Magasfeszültség Németalföldön

Európa nem engedheti meg magának a két alapító tagállama közötti marakodást, tehát elérkezett az ideje annak, hogy a két ország félretegye az érzelmeket és áttekintse az európai integráció jövõjével kapcsolatos nézetkülönbségeit. Hollandia egykori Európa-ügyi minisztereként és egykori Benelux-koordinátorként úgy gondolom, a két ország ismét egymást kiegészítõ szerepet játszhat.

Hollandia és Belgium a kezdet kezdetétõl az európai identitás két különbözõ oldalát képviselte: Belgium ipari, kontinentális orientációjú, kétnyelvû országként, átmenetként Dél-Európa felé, és Hollandia erõteljes mezõgazdasági és kereskedelmi hagyományaival, illetve angolszász és atlanti irányultságával.

Kettejük közül Belgium hajlik inkább arra, hogy kritikátlanul támogassa az EU-t. A felmérések azt mutatják, hogy míg a belga lakosság több mint 80 százaléka még nagyobb fokú integrációt akar, a hollandok fele euroszkeptikusnak vallja magát. Értékelik az Uniót a gazdasági elõnyök miatt, de politikájához jóval óvatosabban viszonyulnak.

A belga–holland együttmûködésnek az elmúlt évtizedekben kulcsszerepe volt Európa fejlõdésében. Az 1944-ben létrejött Benelux Gazdasági Szövetség korai próbalehetõsége volt a Hatok Európájának, a jövõbelátó J. W. Beyen által kidolgozott, és Messinában 1955-ben bemutatott Benelux Memorandum pedig megadta a kezdõ impulzust a közös piac létrehozásához. Ez volt az alap, amelyre Paul-Henri Spaak belga külügyminiszter és társai építeni kezdték a Római Szerzõdést és az Európai Gazdasági Közösséget.

A Spaak-bizottság olyan rendszert gondolt ki, amely kiegyensúlyozta a különbözõ nagyságú államok szavazati erejét. Világos, hogy az egy állam-egy szavazat elvét alkalmazva a kisállamok domináltak volna. Viszont a népességalapú szavazatszám túlságosan a nagyállamok javára billentette volna a mérleget.

Az egyensúlyt részben úgy sikerült elérni, hogy a Miniszterek Tanácsában súlyozott szavazatrendszert alkalmaztak. Az Unió minden egyes bõvítésével sikerült fenntartani ezt a döntéshozatali formát.

A kis- és nagyállamok szavazati jogának egyensúlyát az is biztosította, hogy a közösség közös érdekeit képviselõ Európai Bizottságot ruházták fel a jogszabályjavaslat exkluzív hatáskörével. Ezt a hatáskört tovább erõsítették azzal, hogy a tagállamok csak egyhangú szavazással kerekedhetnek a bizottság fölé – ez az intézkedés javítja a kisállamok pozícióját a nagyokkal szemben.

Nyílt gazdaságokként Belgiumnak és Hollandiának egyaránt érdekét szolgálta a belsõ piacok fejlesztése – eltérõ módszerekkel. Belgium a francia monetarista iskolát követte, míg Hollandia a német módszert alkalmazta: elõbb a gazdasági konvergencia, majd az árfolyamparitás. Amikor Valéry Giscard d’Estaing francia elnök és Helmut Schmidt német szövetségi kancellár közös javaslatot tettek a Gazdasági és Monetáris Unió (EMU) létrehozására, Belgium és Hollandia együttmûködtek e közös cél elérésére. Luxemburggal együtt a három ország jelentõs tényezõ volt az EMU létrejöttében.

1991-ben, amikor Hollandia volt az EU soros elnöke, Belgium támogatta nagy horderejû tervét az EU alapszerzõdésével kapcsolatban. Hollandia azt javasolta, hogy az európai – gazdasági, külpolitikai, igazság- és belügyi – döntéshozatalt egyetlen keretbe fogják össze. A terv túl ambiciózusnak bizonyult, és „fekete hétfõ\" néven vonul be a holland történelembe, ugyanis Hans Van den Broek külügyminiszter egy hétfõi napon szembesült a Miniszterek Tanácsának szinte egyhangú ellenkezésével. Belgium volt az egyetlen tagállam, amely ebben támogatta Hollandiát.

Ámde a két ország együttmûködése idõnként a mélypontra zuhant. Amikor az európai parlamenti és az európai bizottsági szavazati jogról volt szó, a hollandok kitartóan harcoltak a plusz egy szavazatért 1991-ben Amszterdamban, és 2000-ben Nizzában. Ez kedvére volt a holland nacionalistáknak, mivel Hollandia területe másfélszerese a Belgiuménak, de kedvezõtlen visszhangokra talált a szomszédos országban. A két állam az iraki háború kapcsán is külön táborban találta magát, és ugyanez érvényes a további politikai integrációval kapcsolatos álláspontjukra is.

Hollandia jelenlegi visszafogott álláspontja a további politikai integrációval kapcsolatban nem szolgálja az ország általános érdekeit. De Belgium nagyobb megértést tanúsíthatott volna a holland álláspont iránt, miután a holland szavazók egyértelmûen elutasították az európai alkotmánytervezetet a 2005 közepén tartott népszavazáson.

Belgiumnak és Hollandiának újra együtt kell dolgozniuk a Benelux-keretben. A Benelux-gazdaság a negyedik legnagyobb az EU-ban. A következõ két évben Belgium tagja lesz az ENSZ Biztonsági Tanácsának, és jelezte, hogy európai dimenziót is adni kíván mandátumának. Így a következõ idõszakban mindkét ország felülvizsgálhatja hagyományos álláspontját, és elgondolkodhat azon, hogy az európai politika miként szolgálhatja közös érdekeiket.

Hollandia hagyományosan a nagy EU-tagállamok legkisebbikének tekinti önmagát. De más országok a kis tagállamok legnagyobbikának tekintik. Ez utóbbi szemszög elfogadásának egészséges hatása lehet az Unión belüli holland magatartásra. Az EU három legnagyobb tagállama – Németország, Nagy-Britannia és Franciaország – vélhetõen egymás között fog megegyezni az Unió jövõjérõl, így tehát a Benelux-államoknak azt kellene közös célként kitûzniük, hogy befolyásolják a három nagy ország lépéseit, és biztosítsák, hogy gondolkodásmódjuk elfogadható legyen a közösség egésze számára.