Lészen autonómia?

Lejártak a húsvéti ünnepek, közelednek az európai parlamenti választások, és a politika ismét a választók érdeklődésének a homlokterébe kezd kerülni Európa-szerte. Ez az érdeklődés hagyományosan alacsonynak mondható az eddigi tapasztalatok alapján, de éppen ezért különleges lehetőségeket is rejt a közélet iránt érdeklődő közvélemény és a politikai szereplők számára. Az országos és önkormányzati választásokhoz képest szerényebb választói aktivitás egyben azt is jelenti, hogy a választóknak a politika, és különösen annak hosszú távú, nemzetpolitikai és európai vonatkozásai iránt érdeklődő rétege az, amely nyomon követi az eseményeket.

Így jó alkalom az európai parlamenti választás arra, hogy stratégiai ügyeket állítsunk a közbeszéd középpontjába. Értelemszerűen adódik, hogy a Székelyföldön a legfontosabb stratégiai kérdés, az autonómia legyen ez az ügy, és talán remélhetjük, hogy lesz alkalom az érdemi eszmecserére és olyan cselekvési tervek kidolgozására is, amelyek előbbre visznek az önrendelkezés tényleges megvalósításának útján.

Ugyanakkor félő, hogy egyes politikusok a jól bevált recept szerint csak a szlogenek és a szimbolikus cselekvés szintjén jelenítik meg az autonómia ügyét, olyan illúziókat keltve, amelyek aztán csalódásba fordulnak, és az autonómia fogalmának további megkopásához vezetnek, a helyi társadalom újabb rétegeit fordítva el a közélettől. Ezzel párhuzamosan az sem zárható ki, hogy a „székely kérdés” ismét az országos politika érdeklődési körébe kerül. A gazdasági helyzet rosszabbodása, a kormánypártok népszerűségvesztése és a szélsőséges pártok feltörése olyan helyzetet teremt, amelyben több politikai szereplő is célszerűnek vélheti a „székely kártya” kijátszását.

Úgy gondolom, nem engedhetjük meg magunknak, hogy a székely önrendelkezés kérdése ismét rövid távú politikai érdekek szolgálatában megvívott harcocskák témája, és egyben martaléka legyen. A legnépesebb székely többségű megye választott vezetőjeként arra kérek minden érintett szereplőt, hogy érdemi, felelős, előrevivő vitát folytassunk a kérdésről. Az RMDSZ-nek 1992 óta deklarált célja a Székelyföld területi autonómiájának megteremtése, és az erdélyi magyarság körében gyakorlatilag egyetértés van ennek szükségességét illetően. Hasonló konszenzus uralkodik a román politikai szereplők körében az autonómia elutasítása tekintetében.

Ami a választókat illeti, az azonnali megoldások feltétlen hívei, akiket egy-egy nagy jelszóval el lehetett csábítani a szavazófülkékbe, már csalódtak várakozásaikban, és aligha vevők újabb megalapozatlan ígéretekre. Fölösleges tehát egymásra licitálni az egyes szereplőknek a választók előtt, a tétet nem tudják tovább emelni, az ígéretekkel és a nagy szavakkal pedig csak a közélettől elfordulók táborát növelhetik, a saját szavazóik számát nem. Itt az ideje, hogy gyakorlatiasan és nyugodt hangon beszélgessünk az autonómia megvalósításának lehetséges útjairól. Ne felejtsük el: Gábor Áronban nem azért tiszteljük a székely nemzet hősét, mert bejelentette, hogy „két héten belül lészen ágyú”, hanem azért, mert az ágyú tényleg meg is lett, mégpedig nem két évtizeden, hanem valóban két héten belül. Bár magunkat nem mérhetjük Gábor Áronhoz, s ágyút se kell önteniük, hogy megvívjuk a magunk harcát, de azért a példáját szívleljük meg, ami az ígéretek teljesítését illeti.

