Lenni vagy látszani?

Hogy azok legyünk – többek között – meg kell, hogy tanulnunk használni „kis szürke agysejtjeinket”, meg kell tanulnunk megszerezni és hasznosítani a tudást (és persze még sok minden mást is jelent, de ezekre most nem térek ki). Így aztán nem csoda, ha másokkal együtt én is aggodalommal figyelem mindazt, ami a tanügyben évek óta történik, s még nagyobb aggodalommal azt, ami ezt a kapkodást, dilettáns kísérletezgetést, ezt a folyamatos lefele „fejlődést” kiváltja: az igénytelenség, a középszerűség térhódítását, a „nem lenni, hanem látszani” felfogás elburjánzását. (Pedig már-már azt hittük, hogy ezt a felfogást, életformát a francia forradalom annyi méltó és méltatlan eszmével, életformával együtt kiirtotta, de úgy látszik, a felszínességnek ez a szélsőséges válfaja éppolyan mélyen és erősen gyökerezik az emberi természetben, mint testvére, a sznobizmus, bár nem egyformán elterjedt minden korban).

Eszerint nem tudni kell, hanem megszerezni és felmutatni, mutogatni a tudást igazoló papírt, oklevelet, az „előkelőséget” „bizonyító” ilyen-olyan márkás cuccot, elsajátítani a dögös szófordulatokat, nyárspolgáriként lenézni mindazt, amit nem értünk, amit nem vagyunk képesek elérni, s így törni utat magunknak a hasonszőrűek között – igen, ez a non etre, sed paretre mindenkori megnyilvánulási formája. (Ami politikusainkra éppúgy jellemzo, mint a leghétköznapibb emberre, azzal a különbséggel, hogy az előbbieknek több lehetőségük van látszani – lásd gyomrot felfordító tülekedésüket, hogy minél többször szerepeljenek a tévéműsorokban, az sem baj, ha negatív beállításban.)

Mindennek pedig többek között az a következménye, hogy írni-olvasni alig tudó érettségizőink (tisztelet a kivételnek!) méregdrága márkás cuccokban jelennek meg a vizsgákon, s mélységes megvetéssel tekintenek az őket vizsgáztató tanárokra, akiknek a fizetéséből nem telik minderre. (Így aztán igyekeznek „pult alatt” pótolni a hiányosságokat – ismét csak tisztelet a kivételnek.) Baj van, ha a vuittonizmusnak sikerül kiszorítania minden valós értéket a politikai és a mindennapi életből, ha egy társadalom egyre inkább úgy tekint a valós értékekre, mint holmi üres frázisokra, s a mindenkori külsőségeket tartja egyedüli értéknek: ilyenkor állhat elő az az elképesztő helyzet, hogy egy iskola egyetlen végzős diákjának sem sikerül az érettségi vizsgája...

Bár... miért lenne ez baj? A tömeghasználatra szánt amerikai filmekben is ezt látjuk: a gyerek tanul, ha akar; ha nem akar, annyi baj legyen, anélkül is lehet vállalkozó, valóságshow-sztár, modell, férfi, illetve női sztriptíztáncos, maszszázsszalon-tulajdonos stb., és mindenképpen szépen keresne, szebben, mint egy alaposan felkészült, nagy tudású tanár itthon. Azoknak pedig, akik képezni akarják magukat minden lehetséges eszköz a rendelkezésükre áll, és minden segítséget megkapnak, ami az átfogó, valóban alapos tudás megszerzéséhez kell. Még azt a bizonyosságot is, hogy érdemes megszerezni ezt a tudást. Anyagilag is érdemes. Így aztán Amerika kettészakadt: egy primitív, szűklátókörű, agresszív, vagy legalábbis szellemileg tunya, tudatlan részre és egy széleslátókörű, (erkölcsi kérdésekben is) tájékozott, a világ dolgaira érzékeny, képzett részre.

Néha az az érzésem, hogy Románia is erre tart. (Majdnem azt írtam: erre törekszik.) Mert tagadhatatlan, hogy vannak kitűnő képességű, kitűnően teljesítő fiataljaink, akik nem sajnálják az időt és a fáradtságot a tudás megszerzésére (sőt, merem remélni, hogy élvezik is a tanulást), és vannak, akik mindeddig csupán odáig jutottak, hogy lám, Amerikában nem tanulnak a fiatalok, nem is kényszeríti őket senki, mégis milyen jól boldogul ott mindenki. Sőt, nem csak boldogul, ragyogóan él...

Bármennyire is elterjedt, nekem nem tetszik ez az amerikai hozzáállás, ráadásul meggyőződésem, hogy a régi latin mondás Jupiterről és az ökörről az igazságot tartalmazza, még ha néha ironikus felhangú igazságot is. Amerika megengedheti magának ezt a kettészakadást (bár szerintem ott is meglesz a böjtje előbb-utóbb), de Románia... Nos, ne részletezzük.

Az idei érettségi eredményekről, no meg az érettségi vizsgák körüli botrányokról hallott hírek kapcsán eszembe jutott egy interjú, amelyet valamikor a kilencvenes évek legelején, a rendszerváltást közvetlenül követő időszakban olvastam. Egy, ma már nem emlékszem, hogy francia vagy angol íróval készített beszélgetés szövege volt, s arról szólt, mi vár, mi várhat az egykori szovjet tömb országaira most, hogy zöld utat kaptak a nyugati típusú demokrácia, a szabadság különböző válfajai felé, mi az, amiben fel kell zárkózniuk az úgynevezett fejlett országokhoz, illetve mit adhatnak ők Európának és egyáltalán a világnak. Mi az, amit a világ többi része kézen-közön elvesztett, de ezeknek az országoknak a polgárai minden viszontagság közepette megőriztek, és hogy továbbra is megőrizhessék, most meg kell osztaniuk...

Az író szerint nekünk meg kell tanulnunk a szabad világtól (bár én soha nem szerettem ezt a kifejezést, mert már akkor sem tartottam igazán szabadnak azt a világot, amelyben az elidegenedés olyan fokú, mint az úgynevezett Nyugaton, legfeljebb másként és másban volt rab, mint mi magunk akkori világunkban), egyszóval a fejlett iparral rendelkező országoktól meg kell tanulnunk a magas szintű technikákat, technológiákat, a gazdaság megszervezését és hatékonnyá tételét, a szólás- és véleményszabadságot, egyszóval a demokrácia szabályait és azok alkalmazását a társadalmi élet minden területén. Ezeknek az országoknak viszont meg kellene tanulniuk tőlünk azt, hogy ne szorítsák háttérbe az emberi kapcsolatokat a gazdaságiakkal szemben, hogy a kultúrát az őt megillető helyre, életük részévé tegyék, ne engedjék, hogy a pénz eluralkodjék az emberi viszonyokon, és legyűrje őket, olyan elidegenedést hozva létre, amilyennel egyre kisebb eséllyel küzdenek ennek a szabadnak és fejlettnek nevezett térségnek a polgárai.

Hát... nem adtunk át semmit. Nem is akartak átvenni tőlünk semmit, hiszen látták, milyen hihetetlen gyorsasággal szabadultunk meg mindentől, ami – addig úgy hittük – elidegeníthetetlen tulajdonunk, sőt sajátosságunk. Márpedig, ha ilyen gyorsan igyekszik megszabadulni valaki valamitől, az a valami csak gyanús dolog lehet. Vagy legalábbis kényelmetlen. Akkor pedig nem kell. Mi viszont jócskán átvettünk tőlük mindabból, aminek még az igazi anyagi jóléthez sincs köze (mert hiszen az, ha okosan használjuk, felemel), csak a felszínhez, a hamis jóléthez (ami lehúz), a látszathoz.

És ez a látszat az, ami megijeszt. Mert egyetlen országnak sem látszatokra van szüksége, hanem valóságos, képzett, gondolkodó és felelős emberekre. Akik legalább leérettségiztek. A valóságban is, nem csak látszólag. A gazdasági és pénzügyi válság ugyanis nem látszólagos. Mint ahogy bolygónk végveszélye sem az.

Szerző: Hadházy Zsuzsa