Magáncsevej köztereken

A banki pénztárosnők viszont, akiknél a minapi telefonszámlámat kifizettem, a mütyürüket balkézben tartva bonyolították le magánéleti bájcsevegéseiket, jobb kézzel pedig rutinosan pötyögtették be a gépbe a végösszeget. Hiba nélkül, elvégre munkaidőben, munkahelyen nem hibázhat egy komoly munkaerő. Ha az ablaküvegek nem tükrözték volna vissza a fényt, a rutinos ügyfélszolgálattal összehangolt magánbeszélgetésekről szinkronizált csoportképet is készíthettem volna.

Hivatalos fordítóm viszont, akire a házassági papíromat bíztam, főállásban aligha lehetett banki pénztárosnő. Mobilozása közben a polgárink keltezését ezerkilencszázhetvenötről lefelé, ezernyolcszázhetvenötre indexálta. Sebaj, mondottam a hivatalban, ahol emiatt a dossziémat visszadobták, nekem így is jó. Párosával szép az élet, nekem meg nagyon hosszú, sőt a leghosszabb a világon… Akkor ezzel a százharmincnyolc évig tartó boldog házassággal íratom be magam a Guiness-rekordok könyvébe. Ha már pecséttel ellátott, hivatalos papírral is megtiszteltek róla. (Ezt verd ki a fejedből, mondotta később Öcsi bácsi, a szomszéd blokk ostáblabajnoka. Kormányrendelet született róla, hogy házasságból maximum harminc évet, ha elismernek. A büdzsével is spórolni kell, a miniszternek erre eszébe jutott, hogy harmincévi fogva tartás után még az apagyilkosokat is szabadon szokták bocsátani. Hát még a kiszolgált házastársakat! He-he-he!!! Na, gondoltam, akkor kedves Öcsi bácsi, azt az ötvenéves emléklapot, amit Fruzsi nénivel együtt személyesen vettetek át a polgármester kezéből, azt akkor minek is nevezhetem? A szórakozottság, a feledékenység, esetleg a gyávaság trófeájának? A fenti lehetőségek bőséges piaci kínálatából sehogy sem tudtam választani, ezért aztán nem is szóltam az öregnek semmit. Mert páros életem évtizedei azt is belém verték, hogy én örökös kettes vagyok. Egyesekkel pedig, ez köztudott, vitába szállni eleve reménytelen).

Mindezt, ami itt eddig elhangzott, tekintsék kérem egy harmincperces, röpke telefonbeszélgetés szerény bevezetőjének. Mert a hab a tortán csak ezután következik. A hivatalból, mondom, dolgom végezetlenül távozhattam. Hazafelé, a buszon bábeli hangzavar fogadott. Többségi, kisebbségi és világnyelven egyaránt folyt a duma, mit hogy folyt, ömlött, áradott a mobilokon, a központtól egész a végállomásig. A szűk és zárt köztérbe löttyintett magánéleti sztorik úgy keringtek a vezetőfülkétől hátrafelé és vice versa, akárcsak a szellő abban a bizonyos feredőben.

A polifóniából én egy angolul és kacéran búgó, szőke hangot pécéztem ki a fülemnek. Persze szigorúan csak a nyelvgyakorlás céljából, isten ments, hogy a hang csinos gazdájának a mindannyiunk által receptálható féldialógusából valami pikáns tartalmat is rekonstruálni szerettem volna. Pedig ilyesmivel is lehetett volna próbálkozni, fiatalabb füllel, abban a hangzavarban... Mert én öreg fejjel még a saját telefonomnak sem a csörgését, csupán a berezgését érzékeltem a bal belső kabátzsebben. A hívó száma ismeretlen, a hangja pedig érthetetlen volt abban a közricsajban. Nem volt mit tennem, túl kellett harsognom a többieket, jó hangosan bele is kiáltottam a mobilomba : Da, poftiţi, igen, tessék! 

Krajnik-Nagy Károly