Sikeres Románia, sikeres Székelyföld

Az alábbiakban ennek szellemében összefoglalom, hogy szerintem milyen lépéseken át juthatunk el a Székelyföld területi autonómiájának kivívásáig. A lépéseken lehet – és remélem, fogunk is – vitatkozni. Azon vitatkozzunk, milyen utakon juthatunk el a legbiztosabban a kitűzött célokig, s ne azt firtassuk, ki a „nagyobb”, s ki a „még nagyobb” autonomista. Annyi biztos, hogy nem nagyotmondással, hórukk politizálással, hanem csak szívós, hosszas munkával remélhetünk sikert.

Először is, le kell szögeznünk néhány alapvetést, amelyek megszabják a cselekvés kereteit. A székelység egy demokratikus berendezkedésű Romániában és egy demokratikus nemzetek alkotta Európai Unióban él. A demokratikus nemzeti és nemzetközi rendszer által biztosított eszközöket kell ismernünk és ügyesen alkalmaznunk ahhoz, hogy érvényt szerezzünk akaratunknak.

A Székelyföld Románia része. Része nem csak az államnak, de a romániai gazdaságnak és társadalomnak is. A Székelyföld csak egy sikeres Romániában lehet maga is sikeres. Egy szegény, leszakadó, egyik krízisből a másikba tántorgó Romániában a maximálisan autonóm Székelyföld is csak szegény és leszakadó térség lehetne. A székely autonómia megvalósításához tehát meg kell szerezni a román társadalom egy jelentős részének a támogatását. Nem elég, hogy igazunk van, és nem elég, hogy elődeink múlhatatlan történelmi érdemeket szereztek az elmúlt századok során.

Az sem számít, hogy milyen eminens kisebbség módjára viselkedtünk az elmúlt 19 évben. El kell fogadnunk azt is, hogy vége van a 90-es éveknek. Ma már nem lehet számítani arra, hogy az euro-atlanti csatlakozás előtt álló Romániát a nemzetközi közösség nyomása a csatlakozási folyamatban előrébb járó Magyarország bábáskodásával „rákényszeríti” az erdélyi magyarsággal való kiegyezésre. A saját érdekeinket nekünk magunknak kell érvényesíteni. Senki sem fog megjutalmazni, ha a konfliktusokat a végletekig elkerülve várjuk, hogy a sült galamb a szánkba repüljön, és senki sem fog megvédeni, ha fejjel szökünk a falnak és összetörjük magunkat.

Nyilvánvaló, hogy jelenleg a székely közösség nem rendelkezik azzal az eszközrendszerrel, amely az autonómiaküzdelem sikeres megvívásához szükséges. Aki ezt eddig nem tudta, most maga is láthatja: bár rendelkezésünkre áll a Székely Nemzeti Tanács konzultatív referendumának eredménye, miszerint a székelység túlnyomó többsége akarja az autonómiát, és számos székely település helyi népszavazást kezdeményezett az ügyben, a folyamat továbbviteléhez már nem elégségesek sem a társadalmi szervezetek, sem pedig az önkormányzatok erőforrásai. Legelső feladatunk tehát az, hogy megteremtsük a szándékaink érvényesítéséhez szükséges eszközrendszert.

Jogállamban pénz a fegyver, mondta József Attila, és ez egy ma is érvényes mondás. Hozzáfűzném azonban, hogy a mi harcunk megvívásához ennél komplexebb rendszerre van szükség: a jogi, kommunikációs, politikai és lobbieszközök széles tárára, amelyet összehangoltan kell alkalmaznunk, ahogy 1848–49-ben eleink is alkalmazták a különböző fegyvernemeket. A hasonlatnál maradva: a jog a gyalogság, ami a hadrend stabilitását adja, az ellenséges támadásokat felfogja és visszaveri.

