Márton Evelin: jókedvemben írok, nem bánatomban

2017. március 12., 10:34 utolsó módosítás: 2018. szeptember 05., 08:31

Interjú Márton Evelin kolozsvári íróval műveiről, a mehetnékről, a kétnyelvűségről és arról, miként éljünk őszintén, álarcok nélkül, hogy magunk legyünk.

Fotó: Biró István

 

– Legutóbbi regényedben, a Szalamandrák éjszakáiban írja a főszereplő, hogy olyankor valósítja meg terveit, ha mások kételkednek benne, és írni is emiatt kezdett. Ez rád is igaz?

– Csak részben igaz, nem vagyok teljesen azonos a főszereplővel. Akkor kezdtem el ezzel foglalkozni, amikor kiderült, hogy anyám, aki elvált az apámtól, felbontogatta az apámnak írott leveleimet. Nyolc-kilenc éves koromban volt, anyám akkor kezdett el jobban kommunikálni velem. Felbontotta a leveleket, és kiderült számára, hogy mit gondolok róla, az életünkről; kicsit megijedt, másként kezdett el beszélgetni. Gyerekésszel rájöttem, hogy ez működő stratégia. Ez folytatódott a suliban is. Volt egy magyartanárnőm, akivel jóban voltunk ugyan, de állandó harc folyt köztünk. Fogalmazást kellett írni, és gyorsan összecsaptam, mire megjegyezte: nem erre számított tőlem. Hazamentem, és mérgemben mást írtam, ami nagyon tetszett neki. Szimpatikus volt, hogy az íráson keresztül tudok kommunikálni emberekkel, mert bár sok barátom volt, nem beszéltem sokat, az írásban tudtam kifejezni magamat.

– Ez jelenleg is így van?

– Igen, mindent kiírok magamból, ami velem történik, és ez így jó. Nem azt mondom, hogy ez öngyógyító terápia – van ilyen funkciója is –, de nem ez a fő. De ami érdekel, ami zavar vagy bánt, az belekerül az írásaimba.

Márton Evelin

1980. március 5-én született Kolozsváron. A Brassai Sámuel Elméleti Líceumba járt középiskolába, majd a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen művészettörténetet tanult. 2002-től az RMDSZ elnöki hivatalának sajtótanácsosa volt, 2005 óta a Bukaresti Rádió magyar szerkesztőségének munkatársa.
Kötetei: Bonjour Leibowitz (novellák és más szövegek), 2008; Macskaméz (novellák és más szövegek), 2011; Papírszív (regény), 2012; Szalamandrák éjszakái (regény), 2015. 2010-ben és 2014-ben megkapta a Communitas Alapítvány alkotói ösztöndíját. 2010-ben Látó-nívódíjas próza kategóriában, tavaly a Csiki László irodalmi díjjal, míg idén az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjjal tüntették ki.

– Korábban nyilatkoztad, hogy a mindennapi életben nem szereted megmutatni magad, rejtőzködsz, az írásaidban ellenben kitárulkozol. Nem érzed ezt ellentmondásosnak?

– A rejtőzködés arra vonatkozik, hogy a magánéletemről nem szeretek beszélni. Felvállalok mindent, amit írok, nagyon sok köze van hozzám, minden belőlem, az életemből indul, de ha arról kérdeznél, hogyan élek a férjemmel, nem szívesen válaszolnék. Nem azért, mert titok, hanem mert el kell választani. A rejtőzködés arra is vonatkozott, hogy tinédzserkoromban nem tartoztam sehova. Van egy bejáratott út, amit általában az írók, költők bejárnak, legalábbis Kolozsváron. Bár tudtam róla, kihagytam, nem éreztem, hogy ott kellene lennem. Nem az odajáró emberekkel volt problémám, csak kimaradt. Más foglalkoztatott, tizenkettedikes koromig atletizáltam. Három éven keresztül napi két edzésem volt, sokáig a sportegyetemen gondolkodtam, más forgatókönyvek voltak a fejemben arról, hogy mi leszek, ha nagy leszek.

– Mi döntötte el végül, hogy író lettél?

– Az, hogy nem voltam elég jó. És tudtam magamról: nem vagyok annyira jó, hogy profi sportoló legyek. Lehettem volna jó edző vagy tornatanár, de ez nem volt annyira szimpatikus. Kipróbálhattam, az edzőmnek volt egy gyerekcsoportja, melyet többször rám bízott, nagyon jól elvoltam velük, de rájöttem, hogy ezt életvitelszerűen nem tudnám csinálni. Utána lesérültem, és kiderült, hogy mégsem ez az a pálya.

