– Hol kezdte 29 éve tartó pedagógiai pályafutását?
– Mindössze két munkahelyem volt. Egyetemi tanulmányaim után, 1980. szeptember elsején a marosvásárhelyi 3-as számú ipari líceumban kezdtem a munkát, amit akkoriban Auschwitznak „becéztek”. Úgy tudtam, kémiai líceum, s nagyon boldog voltam, amikor oda neveztek ki. De kiderült, hogy ipari középiskoláról van szó.

– Egy ilyen kezdés másokat esetleg eltántorított volna a pályától.
– Az ipari középiskola tanári karának köszönhetem, hogy a pályán maradtam. Tárt karokkal fogadtak. Elméleti kémia szakot végeztem, de ebben a pedagógia, a módszertan is benne volt, tehát tanár is lehettem. Tizenegy évig tanítottam az ipari gimnáziumban, majd versenyvizsgáztam, ugyanis meghirdettek egy állást a Bolyaiban.

– Kissé maradjunk még a szakiskolánál, hiszen most éppen terítéken van a szakoktatás átszervezése. A múlt század végén milyen minőségű volt a szakoktatás?
– Ahol én oktattam, ott román és magyar ipari középiskolai osztályok működtek. Magyar mérnökök oktatták a magyar diákokat, ezért minimális volt, amit románul tanultak. A szakmai képzés is jórészt magyarul folyt, nem úgy, mint ma – tisztelet a kivételnek.

– Mennyire volt ideologizált az oktatási folyamat pályakezdő éveiben?
– A kommunista ideológia mindenre rányomta a bélyegét. Soha nem voltam párttag, véletlenül tudtam meg, hogy fel akartak venni. Történt ugyanis, hogy egyik tanártársammal együtt buliztunk egy végzős osztálylyal, az egyik diák otthonában, és ott magyar dalokat énekeltünk. Másnap felhívattak a rendőrségre, utána az iskolában nagy közgyűlést tartottak, és közölték velem, hogy bár szó volt róla, most már biztosan nem leszek párttag.

– Azután következett a Bolyai Farkas Gimnázium, ahol tíz éve tölti be az aligazgatói tisztséget.
– Közben vargabetűje is volt az életemnek. 1994-ben a Bolyaiban levő négy református osztályból, ami évfolyamonként egy osztályt jelentett, létrejött az önálló Református Kollégium. Annak idején néhai Csiha Kálmán püspök felelt a református oktatásért, és bár római katolikus vallású vagyok, engem kért fel, legyek a kollégium igazgatója. Úgy képzelte el, hogy tartsam meg az igazgatóhelyettesi státusomat is.

Emiatt volt egy kis kavarodás a tanfelügyelőségen, de végül a református püspökség kérésére beleegyeztek a kettősségbe. Persze továbbra is csak az igazgatóhelyettesi fizetésemet kaptam kézhez. Ez a helyzet másfél évig tartott. Aztán személyi váltás történt a püspökségen, az új vezetőség tiszta vizet akart önteni a pohárba.

Tőlem kértek javaslatot az igazgatói tisztségre, én három személyt javasoltam azok közül, akik a kollégiumban tanítottak. Ötvös József esperes Székely Emese tanárnőt választotta, mert a másik két jelöltet egyáltalán nem ismerte, Székely tanárnő viszont egy ízben korábban őt az iskolába kérette, mert a fia rendetlenkedett. Ez 2001 novemberében történt, azóta aligazgató és kémia szakos tanár vagyok a Bolyaiban.

– Ön köztudottan az a bolyais tanár, akit mindig meg lehet találni, aki a legtöbbször késő délutánig az iskola épületében tartózkodik. Magyarán: alapember. Gondolom, ennek a feltétlen odaadásnak az is oka lehet, hogy nincs családja, vagyis ráér csakis az iskola ügyeivel foglalkozni.
– Valóban, család mellett nem tudtam volna ennyi időt áldozni az iskolára.

– Tíz éven át a kommunista rendszerben oktatott. Azonkívül, hogy megszabadultunk az ideológiai nyomástól, az oktatás terén egyértelműen pozitív változások következtek be, vagy negatív előjelűek is történtek?
– Régebben valahogy alaposabb és lényegretörőbb volt az oktatás. Tudjuk jól, hogy szombaton is oktattunk, és nem 18 órát tanítottunk egy héten, hanem harminc órát, vagy afölött teljesítettünk. Ez kötelező volt, nem lehetett kifogás ez ellen. A tananyag nem volt annyira zsúfolt, mint most. Kémiából kevesebb elméletet tanítottunk, több lehetőség volt a gyakorlati képzésre. Most az elméleten van a hangsúly.

Akkor átadtuk a diákoknak az alapismereteket, és a gyakorlatra is maradt idő. Nem éreztem, hogy rohanni kell, hogy nincs idő feleltetni, csakis rögtönzésre lehet jegyet adni. Most ezt látom, és ez nemcsak a vegytanoktatásra vonatkozik. Emiatt sok tanár panaszkodik. Ezenkívül nagy gond, hogy a fiatal tanárok az egyetemen nem kapnak megfelelő pedagógiai képzést, nem ismerik meg a módszertant.

