Majdnem hős

Persze makacs kölyökkel nem könnyű, szóval jönnek az újabb és újabb praktikák, módszerek, összeesküvések, amelyek természetesen mind-mind megerősítik a gyereket abban a feltevésében, hogy mindenki ellene van. Ráadásul esetenként akkor sem könnyű elvenni a drága sarj gyógyszerszüzességét, ha időközben sikerült meggyőzni, hogy ez bizony elkerülhetetlen rossz, ami végeredményben hasznos. Miután nagyjából fél doboz gyógyszer válik a sikertelen próbák martalékává – először naivan egészben próbálják lenyeletni a minden porcikájában szenvedő delikvenssel a tablettát, majd félbe, sőt negyedekbe törve azt következnek az újabb próbálkozások, de az eredmény még mindig az, hogy az öklendező, és már kicsit sem lírai alany, heveny mozdulattal a földre köpi a hófehér darabkákat – na ekkor következik a klasszikus módszer. A porrá tört gyógyszert feloldani egy kanál teában, és azt megitatni a beteggel. Ismerős? Persze nem oldódik fel, és persze hogy az apró, pépes rögökké összeiszaposodott por egy része egyenletesen feltapad a nyelvhát érdes felületére, így lehetővé téve az „ízélmény” tartós élvezetét. Nagyjából ez az a pont, amikor a gyerek elkezdi nagyon utálni a világot, és legalább két hétig nem néz Vészhelyzetet.
Telnek az évek és az immár ivar- és mindenféle egyéb érettséggel, valamint szavazójoggal és különféle tapasztalatokkal rendelkező, deli pribék, immár mindenféle görcsös ellenreakciók nélkül, rutinos mozdulattal dob be egy aszpirint, ha úgy érzi, hogy a napi 7–10 óra monitorbambulás már kellőképpen kirohasztotta a retináját, csillapítandó a fejfájást, növelve a kapacitást. Már nincs semmiféle undor, egy korty folyadék könnyedén sodorja torkom irányába a gyógyszert, emelkedik a garat, és míg a nyelőcső perisztaltikus mozgása a gyomor felé továbbítja a sejtmérget, én tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy a szervezetembe ojtott acetilszalicilsav értágulást fog eredményezni, bizonyos enzim gátlásával csökkenti a fájdalomérzetet, csökkenteni fogja a vastag- és végbélrák kialakulásának esélyeit, emellett növeli a gyomorfekély és gyomorvérzés lehetőségét.
Nemrég egy ismerősöm révén kaptam egy érdekes ajánlatot. Egy kolozsvári gyógyszercég önkénteseket keresett egy új idegnyugtató tesztelésére. Mint az illető ismerős mondta, csak bent kell maradni két napot megfigyelésen, miután bevetted a gyógyszert, és már kapom is a pénzt. Természetesen először nem csupán a pénz vonzott. Elvégre csak úgy fejlődhet a medicina, ha vannak vállalkozó szellemű emberek, akik kitéve magukat az esetleges kockázatoknak, a kutatók segítségére vannak – gondoltam. Ők egy kicsit hősök. Elképzeltem milyen lesz hősnek lenni. Azt tapasztaltam, hogy sok változással nem jár majd az új létformám kialakulása, leszámítva azt, hogy inkognitóban kell majd járnom, hogy elkerüljem a nők folyamatos rohamát, mellkasom és vállam pedig megnő, bár nem tudtam, hogy ez utóbbit a büszkeség vagy a gyógyszer mellékhatásainak számlájára írjam-e. De alapjában véve nem vagyok egy hősi alkat (túl intelligens vagyok ehhez), szóval listát írtam azokról a dolgokról, amik valóban vonzottak a dologban. A végeredmény így festett: pénz. El is mentem hát a megbeszélésre, reggel hétre, egy tőlem és mindentől messze eső negyedbe, hogy pontosabb képem legyen a dologról. Ott megtudtam, hogy milyen gyógyszerről is lenne szó, és hogy nem egy, hanem két, egymást követő hétvégén kellene bent maradni, közben és utána egy-egy hétig pedig naponta analízisre járni. Nem szeretem a kórházakat. Nem tudom, más is érezte-e már így, de a kórházban csak alapanyag vagy egy csomó fehér köpenyes alak munkájához, akik mindenféle szereket tömnek beléd, kivesznek belőled különféle dolgokat, vagy épp adrenalint fecskendeznek a szívedbe, hogy tovább ketyegjen. Egyszóval tuti, hogy nem ugyanaz jön ki, aki bement. Szóval most elképzelhettem, hogy vérvizelet, és ki tudja milyen minták tucatjait kell a tudománynak adnom, és őszintén kivert a víz. Nehéz volt elképzelni, hogy naponta két köbcenti vért szívnak ki belőlem, hogy aztán azt kétezer fordulat per másodperc sebességgel lecentrifugálják, vagy éppen különféle vegyszereket öntsenek bele, amelyek indikátorreakciókban mutatják ki egyes anyagok meglétét vagy hiányát. Szóval fölhagytam a hőssé válás kósza reményével, és kiléptem az épületből. A bejáratnál lébecoló szerelők, akik nem tudhatták, hogy megfutamodtam, csillogó szemekkel, mosolyogva tekintettek rám. „Még őket is átvertem” – gondoltam, de ekkor leesett, hogy a cipőmön felejtettem a világoskék nejlonhuzatot, amit óvintézkedésből kellett viselni az épületben: csak ez volt a derű oka.