Mások énekének a szépsége

Száz éve, 1911-ben írja le először Babits Mihály A második ének című mesedrámájában ezt a vallomást. Az első változatot aztán elő-előveszi, dolgozik rajta, alakítgatja, de végül mégsem jelenteti meg. Nem azért, mert sikerületlennek, hanem mert túlságosan is jól sikerültnek tartja: úgy érzi, lelkét meztelenítené le teljesen az olvasó előtt, úgymond kiadná magát. Halála után, felesége gondozásában lát majd csak napvilágot, s a kiadáshoz írott előszóból tudjuk meg a harmincnál több éves halogatás okát is. Hetven éve, 1941 augusztusában hunyt el Babits, s hiába jelent meg egy év múlva A második ének, sem a háborús körülmények, sem az azt követő időszakok nem kedveztek a mű köztudatba kerülésének. S merem állítani, hogy máig adósai vagyunk ilyen értelemben a költőnek. De végeredményben nem csodálkozom, hisz a balatoni kecskekörmök történetére épülő mű lényege, hogy igazi költő parancsra nemcsak nem akar, de nem is tud írni. Inkább választja a fizikai elnémulást, a halált. De csak miután meghallotta és meghallgatta mások énekét is...

A Baumgarten-díj odaítélése miatti hirtelen haragjában József Attila vádként vágja Babits szemébe elhíresült Egy költőre című versében, hogy „Mit koslat ködgyűrűk körül / szárnyaska szamarával, / ha nem vívódik emberül / a népek nyomorával!” Magad emésztő... kezdetű gyönyörű költeményében aztán megköveti idősebb pályatársát, de már nem tér ki külön az előbbi méltatlan vádra. Ha egyáltalán mentségre szorul József Attila, akkor legyen mentségére mondva, hogy talán nem ismerte Babits Szíttál-e lassú mérgeket? című versét, amit megírása, 1919 júliusa óta egyetlen politikai kurzus sem akart és tudott felvállalni. Nem csoda! „Szíttál-e lassú mérgeket, illatok átkait? / jaj, roszszabb, aki kába Szók mérgéből tudva szítt, / melyektől elzsibbad az ész, és megőrül a Tett – / (...) Ember azért, ha jót akarsz, tanácsom megfogadd / és köpd ki fogaid közül a véres szavakat, – / sőt hogyha érzed, hogy a szó, ez álnok gyűtövény, / ártatlan is, csirázni kezd lelkednek mezején, / égesd föl inkább a mezőt, és legyen kételyed / tikkadt és izzó, mint a láng száraz mező felett.” Ez a féltő figyelem, nemcsak a saját énekre, hanem az utána jövőkre is tudatosan felvállalt gondossággal figyelés szűnik meg hetven esztendeje, amikor a Nyugat című folyóiratot még a halálos ágyán is szerkesztő Babits távozott az élők sorából. Radnóti Miklós gyönyörű siratóéneket írt mesterének halálára, „belopva” a Csak csont és bőr és fájdalom című versbe Babitsnak épp azt az adottságát, amiről A második énekben írt – azt, hogy mások lelkében kell először meghallani az éneket. Radnóti feltehetőleg nem ismerte a mesedrámát, viszont ismerte Babitsot – s a nekrológköltemény azért (is) sikeredhetett örök értékűvé. „Ki nézi most tollat fogó kezünket, / ha betegen, fáradtan is, de mégis... / ki lesz az élő Mérték most nekünk? / Hogy összetörte már a fájdalom, / nézd, ezt a költeményt is. // Mit szólnál hozzá? – lám, az eljövő / költőnek is, ki félve lép még, / most már a Mű a mérték. // (...) Halott keze nem fogja már a tollat, / béhunyt szeme nem lát több éjszakát. / Örök világosság, kibomló égi láng / röppen felé a földi füstön át.”