A kommunikáció a tüzérség, amely az ellenséges vonalakat szétzilálja, a támadáshoz a terepet előkészíti. A politika pedig a lovasság, amely a csatadöntő rohamot végrehajtja. Na de ki az ellenség? Meggyőződésem, hogy ebben a küzdelemben a román néppel egy oldalon harcolunk, még ha sokan nem is tudnak erről, és mint fentebb írtam, nélkülük nem is győzhetünk. Az ellenség itt nem emberekből áll, hanem sokkal megfoghatatlanabb: ellenségünk nincs más, csak a tudatlanság, a bizalmatlanság, a félelem. Ahhoz tehát, hogy sikerrel felvehessük a harcot, a következő előkészületi lépéseket kell megtennünk:

Létre kell hoznunk egy informális konzultatív vezetői testületet a jelentősebb székelyföldi önkormányzatok és az érdekelt társadalmi szervezetek vezetőiből. Ugyanakkor alakítani kell egy operatív szervezőcsapatot praktikus gondolkodású, megfelelően elkötelezett és politikailag is elfogadott emberekből, akik az ügyeket gyakorlati szinten intézik.
Szerződést kell kötnünk emberjogi és államigazgatási kérdésekben jártas jogászok csapatával, kialakítva egy állandó székely jogvédő szolgálatot, akiknek feladata lesz minden jogi lépés előkészítése és a közösségi ügyek képviselete minden belföldi és külföldi jogi fórumon.

Ki kell alakítanunk egy jól működő lobbirendszert, amelybe be kell vonni valamennyi székelyföldi parlamenti képviselőt, szenátort, az európai parlamenti képviselőket és további olyan szereplőket, akik elkötelezettek a kisebbségi nemzeti közösségek jogainak érvényesítése iránt. A székely lobbinak összehangoltan kell működnie Bukarestben, Budapesten, Brüsszelben és Strasbourgban. Lobbizás alatt pedig a döntéshozók meggyőzésére irányuló intenzív és szerteágazó tevékenységet értek, amely közel sem merül ki a parlamenti jelenlétben és felszólalásokban.

Fel kell építenünk azokat a jól működő kommunikációs csatornákat, amelyeken keresztül elérhetjük a székely, a román és a magyar közvéleményt. A bennünket érintő kérdésekben a mi véleményünket markánsan meg kell jeleníteni, szemben a mai állapotokkal, amikor rendszerint csak külső szereplők nézőpontját ismerheti meg a közvélemény.

Meg kell teremtenünk azt a társadalomtudományos hátteret, amely objektív számokkal, érvekkel támasztja alá az álláspontunkat és követeléseinket. Az ehhez szükséges intézményi struktúra (egyetemek, intézetek) kiépült már az elmúlt években, itt az ideje, hogy ezt a struktúrát célirányosan felhasználjuk arra, hogy valós képet mutassunk fel a székelyföldi társadalmi állapotokról és folyamatokról. Olyan adatokra van szükségünk, amelyek felhasználhatók a politikai vitákban, a lobbizásban és a közvélemény tájékoztatásában.
Ezzel párhuzamosan meg kell teremteni a politikai előfeltételeket is az autonómiaküzdelem hatékony megvívásához.

1. Deklarálnunk kell a székelyföldi, és erdélyi magyar politikai szereplők egységét az autonómia ügyében. Világossá kell tenni azt is, hogy az autonómia stratégiai cél, amelyet nem írhatnak fölül taktikai érdekek.

2. Országos ügyekkel foglalkozó politikusaink feladata elmagyarázni román kollégáiknak, hogy a Székelyföld nem Románia ellenében akar autonóm lenni, hanem éppenséggel az ország egészének érdekét szolgálja a szubszidiaritás és a decentralizáció elveinek következetes alkalmazása.

3. Meg kell nyerni az ügynek mindazokat a magyarországi támogatókat, akik aktívan tudnak és akarnak segíteni, a testvérmegyék önkormányzataitól a kormányig.
Ha mindez megtörtént, akkor gyürkőzhetünk neki a siker reményével újra a Székelyföld területi autonómiájának kiharcolásához. A harc eszközrendszere a jogi, kommunikációs, politikai és lobbieszközök széles tára kell, hogy legyen, terepe pedig a helyi, az országos és az európai politikai színtér.

