötelez minket az áldozatot hozó magyar elődök által felépített iskolák, közösségi házak visszaszerzésére, ezért kérni fogunk mindent, ami a miénk, mert aki lemond jussáról, nem érdemel jövőt. Nem véletlen, hogy én kiáltok, egy erdélyi református lelkipásztor. Szűkebb pátriánk sok évszázada álló értéke regél a jószívű arisztokrata és az embert is szolgáló egyház közös szolgálatáról. A Székelyföld közvetlen határánál elterülő Maros mentén, ahol jobbágyfalvak világában kancellárt vagy minisztert adó grófi családok éltek, Erdély szép templomai kőbe vésve, szívbe írva emlékeztetnek e megszépült áldozathozatalról. Sáromberke, Gernyeszeg vagy Vajdaszentivány református templomaiban márvány emléktábla vagy kőkripta őrzi a Bethlenek, Telekiek és még jó néhány erdélyi család hálás emlékét. Akik templomokat és kastélyokat építettek, könyvtárakat és álomszép parkokat alkottak, azoknak meg utódaiknak joguk és kötelességük elődeik által rájuk testált földeket, kastélyokat visszakérni a román államtól.

A kitelepítés 50. évfordulójára rendezett vártemplomi találkozón emlékeztetett egy késői utód, Ugron Ádám arra a szép, megszívlelendő emberi magatartásra, hogy amikor a román állam elvette a magyar arisztokrácia vagyonát, otthonát, és kitelepítette őket, egyik sem lett öngyilkos, mert életpártiaknak nevelték őket. Amikor a Hosszú utcában lebontották a polgári vagy kispolgári családok épületeit, mert oda tömbházakat tervezett a román állam, nem egy volt lakos dobta el az életet. Igaz, nagyon sok kastély, udvarház ment tönkre az utóbbi néhány évben és évtizedben, de azokat nem a kitelepített magyar arisztokraták tették tönkre, hanem a bennük feszengő romániai kommunisták, később a fedél alatt meghúzódó juhászok. Saját szememmel láttam pár éve a még álló szentpáli Haller-kastélyban a román juhászt méla undorában. Az is igaz, hogy a kitelepített, megalázott, kifosztott erdélyi magyar arisztokrata családok még élő – honi vagy külföldi – örökösei túl szegények ahhoz, hogy egykori kastélyaikat restaurálják, esetleg újjáépítsék. Nagy részük meg sem tenné, hiszen Nyugat-Európában vagy a tengeren túl leélt élet végére ott maradnának gyermekeik, unokáik vonzáskörében. A még élő, egykori erdélyi arisztokraták gyermekkori emlékeikben nem olyan erős a honvágy, hiszen legtöbben arra riadtak fel álmukból, hogy jön a fekete autós parancs: egy szál ruhában indulni kell. Milyen emléke lehet annak a jó hatvan éven felüli, külföldre menekült erdélyinek, aki gyermeki félelmében még egy utolsó pillantást sem mert vetni a kastélypark platánfáira, nehogy közben elvigyék mellőle anyját, apját? És a platánfákat is kivágták a túlbuzgó aktivisták, a virágágyások helyét felszántatta a bizonyítani akaró tsz-elnök.

Ennél a pontnál érzem én, hogy mellettük, velük kell kiáltanom, mert ugyanazt tették sokfelé az egyház földjével is itt Erdélyben. Kényszerrel vagy kényszerítéssel elkobzott egyházi földjeink, épületeink, anyakönyveink jó részét mai napig nem adta vissza a román állam. Időnként fel is ordít bennem az érthetetlenség fájdalma: miért kell egy román állami levéltárnak a száz évvel ezelőtt beírt magyar református gyermek keresztelési adata. Úgysem érti, tehát nem használja, és nekem/nekünk sem engedi használni. Én nem csodálkozom azon, hogy a legtöbb arisztokrata örökös nem hagyja szülei, nagyszülei kastélyát, parkmaradványát, erdejét és földjét a román állam tulajdonában. Mit adott nekik az állam cserébe? Mit várhatnak ők mindezek után? Ígéretekből és csalódásokból nem lehet kastélyokat építeni mifelénk.

Nem az én tisztem a restitúció megítélése vagy újragondolása, de elmerengtem azon az igazságon, miszerint a legnagyobb székely városban, ahol már többségbe került a román lakosság, a középületek nagy részét Telekiek, Bethlenek, Kemények és Bernády-féle emberek építették, a hasznot húzó román állam pedig nyolcvan év alatt csak egy polgármesteri hivatalt és egy vitatott szépségű színházat tudott felmutatni. Mindezekért mozdul el bennem a mérleg nyelve minduntalan egykori erdélyi arisztokraták javára, mert ők építettek itt szépet és igényeset, európait és magyart. S ha ők építették a kastélyokat, a várakat, parkokat és udvarházakat, őket is illeti meg.

Ötvös József