Ha Babits hetven esztendővel ezelőtti halálához viszonyítva még száztíz évet ugrunk vissza az időben, vagyis száznyolcvan évvel korábbra nézünk – irodalmunk akkori gyászával találjuk magunkat szembe: 1831 nyarának végén hunyt el Kazinczy Ferenc, az az alkotó, akinek – röviden szólva – nemcsak a mai megújult magyar nyelvet, de a modern magyar irodalom kezdeteit is köszönhetjük. Bármennyire is fájó, sajnos ki kell mondanom, hogy a nyelvújítás vezéralakja, az egész akkori magyar nyelvterületet irodalmi levelezéssel egybefogó, Csokonai, Berzsenyi és Kölcsey tehetségének felfedezője és istápolója – a mai irodalmi köztudatban olyan, mint a mesebeli király új ruhája. Illik róla tudni, illik netán „a széphalmi mesterként” emlegetni, szülőhelyén, a Bihar megyei Érsemjénben időről időre illik megkoszorúzni a szobrát..., de például a Fogságom naplóját már alig-alig ismeri valaki. Kevesen tudják, hogy címe ugyan napló, de a mai tévés helyszíni tudósítások ősforrása is egyben, amellett, hogy történelmi dokumentumként is kezelhető. Kazinczy ugyanis a budai várbörtön „lakójaként” cellájából nézi végig, majd a maga számára a tárgyilagosság igényét támasztó szemtanú hitelével számol be a magyar jakobinusok – Martinovics, Hajnóczy, Laczkovics, Szentmarjay és Zsigray – kivégzéséről a később épp az ő emlékükre máiglan Vérmezőnek nevezett vesztőhelyen. És ha a „Jót és jól!” kritikai parancsot valamivel gyakrabban idézik is a Fogságom naplójánál, aránylag ritkán kötik Kazinczy nevéhez. Pedig ő fogalmazta meg, ostorként csattanó A nagy titok című kétsoros epigrammájában az alkotónak önmagával szemben is szükségképpen felállítandó mércéjét: „Jót és jól! Ebben áll a nagy titok. Ezt ha nem érted, / Szánts és vess, s hagyjad másnak az áldozatot.”

Igen, ilyen egyszerű: jót és jól! De Kazinczy nagysága nem ennek a tanácsnak/parancsnak a közrebocsátásában rejlik, hisz végső soron könnyű tanácsot adni másoknak. Minden ember, de különösen az alkotóművész viszont önmagával bír a legnehezebben. Kazinczynak sikerült – holott a „prérin” akkor is nagy volt a nyomulás. Ő viszont felismerte, hogy ha neki magának van is költői tehetsége, Csokonainak, Berzsenyinek, Kölcseynek több jutott belőle. Meghallotta énekük szépségét. De meghallotta azt is, hogy amihez ők értettek kevésbé a szervezéshez, mások mozgósításához, buzdításához, vagy ha kell, épp a padlóról való felsegítéséhez ő jobban ért. Ezért vállalta fel az irodalmi élet öszszefogását, megszervezését, illetve tulajdonképpen az egész – gyűjtőnéven nyelvújításnak nevezett össznépi mozgalom irányítását. Nemes Nagy Ágnes írta Amerikai naplójában: „Nem tartozom azok közé, akik hajnaltól estig hallelujáznak, amiért a Jóisten magyarnak teremtette őket, de most hálát adtam az égnek azért, hogy van anyanyelvem. Hogy legalább ez nem gyötri a magyar irodalmat. Vagy talán – nem olyan fennen! – egyszerűen Berzsenyiéknek, Kazinczyéknak kellene hálát adnom? Talán mi is a nyelvtelenség határmezsgyéjén ingadoztunk, csak elfelejtettük? És akkor ők, ott a 18. század végén, remek ütemérzékkel belépve a történelembe, újrateremtették azt, ami kis híján elhalt? Mindenesetre kezeteket csókolom, ükapáim. Most itt, a kukoricatermő Iowában, kínaiak, feketék, arabok, hinduk között, sokat gondolok Rátok.”
Babitscsal kapcsolatban már megszólaltattam József Attilát, most egy félsor erejéig ismét hozzá fordulnék: „... játszani is engedd, szép, komoly fiadat.” – zárja az egyik legkomorabb időben született, egyik legnyomasztóbb versét, a Levegőt! című költeményt. Hangulatoldóként javaslok én is egy kis játékot, mielőtt szólnék a mások énekének szépségét nemcsak egyszerűen meghalló, de azt teli torokból világgá is kiáltó mesterről, Arany Jánosról. A játék valójában egy játékos csalikérdés: ki az, aki elszakíthatatlanul összekötötte Babitsot és Kazinczyt? A „közös” feleség! Igen, a száz valahány év különbség nem akadály: Babits felesége, született Tanner Ilonka próbálkozott írással is, írói álnévként a Kazinczy feleségének, Török Sophie-nak a nevét választva. Ezen a néven jegyzi A második ének közreadásakor az előszót is. Köszönet érte hetven év után is, hogy megtette.

Amint a hétköznapi emberek sorában, úgy az alkotók közt is nagyon jól elkülönül egymástól a kétféle karakter, az extrovertált és az introvertált. A kifelé élő vonulatot irodalmunkban leginkább Petőfi, Ady és József Attila képviseli, a befelé élők mindenekelőtt Vörösmarty, Arany és Babits. (Nem véletlen, hogy Babits két – több ízben is megerősítve bevallott példaképe Vörösmarty és Arany, a Petőfi és Arany című nagyesszéjében pedig félreérthetetlenül Arany mellett, az ő javára teszi le a garast.) Fentebb azt mondtam, hogy Arany nemcsak meghallotta más énekének a szépségét, de azt világgá is kiáltotta: éppen százötven éve, hogy bemutatta Madách Imre drámai költeményét, Az ember tragédiáját a Kisfaludy Társaságban, ezzel nemcsak aranytálcán átnyújtva a magyar irodalomnak, de a világsiker útján is elindítva. Mert hangozzék bármennyire is közhelyesnek, nem lehet eleget ismételni: Madách műve a 19. századi magyar színpadi művek közül az egyetlen világirodalmi szintű. Magyarán az egyetlen olyan 19. századi színpadi mű, amit mai napig minden időben, minden földrajzi koordinátában, bárki, bármilyen nyelven ugyanúgy ért és megért. Ez pedig – paradox módon – nem a szerzőjének, hanem Arany Jánosnak köszönhető. Mára már irodalomtörténeti anekdotaszámba megy, hogy miután Madách megírta összetört életének sztregovai magányában és elküldte Aranynak, Arany épp csak belenézett és azzal tette félre, hogy egy újabb Faust-utánérzés. Aztán ahogy olvasni kezdte, rádöbbent, milyen magasságokba emelkedik a Faust fölé. Az alapkérdés ugyanaz: van-e az életnek értelme, s ha van, mi az? Goethe egész alkotóéletén át küszködött a válasszal, míg végre rálelt: szerinte az alkotó munka. Madách végigmegy minden elképzelhető lehetőségen, megnéz mindent és mindennek az ellenkezőjét, de olyan megnyugtató válaszra, amilyenre Goethe, ő nem talált. Kimondja ugyan az Úr a mű végén, hogy „Mondottam, ember, küzdj és bízva bízzál!”, ám az öncélú küzdés csak bizonyos körülmények között adhat katarzisélményt. Könyvtárnyi irodalma van a tragédia optimista vagy pesszimista voltáról szóló vitának, eldönteni mégsem lehet – mert ha az idézett befejező mondatot nézzük, akkor optimista, de ha a címet?! Ne találgassunk, ne játszadozzunk feltevésekkel. Ne állítsuk, hogy talán épp emiatt a dilemma miatt – is – mutatta be Arany a Kisfaludy Társaságban, gondolván, dönteni egy ember úgysem dönthet végérvényesen.

Százötven év távlatából nem is az a fontos, hogy akkor és ott miért vitte a művet a nagy nyilvánosság elé. Elégedjünk meg azzal a magyarázattal, hogy Arany nemcsak meghallotta Madách énekének a szépségét, de közkinccsé is tette azt. A felolvasott bemutatást két év múlva a színpadra állítás követte, azután százegy évvel pedig a döntés, hogy Madách művének premierje legyen a magyar dráma napja. Nem tudok arról, hogy a témában készült-e közvélemény-kutatás, de így, látatlanban is meg merem kockáztatni a véleményt, hogy nem akadna olyan megkérdezett, aki méltatlannak tartaná ezt az emléknapot. Vagyis olyan, aki ne hallaná meg Madách szavainak a gyönyörűségét.