Autonómia mint mentális kérdés

Jogi eszközöket kell alkalmaznunk egyrészt arra, hogy a jelenlegi alkotmányos keretek között biztosított jogainkkal maximálisan tudjunk élni. Jelenleg számos területen nem használjuk ki a biztosított jogi kereteket sem. Hiába van nyelvhasználati törvény, ha a gyakorlatban nem lehet használni a magyar nyelvet még a magyar többségű települések egyes intézményeiben sem, mert rendkívül lassan vezetik be a gyakorlatba a törvény előírásait, és ha nem követeljük a végrehajtást, akkor az számos helyen teljesen el is fog maradni.

Hiába próbálnak a székelyföldi önkormányzatok a meglévő törvényes keretek között együttműködni, ha a prefektúrák és a bíróságok elgáncsolják az ilyen kezdeményezéseket, és ezzel annyiban is marad a dolog. Ne maradjon annyiban, vigyünk minden ilyen ügyet végig a legfelső bíróságig, és ha kell, vigyük ezeket az ügyeket Strasbourgba. A közösségi érdekek képviselete mellett minden olyan állampolgár ügyének képviseletét is fel kell vállalnunk, akit magyar nemzetisége miatt ért valamilyen hátrányos megkülönböztetés.

Az erdélyi magyarok több mint fele úgy érzi, hogy magyarsága miatt hátrányos megkülönböztetésben van része. Mégis, alig akad példa arra, hogy valaki az őt ért sérelem miatt jogi fórumokhoz forduljon. Ennek az oka nagyon sok esetben az, hogy az emberek magukra hagyatva állnak szemben az államhatalommal, és nem vállalják az egyenlőtlen küzdelmet. Melléjük kell állnunk az ilyen esetekben, ki kell követelni a meglévő jogaink érvényesítését. A jogi eszközök másik alkalmazási területe a kisebbségi és önkormányzati jogok szélesítése.

Aktívan részt kell vennünk a romániai decentralizációs folyamat továbbvitelében, és keresnünk kell a lehetőségeket a jelenlegi adminisztrációs berendezkedésnek az emberek valós igényeihez való alakítására. Egy európai uniós tagországban, ahol a jelszó éppen a közigazgatás decentralizációja és a szubszidiaritás elvének alkalmazása, nem nyugodhatunk bele abba, hogy a hatalom megtagadja a székelyföldi települések lakóitól még azt a jogot is, hogy egyáltalán véleményt nyilvánítsanak: milyen közigazgatási berendezkedés keretében szeretnének élni. A székelyföldi települések véleménynyilvánító népszavazás kiírására szóló határozatait minden hazai és nemzetközi jogi fórumon meg kell védeni.

A jogi eszközöket együtt kell használnunk a kommunikációs eszközök széles tárával helyi, országos és európai szinten. Helyi és térségi szinten a székely közösség regionális öntudatának erősítése, közösségi biztonság-érzésének növelése a feladatunk. Az autonómia kérdése nem pusztán jogi kérdés. Sőt elsősorban inkább mentális kérdés. Egy egészségesen önérzetes, erős közösség az adminisztrációs széttagoltság állapotában is közösségként működik, míg egy gyenge, széteső, önmagát feladó nemzet a saját nemzetállamában is darabokra hullhat. Kiemelten fontos, hogy a Székelyföld lakosai ismerjék meg saját közösségük sikereit, bízzanak a közösség megtartó erejében, és ne féljenek kiállni az érdekeikért.

A Székelyföldön élő románság többségét is érdekeltté kell tennünk az autonómiaküzdelem sikerében. Meggyőződésem, hogy megértő párbeszéddel eljuthatunk oda, hogy a gyarapodást kívánó románság józan többsége közösként fogadja el törekvéseinket. Országos szinten jelenleg nagyon rosszul állunk kommunikáció terén. A román média, és ennek következtében az ország közvéleménye egyáltalán nem érti a székelyföldi eseményeket. Ennek csak részben oka a nacionalista elfogultság, nagyobbrészt inkább arra vezethető vissza, hogy a székely önkormányzatoknak és társadalmi szervezeteknek nincs megfelelő kommunikációs eszközrendszere és stratégiája.

A román közbeszédben az autonómia jelenleg szitokszó számba megy, azonos az ország területi megcsonkításával, és politikai harakiri lenne bármilyen kormány- vagy politikai szervezet részéről egy ilyen követelés elfogadása.