A mi időnkben a pedagógiai gyakorlatot sokkal komolyabban vették. Minden szinten rengeteg tanórát néztünk végig, majd magunk is órákat tartottunk, és a teljesítményünket tekintélyes pedagógusok elemezték. Ezt most nem veszik komolyan.

– Milyen mostanában a szülőkkel való kapcsolattartás? Meg lehet őket szólítani?
– Mindenképpen meg kell szólítani őket, de egyre kevesebben jelennek meg a szülői értekezleteken. Ha nem jönnek, a tanár elkezdi a telefonálgatást. Egy magyarországi ötlet alapján tavaly javasoltam, hogy a tanárok tartsanak fogadóórákat.

Kértem, hogy minden kolléga tegyen közzé havi egy-két délutáni időpontot, amikor fogadja a szülőket. A kilencedik osztályos tanulók szülei tanév elején egyezményt kötnek az iskola vezetőségével, miszerint havonta egyszer érdeklődniük kell a gyerek helyzete, tanulmányi előmenetele iránt. Ez benne van az iskola belső rendszabályában.

Egyébként országos előírás. Mégis nagyon sokszor előfordul, hogy számos felszólítás után sem jelentkezik a szülő.

– Mostanában igen divatos téma az iskolai erőszak, főleg az, hogy a diákok bántalmazzák a tanárokat. Ilyesmire volt-e példa a Bolyaiban?
– Nem, és nagyon reméljük, hogy nem is lesz. Nálunk sok a jelentkező, ezért a számítógépes elosztáskor hozzánk a jobb tanulók kerülnek. De tény, hogy a fegyelem mindenképpen lazul.

– Habár a fekete március előtt a város magyarságának ez volt a legfőbb követelése, a rendszerváltás után sok évnek kellett eltelnie, amíg a Bolyai ismét kizárólag magyar tannyelvű iskola lett. Mi az előnye, és van-e hátránya ennek?
– Hátrány például, hogy néha napok, hetek telnek el anélkül, hogy románul megszólalnék. A legnagyobb előnye az, hogy a gyerekek nem érzik magukat másodrendű tanulóknak, nem különülnek el az udvar egyik sarkába, mint ahogy ez sok vegyes iskolában történik. Sőt az is előfordul, hogy ott a szünet idején a magyar gyerekek ki sem mernek menni az udvarra. A tantestületben is mindig elkülönültek a magyar és román tanárok, ami nem volt egészséges. Egyébként normálisnak tartom, hogy Marosvásárhelyen is legyenek önálló, magyar iskolák.

– A Romániai Magyar Pedagógusszövetség helyi szervezetének elnökeként az utóbbi időben részt vett a Maros megyei kilencedik osztályok számáról szóló vitában. Most mi a helyzet e téren, lesz elég magyar osztály?
– Kiharcoltuk, hogy annyi hely legyen a kilencedik osztályokban, ahány gyerek a nyolcadik osztályokban végez, így kiderült, hogy 197 osztályra van szükség, amiből 67 magyar tannyelvű lenne. Ehhez viszonyítva a tanfelügyelőség 215 osztályt kért a minisztériumtól, tehát 18-cal többet. Nekünk megígérte a 67-et, a német tanulóknak pedig három osztályt, tehát a létszámon felüli 18 osztály román tannyelvű lenne.

– Miért van erre szükség, ha csak 197 osztályt tudnak megtölteni az általános iskolák végzősei?
– Állítólag azért kértek többet, mert a tanfelügyelőség úgy véli: a magyar tagozatos osztályok úgysem telnek meg, sok magyar gyerek román tagozatra iratkozik be. A tanügyminisztérium azt válaszolta: marad a 197 osztály, és itt kell eldönteni, hány lesz magyar tannyelvű. Várjuk a folytatást.

– Mi a helyzet a magyar tankönyvek terén?
– A legnagyobb gond, hogy a legtöbb fordítás. A román tagozatokon – egy-egy tantárgyból – számtalan változat létezik, nem tudom, ki dönti el, mit fordítanak le magyarra. Maximum kettőt ültetnek át, s megtörténik, hogy az egyik rossz, a másik még rosszabb. Lektoráltam olyan vegytankönyvet, amelyet szinte teljes mértékben át kellett írni. Magyartalan és szakszerűtlen volt.

– Mennyire autonóm most a Bolyai-gimnázium például a tanárválogatás terén?
– Az iskolának erre még nincs joga. Néhány megyében két-három éve kísérleti jelleggel bevezették ezt a gyakorlatot, a következő tanévtől állítólag Maros megyében is lesz erre lehetőség. Ez nagyon jó lenne, ugyanis nem a mostani rendszer, vagyis teszt alapján kellene kiválasztani a megfelelő tanárokat. Hanem úgy, hogy az új pedagógusok eljönnének az iskolába, elbeszélgetnénk velük, megnéznénk, hogyan tartják az órákat, és akkor valóban érdemben dönthetnénk arról, az illető megfelel-e. A diákok felvételiztetésén is változtatni kellene. Jó lenne elérni, hogy ne a számítógép ossza el a tanulókat, hanem a mi iskolánk szervezhessen felvételit. Az nem mindig mérvadó, hogy valaki milyen eredménnyel végezte a nyolc osztályt.