– Az újságírás, a rádiózás inkább annak tűnt?

– Az véletlenül alakult. A kolozsvári Brassai Sámuel Elméleti Líceumban végeztem, ahol régen volt iskolaújság, de megszűnt, és \'96-ban úgy döntöttünk pár barátommal, hogy újra kellene indítani. Az volt a kiindulópont, hogy mindannyian szerettünk írni. Ennyi közöm volt az újságíráshoz, nem gondoltam komolyan. Művészettörténetet végeztem, és rájöttem, hogy amit az egyetemen kaptam, csak alapozásnak jó, ha komolyan akarom csinálni, folytatni kellene, ahhoz pedig nem volt kedvem, hogy tovább tanuljak. A barátnőm az RMDSZ elnöki hivatalában dolgozott Bukarestben, oda kerestek sajtós munkatársat, és felhívott, érdekel-e. Úristen, gondoltam, politikai szervezet, RMDSZ.

Befejeztem az egyetemet, és „fantasztikus\" kilátásaim voltak. Az egyik, hogy Kézdivásárhelyen segédmúzeológus legyek nagyon kevés pénzért. Az apám ott él, és elképzeltem, hogy a farmjáról gumicsizmában bebiciklizek a múzeumba – nem tűnt túl szimpatikusnak. Kolozsváron esélyem sem lett volna, nagy harc folyt az állásokért, így felhívtam a barátnőmet, hogy mégis megpróbálnám. Ez eldöntötte a további sorsomat. Akkor még Markó Béla volt az RMDSZ elnöke, és azt mondta, felvesz. Zöldfülűként, gyakorlat nélkül kerültem az újságírásba. Mindent, amit tudok, ott kezdtem el összeszedni. Miután lehúztam majdnem négy évet az RMDSZ-nél – ahol éreztem, hogy ez nem pont az én asztalom, és annak, amit ott sajtósként csináltunk, nem sok köze van az újságíráshoz –, a rádióhoz is kerestek kollégát. Mai napig probléma, hogy nehéz Bukarestben magyarul jól beszélő embert találni, akit be lehet ültetni egy mikrofon mögé. Helyettes riporterként kezdtem a Bukaresti Rádiónál, ahol most szerkesztőként dolgozom.

– Mennyire befolyásolja az írói munkásságodat, hogy napi sajtóban dolgozol?

– Ezen is túl kell lépni, az ember fejlődik. Volt egy nehezebb időszakom, amikor ki is vettem egy év fizetetlen szabadságot, mert nagyon nyomasztott a napi eseményekkel való foglalkozás. Eközben írtam a Papírszív című könyvet, melyben, ha újraolvasom, sok olyan szöveget találok, mely a hírszerkesztésre hajaz. Utána túlléptem ezen, már simán megoldható a kettő, hozzászoktam. A Bukaresti Rádióban egy óra adásunk van naponta, mindenkinek van napi félórája. Nekem szombaton van 50 percem, és azt csinálhatom, amit szeretek, amihez értek: írókkal, művészekkel, érdekes emberekkel készítek interjút, és ez felüdít. Kiegészíti egymást, és egyensúlyba kerül a kettő.

– A Szalamandrák éjszakáiban a főszereplőnek mehetnéke van. Ez rád is jellemző, vagy azáltal, hogy pár év bukaresti lét után visszatértél a szülővárosodba, Kolozsvárra, lezárult a kör?

– Nem zárult le a kör. Az is véletlen volt, hogy visszaköltöztünk Kolozsvárra, nem volt betervezve. Akkor vettem ki fizetés nélküli szabadságot, amiben közrejátszott az is, hogy mivel a gyerekem koraszülött, gyakran betegeskedett. Állandóan hiányoznom kellett a munkából, és éreztem, hogy ez mindenkivel szemben sportszerűtlen. A cég, ahol a férjem dolgozott, fiókot nyitott Kolozsváron, többet volt itt, mint Bukarestben. Ekkor mondtam neki: ott lakik anyám, a nagyszüleim, te úgyis állandóan úton vagy, jöjjünk vissza. Visszajöttünk, de rá egy hónapra elmentünk Afrikába, tehát egyáltalán nem zárult le a kör. Csak ki kell sakkozni, hogyan tudunk menni. Most már a gyerek nagy, vele is tudunk, és szerencsére neki is állandóan mehetnékje van. Kíváncsi vagyok a világra, ennyi. De nem utazhatok olyan gyakran, ahányszor kívánom, ennek anyagi vagy időbeli korlátai vannak.

– Sokak szerint a fekete kontinens annyira nagy élmény, hogy semmi nem múlhatja felül. Afrika után hova lehet még menni?

– Vissza Afrikába. De amúgy bárhova, minden érdekel. Afrika régi álom volt, de az az idő, amit ott töltöttünk, édeskevés volt. Annyira más az a világ, hogy nem elég egy hónap, vissza kell még menni.

– Az írásaidra a sokszínűség, a nyitottság, a lazaság, az egzotikus helyszínek, érdekes nevek használata jellemző. Hogyan születik meg ez a világ, honnan inspirálódsz?

– Ez a világ a fejemben van, az utazások csak felélénkítenek, felnagyítanak dolgokat, elviszik a fantáziámat egy másik irányba. Az utazás önmagában nem elég, nem is feltétlenül szükséges. Ha nem utaztam volna soha sehova, valószínűleg akkor is bolondságokat írnék, ez van a fejemben. Nem kötelező utazni ahhoz, hogy az ember egy furcsa világot tudjon kialakítani. Bodor Ádám például nem arról híres, hogy sokat volt Afrikában, bőven elég neki, hogy a hegyeket járja, az ő világa mégis más. Bár közeli, más.

– Apropó Bodor Ádám: vannak, akik hozzá, mások Mózes Attilához hasonlítanak. Hogyan éled meg ezeket a párhuzamokat?

– Mózes Attilát nagyon kedveltem, már kiskoromban a kezembe kerültek a könyvei, mert nálunk nem volt korlátozás, hogy bizonyos könyveket csak bizonyos kor után szabad levenni a polcról. Anyám és a nagyszüleim neveltek fel Kolozsváron, és nem szóltak bele ebbe. A gonosz színeváltozása került a kezembe, és nem voltam abban a korban, amikor olvasnom kellett volna, nem 12 éveseknek szól. De annyira magával sodort a hangulat, hogy Mózes Attila örök kedvenc maradt.

Egyébként nem hiszem, hogy túl sok közös lenne bennünk. Nyilván sokat jelenthet, hogy ugyanabban a közegben élünk, éltünk, és lehet, hogy ugyanazok a dolgok tűntek fel. Bodor Ádámmal feltehetően a nevek miatt lehet a párhuzam. Ezek a nevek nem akarnak feltétlenül egzotikusnak hatni. Van egy mániám: ránézek egy emberre, akit valahogy hívnak, és nem biztos, hogy mindig talál a fejemben a név az emberrel. Más nevet kell adjak neki, ami közelebb hozza, inkább jellemzi őt. Nagyon sok jó szöveget olvasok, amelyekben semmitmondó nevek vannak, és ez idegesít. Ha van egy jó szöveg, jó karakter, és Marikának hívják, olyan, mintha megölnéd. A Marika nagyon szép név, csak a karakter általában többet hordoz ennél, kevésbé hétköznapi neve kellene legyen.

 

– Műfajilag sem szereted behatárolni magad, azt mondod, „szövegeket\" írsz. Mikor derül ki, mi lesz a „szövegből\"?

– Aki ír, mindenkinek van technikája, ahogyan dolgozik. Nem is szeretem munkának hívni, számomra legalábbis élvezet, jókedvemben írok, nem bánatomban. Amikor írok, nagyon jól érzem magam. A műfaji behatárolás hiányának is több oka lehet. Egyik valószínűleg az, hogy én ezt soha nem tanultam, nincsen rajtam súly, ami lehúzna, hogy: na most akkor, ez vajon mi? A technikám általában az, hogy bevillan valami, egy mondat, vagy általában a cím, és arra felépítem az egész sztorit. Másik ok, hogy szeretem az összevisszaságot. Olyan szövegeket is írok, amelyek akár prózaversnek minősülnek, ha már feltétlenül kell legyen műfaji behatárolása. De úgy gondolom, az egész összefügg, a vers is a többi része, hiszen az egyetlen élő szöveg. Inkább ez a lényeg, hogy élő legyen.

– Termékeny írónak tartanak. Te ezt miként látod?

– Szerintem nem írok nagyon sokat, inkább akkor, amikor belefogok. Kevesebbet írok, mint amennyit szeretnék. Biztos, hogy a Szalamandrák éjszakái miatt vélik így, mert eléggé hosszúra sikerült, nem így terveztem. Egy háromezer leütéses történetből nőtte ki magát. Ahogy megírtam, tudtam, hogy ebben sokkal több van. A regényt úgy írtam, hogy egy évig napi négy órát dolgoztam. Úgy jött. Most novellákat írok, ez a műfaj nem igényli, hogy napi négy órát dolgozzak.

– Ezek szerint a következő kiadványod egy novelláskötet lesz?

– Nincs eldöntve, nem sietek. Amikor úgy érzem, kész van, leadom. Inkább összefüggő történetek ezek, az első könyvem, a Bonjour Leibowitz is ilyen volt.

– Ezt leszámítva a többi könyved a csíkszeredai Bookart Kiadónál jelent meg. Hogyan alakult ki az együttműködés?

– Amikor a Macskaméznek megvolt a kézirata, Láng Zsolt mondta, hogy ki kellene adni. De nem nagyon foglalkoztam ezzel. A Bonjour Leibowitz megjelenését is a barátaim intézték. Szonda Szabolcs mondta: ebből kellene csinálni egy könyvet. Mire kértem: ne fárasszon ilyenekkel. De ő fárasztotta magát, és pályáztak a Communitas Alapítványnál, nem is tudtam róla. A második könyvnél Láng Zsolt javasolta a kis csíkszeredai kiadót, és ők valószínűleg nem csalódtak, mert a következő könyvemet, a Papírszívet már felkérésre írtam. Felhívott a kiadóigazgató, hogy lenne-e még egy könyvem, és mondtam, hogy nincs, de írok. Mivel kis kiadó, bensőségesebb a viszony, mint egy nagynál, ahol az ember át kell menjen mindenféle szűrőn.

– Az utóbbi időben több elismerést is kaptál, legutóbb az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjat. Mennyire számítanak ezek?

– Örülök nekik, de nem hiszem, hogy sokat változtatnának rajtam. Van egy elméletem, miszerint megtörténhet, hogy valahol Kolozsváron üldögél egy szobában egy ember, aki fantasztikus dolgokat ír, de sehol nem publikálja, pedig lehet, hogy sokkal jobb, mint én vagy bárki más. Ha nem fogadtam volna el a díjat, az olyan lett volna, mint egy kiáltvány valami ellen. Ennek a díjnak van egy szép neve: Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díj. Tudjuk, hogy az RMDSZ alapította, de mégis az erdélyi kortárs magyar kultúrát díjazzák, és nem azt, hogy én személy szerint politikailag korrekt vagy hű lennék. Ez jellemző arra a néhány emberre, aki megkapta. Legalábbis irodalom kategóriában nem azok kapták, akik az első sorban állnak egy zászlóval. Hanem inkább ügyesen ülnek az íróasztaluk mellett, és írják a saját dolgaikat, melyek fontosak. Például Jánk Károly nem egy állandóan jelen lévő véleményformáló, holott a versei meglehetősen ütős kórképet adnak a világról, amelyben élünk. A díj nem változtat különösebben semmin, de értékelem, hogy próbálnak odafigyelni arra, ki mit csinál ma. Mert Erdélyben a díjakat nem feltétlenül a mai munkásságra adják, egy csomó életműdíj van. Van egyfajta múltbarévedés persze, különben több embert kellene díjazni, de korlátozottak a lehetőségek.

– Mennyire tartod meghatározónak az írói munkásságod szempontjából, hogy erdélyi magyar vagy?

– Ugyanúgy, ahogy kezem és lábam van, tagadhatatlan, hogy erdélyi magyar vagyok. Ha nem az lennék, másképp írnék. Ha budapesti lennék, teljesen más hangom lenne, mert más közegben nőttem volna fel, más dolgokat láttam volna magam körül, más élmények, traumák értek volna. Erdély ott van minden mondatomban, viszont úgy gondolom, ha az ember tényleg el akarja mondani azt, ami körülötte van, amit erről érez, úgy kell tennie, hogy az mindenki számára érthető legyen. S ahhoz kicsit körül kell nézni, hogy mi van a világban. Kicsit ki kell lépni ebből az erdélyiségből. Azt is meg kell nézni, ez hogyan viszonyul ahhoz, ami az országban, a világban van.