Ennek azonban nem kell föltétlenül így lennie. A román közvélemény nagyon sokat változott – előnyére – 1990 óta, és nagyon sokat változhat még a jövőben, főleg ha aktívan teszünk is ezért. Nyílt kártyákkal kell játszanunk, és világosan el kell mondanunk román honfitársainknak, hogy igenis komolyan akarjuk a Székelyföld területi autonómiáját. Azt is el kell magyaráznunk ugyanakkor, hogy az autonómia nem egy titkos féreg, ami Románia közepéből kiindulva szétrágja a nemzetállamot, hanem egyszerűen a decentralizáció és a szubszidiaritás elvei következetes alkalmazásának logikus következménye.

Egy olyan adminisztratív berendezkedés megvalósítása, amelynek keretében az egyes feladatok ellátásához szükséges döntési kompetenciákat az állampolgárokhoz legközelebb eső igazgatási szintekhez rendeljük. Az olyan területeken pedig, mint a Székelyföld, ahol speciális igazgatási feladatok adódnak a térség sajátos etnikai-kulturális szerkezetéből következően, természetes, hogy az ebből fakadó feladatok ellátásához a regionális adminisztrációnak is speciális jogosítványokra van szüksége.

Ezzel sok román nemzetiségű polgártársunk is valószínűleg egyetért. Abban pedig valószínűleg a román közvélemény többsége egyetért velem, hogy Románia polgárai elég felnőttek ahhoz, hogy egy-egy adott település lakosainak belátására lehessen bízni, melyik megyéhez kívánnak tartozni.

Nem helyes, hogy a Székelyföld dolgairól egyáltalán nem, vagy csak az itt élő románság radikálisan elfogult töredékének szemszögéből értesül az ország nyilvánossága.
Végül, de nem utolsósorban a politika feladata autonómiaküzdelmünk erőforrásainak biztosítása. Az autonomista politikának kell napirenden tartani az autonómia ügyét, kihozni a maximumot minden helyzetből és megkötni a megfelelő kompromiszszumokat, amikor kell.

Először is, ha a jelenlegi decentralizációs folyamattal a kormány szándékai komolyak, akkor elsősorban ennek a folyamatnak a keretében kell előrelépnünk. Úgy gondolom, hogy a kormány komolyságának a következő fokmérői lehetnek: szabadon dönthetnek-e az egyes települések lakosai (népszavazáson, vagy a választott helyi önkormányzatok útján) arról, hogy melyik magasabb közigazgatási egységhez kívánnak tartozni?

A fejlesztési régiók átalakítása során a kormány a helyi és megyei önkormányzatok igényei szerint jár-e el? Amennyiben a válasz a fenti kérdésekre igenlő, akkor a székelyföldi települések lakosain áll, hogy akarnak-e egyetlen közös székelyföldi adminisztratív terület keretében élni (például úgy, hogy valamennyi település egyik ma meglévő megyéhez csatlakozik), és akarják-e egy Székelyföldi Fejlesztési Régió létrehozását.

Amennyiben a fenti kérdésekre a válasz nemleges, úgy a decentralizációs folyamaton kívül kell keresni a megoldást az előrelépésre a Székelyföld ügyében. Ez az út lehet a helyi, véleménynyilvánító népszavazásokkal már megkezdett, de ideiglenesen eltorlaszolt út. Ebben az esetben – megfelelő jogi előkészítés után – minden székelyföldi településen el kell határozni a népszavazásokat, és a határozatok borítékolható megtámadása után a procedúrát minden jogi fórumon keresztül kell vinni, egészen a nemzetközi fórumokig, ha szükséges. Ezen a ponton dől majd el, hogy jól felkészültünk-e a küzdelemre, felszerelkeztünk-e minden szükséges eszközzel, és ügyesen forgolódunk-e a jogi, kommunikációs és politikai terepen.

Ott válik majd el, hogy lészen-e autonómia.
Egyet bizton ígérhetünk: sokkal tovább fog tartani, mint két hét.

Szerző: Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke