Magyar Dekameron?

Kijelentette, hogy Bánki novellafüzére messze alatta van a többi három kötetnek, melyet a Magvetõ Kiadó a Novellárium-sorozatban kiadott (Erdõs Virág: Eurüdiké, Nagy Koppány Zsolt: Nagyapám tudott repülni, Vida Gábor: Nem szabad és nem királyi). Kálmán C. szépen rendszerezve elõ is adja, honnan fakad a könyv gyengesége: az átírás helyenként banális (giccses), máshol túlságosan is nagy jártasságot feltételez a Boccaccio-szövegben; a szereplõknek nem tud sajátos arcot kölcsönözni; nyelvezete, bár nem alakít ki erõteljes stílust, archaizáló nyomokat tartalmaz, és emiatt mesterkéltté válik.

Hát ennyi gond már túl sok is ahhoz, hogy letegyük Bánki Éva könyvét a kezünkbõl. Tekintve, hogy Kálmán C. György és az ÉS mennyire fontos szerepet játszik a magyar olvasóközönség preferenciáinak alakításában, a Magyar Dekameronnak esélye sincs. Annál is inkább, hogy a kritikaírónak igaza van: átírásnak gyenge Bánki könyve, még a Dekameron szótól felcsigázott érdeklõdésünk is alábbhagy 5 oldal után. A kerettörténet szerint a pestis elõl a Határvidékre menekülnek a firenzei fiatalok – így, nagy H-val írva –, amely, már az elsõ említésétõl fogva sejtjük, nem más, mint Magyarország, mi egyéb lehetne. Innentõl kezdve pedig valamiféle allegória akar lenni a firenzeiek utazása (mely térben és idõben is zajlik): azok csodálkozó tekintetén keresztül látjuk a kelet-közép-európai viszonyokat, és azonnal megállapíthatjuk, hogy elég rossz lehet annak, aki itt él. Az alábbihoz hasonló mondatok vezetik be ezt a végzetes elhibázottságot: „hiába szemet-szívet gyönyörködtetõen szép a táj, de olyan reszketeg a napfény, mintha valami nagy-nagy baj készülõdne az országban” (12. o.) – erre a jelenségre, miszerint meglennének az adottságok, de az emberek nem megfelelõek, nem emelkednek fel a körülményekhez, többször is visszatér a szöveg. „De bárhol is jártak, bármerre sétáltak, nem a csalóka hidak, nem az épületek, hanem az emberek tûntek legfélelmetesebbnek. Emilia szívtelennek, durvának, pökhendinek látta õket, Elisa érzékenyeknek és sebezhetõknek” (15. o.)

Aztán, amint maguk a novellák elkezdõdnek, ez a szál valahogyan elhalványul, ha nem is marad teljesen abba. A firenzeiek szerepe meg annyi marad, hogy kommentálják az eseteket, de azt sem teszik túlságosan frappánsan. A történetek többsége – mintha csak annak az idegenségnek a nyomát kutatnák, amely a firenzeiek és határvidékiek között fennáll – a határvidékiekrõl szól. Itt derül ki, hogy ez a Határvidék nem is Magyarország, hanem általában a magyarlakta területeket jelenti: Szabadka, Mohács, Budapest, Zánka, Kolozs megyei hegyek és még Fiume is – elég nagy összevisszaságban sorakoznak a helyszínek. A novellák többségét egy varázsgömb adja elõ az éppen soros fõszereplõ hangján. Talán ez a legszerencsétlenebb megoldás, teljesen szükségtelen egy ilyen Hangnak a szerepeltetése, annál is inkább, hogy a különbözõ narrátorok beszédmódja nem különbözik eléggé egymástól, egyénítésük szinte kizárólag a történetük által jön létre, ami – fõként a diskurzusokra fókuszáló irodalmunkban – gyengécske megoldásnak látszik. A Hang ráadásul a tévével vetekedik a kerettörténetben – hogy a varázsgömböt elektromos áram mûködteti, és elromlik, amikor áramszünet van, talán poénnak szánt fordulat a szerzõ részérõl, de nem akként mûködik.

Az egyes történetek, önmagukban, ami a cselekményvázat illeti, nem rosszak. Különféle magyar vonatkozású játékokat követhetünk, mint például egy modern kori Szapolyai Jánosnénak a monológját, vagy egy pozsonyi polgárfiú beszámolóját, aki valójában Old Shatterhand. Úgy tûnik, a „magyar” megjelölés mindvégig nagyon fontos a kötet során, innen ered a cím is. Néhány esetben olaszok történeteit tartalmazzák a novellák, melyeket nem a Hang, hanem a firenzeiek mondanak el, és minden esetben az unalomig hangsúlyozzák, hogy lám-lám, az olasz történet mégiscsak más. Engem személyesen a szereplõk kommentárjai nem gyõztek meg errõl.  

A novelláknak (a beszédmodorbeli hasonlóságon kívül) csak a vége sete-suta. Az egyik olasz történet Donna Elviráról szól, aki a Bolya von Bolya család hagyatékát kutatja, és rokonságban is áll velük. Kitalálhatják, igen, a kutatás tárgya nem más, mint a Bolyaiak, mindannyiunk közös Bolyaijai, akiknek hagyatékában végül is egy „boldogságmátrixot keresett, amit a legelsõ Bolyaiak kétszavas parancsként hallottak távoli hegyekben. »Légy boldog!«” – hát, nem tudom. Az elsõ novella után a firenzeiek kommentárjai éppen ezekrõl a sutaságról szólnak. Úgy kezdõdött, mint egy rendes novella, s úgy végzõdik, mint egy határvidéki történet – mondják. Ezek szerint a sajátosan kurtára fogott befejezés(ek sorozata) szándékos szerzõi fogás, melynek értelmére azonban nem sikerült még rájönnöm.

A kérdés tehát így tevõdik fel: hogy írhatott Bánki Éva ennyire gyenge kötetet? Elõzõ prózái, az Esõváros és az Aranyhímzés tetszést aratott az olvasóközönség és azon belül a kritikusok körében is. Ezekben a regényekben a magyar irodalomban a Darvasi és Závada által népszerûvé tett, bõvérû történetmondás hagyományát folytatta, színvonalasan. Itt, a Magyar Dekameronnál azonban ez az ívelés megtört. Talán Bánki Évához nem talál a novella mûfaja. Talán egyetlen történetet kellett volna kidolgoznia ahelyett, hogy tíz meg tíz cselekményvázötletet sütött volna el egy kötetben. A következtetés egyszerû: ez nem a magyar Dekameron. Az még várat magára.

Gál Andrea

Bánki Éva: Magyar Dekameron. Magvetõ, Budapest, 2007