Mert amellett, hogy erdélyi vagyok, romániai is vagyok, ez a hazám. Sajnálom, ha egyeseknek ez nem annyira szimpatikus. Mikor megkaptam a díjat, Vida Gábor a laudációjában az írta, hogy „két nyelv, két haza\" és egy barátnőm felháborodott ezen: mi az, hogy két nyelv? Nem volt teljesen evidens, hogy ez mire is utal, de én nem szégyellem, hogy jól tudok románul, és időnként románul is írok. Nem hiszem, attól magyarként kevesebb lennék, hogy ismerem ennek az országnak a nyelvét, használom is, és eléggé otthonosan mozgok a román kultúrában. Úgy gondolom, így jó, és ha mind így lennénk vele, mindenkinek jó lenne. Nyilván, ez a másik oldalra is érvényes. Én így látom a mi közös jövőnket, ha szabad ilyen nagy szavakat használni. Ez az egyetlen út, ami járható Erdély, az egész ország számára. Hogy egy kicsit több őszinteséggel viszonyuljunk a mindennapjainkhoz, ahhoz, amiben vagyunk.

– Milyen szövegeket szoktál írni románul?

– Legutóbb egy ábécéskönyvhöz, az ABC80-hoz írtam szöveget, március közepén jelenik meg. Egy román képzőművész lány találta ki, és elkezdte megrajzolni: minden betűhöz talált egy tárgyat, amely a 80-as évekre, a mi gyerekkorunkra volt jellemző, és kellett egy szövegíró. Egy közös barátunk, egy román művészettörténész rám gondolt. Találkoztam a lánnyal, megnéztem a rajzait, nagyon tetszettek, és mondtam, hogy próbáljuk meg, írtam hozzá sánta versikéket. Próbálkoztam magamat fordítani, románul írni prózai szövegeket, de az nem ment. Ha magamat fordítottam, valami teljesen más lett, mert közben elkapott a ló. Most együtt dolgozom a fordítómmal, a Szalamandrák éjszakáit a Curtea Veche Kiadó fogja megjelentetni románul májusban. A kétnyelvű fordítóm minden részletet átküld, elolvasom, és ahol érzem, hogy sántít, vagy nem jól értette, kisegítem.

– Milyen románul visszaolvasni a saját írásaidat?

– Kellett kis idő, amíg hozzászoktam. Még próbálkozott előtte valaki a fordítással, aki magyar, de valahogy nem sikerült neki elkapni a ritmust vagy hangulatot. Az említett férfinak viszont összejött. Teljesen más, kicsit idegen, de el kellett fogadni, hogy ez másik nyelv, nem fog ugyanúgy hangzani. Azt hiszem, az a 11 év, amit Bukarestben töltöttem, nagyon jó mankó ilyen szempontból. Mert teljesen más az erdélyi román kultúra és a déli, másként hangzanak a mondatok. De találkozik a miénkkel. Itt van a műfordítónak az igazán nehéz dolga, hogy ezt át tudja adni.

– A Szalamandrák éjszakáiban a főhős célja: élni. Hogyan érted ezt?

– Úgy élni, hogy magunk legyünk. Ne kelljen mindig álarc mögé bújni, megjátszani magunkat. Persze az élet eleve feltételezi, hogy az ember különböző szerepeket játszik, ha tetszik, ha nem. De ezt az eljátszást minél kisebb lángra kell venni: az ember vállalja, hogy kicsoda, éljen úgy, ahogy tud. Rövid az élet, sok minden történik egy ember életében, de nagyon hamar eltelik. Élnek még a nagyszüleim, és ezen tudom lemérni, mennyire gyorsan telik. Visszaemlékszem, amikor még nem volt ősz hajuk, és most 80 fölött vannak, én pedig mindjárt 40 éves vagyok. És mindjárt vége. Akkor mi értelme annak, hogy szerepeket játszunk? Hogy eljátsszam, egy vérző szívű székely vagyok, holott nem vagyok teljes mértékben az.

Az őszinteséget erre is értem – ez főleg Erdélyre jellemző –, a déli románok nem feltétlenül a múltban keresik önmagukat. De ezeket a vérző sebeket nem úgy lehet gyógyítani, hogy állandóan visszanyúlunk, és azt keressük, hogy 1918-ban mi és hogyan volt. Arról nem nagyon szokott szólni a fáma, hogy azok más emberek voltak egy másik világban. Azóta eltelt majdnem száz év, itt most mi vagyunk és az utánunk következő generációk, akiknek ugyanitt kell élni, és nem lesz jó, ha állandóan azt keressük, hogy akkor ki kit bántott. Nyilván el kell ismerni, végre el kellene ismerni, hogy mindenki követett el hibákat, de nem ez a lényeg, hanem az, hogyan lehet továbbmenni anélkül, hogy a következőkben bántanánk egymást.

Ön szerint ez:
Jó hír
Rossz hír
0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat
Legnézettebb