Lencsevégre kapta Hruscsovot is

 

– Ilyen környezetben miként történhetett meg, hogy ilyen „úri” szakmát választott? Az ilyesmi a korabeli Nagyváradon ritkaságszámba ment…

– Persze, az is volt. Annak idején a színház és a pártbizottság fotósa Popper Imre volt, én meg karikatúrákat rajzoltam a színészekről, de fotóztam is. Egyszer szükség volt egy fotósra, de ő nem volt kéznél, így engem vittek el egy Arad környéki erdőbe, ahol Gheorghe Maurer vezetésével diplomaták vadásztak. Én fotóztam többek között azt is, hogy akik először vettek részt a vadászaton, azoknak lehúzták a nadrágját, és pucéron elfenekelték őket. Akkor még nem tudtam, de később kiderült, hogy Nikita Szergejevics Hruscsovot is lefényképeztem. A líceum után felvételiztem a képzőművészetire, de a származásom miatt nem jutottam be. Nagyváradon beiratkoztam egy rádió- és tévészerelő főiskolára. Utána a postán, a távíróknál dolgoztam karbantartóként. Nem akartam egyetemre menni. De történt, hogy egy ismerősöm megkért, kísérjem el a lányát Bukarestbe a felvételire, képzőművésznek készült. Neki nem sikerült a felvételije, én viszont bejutottam a Színház- és Filmművészeti Egyetemre.

 

– Az elsőt a katonaságnál forgattam. Orsovát éppen akkor készítették elő arra, hogy elárasszák, előtte azonban kísérleti háborút szerveztek a városban. Ez európai egyezmény alapján történt, norvég, belga, francia, angol, orosz, magyar tisztek voltak jelen az eseményen. Nagyon sok baleset történt, és ezeket filmeztem. Igencsak hatottak rám, hátborzongató élmény volt. A film egy katonai fesztiválon nagydíjat nyert. Később szuperszonikus repülőket kellett filmeznem.

 

– Még nem. Az egyetemi felvételi előtt a bukaresti Volga moziba jártunk filmeket nézni. Piþa egy alkalommal meghívott magához, így ismerkedtünk meg. Aztán szerzett valahonnan pénzt egy filmezéshez, és engem is hívott dolgozni. Kimentünk egy bukaresti mocsaras vidékre, ahol cigányok laktak, rövidfilm lett belőle. Kezdetben több rendezővel dolgoztam, kerestem a helyemet. Egy alkalommal aztán elindultunk helyszínt keresni: Pita, Veroiu, Radu Boruzescu meg én. A forgatókönyv megvolt, Verespatakra mentünk. A Kőlakodalom négyrészes filmnek indult, négy történet volt benne, de végül ezekből kettő Az arany szelleme (Duhul aurului – 1974) címen külön alkotás lett. De még hozzá sem kezdtünk a Kőlakodalomhoz, amikor árvíz volt Romániában. Erről készült

 

A víz, mint egy fekete bivaly (Apa ca un bivol negru – 1970) című filmem. Keményen bíráltam benne a szocializmust, emiatt leállították a forgalmazását. Az Urgia (1977) volt az első filmrendezésem. Különös a története. Ceauşescu kabinetfőnöke, egy bizonyos Nãstase egyszerű moldovai paraszt volt, és írt egy jelentéktelen, vékony kis könyvet. Erre felmerült, hogy miért nem ír forgatókönyvet? Nãstase reggeltől estig a nagyfőnök mellett teljesített szolgálatot, csak délben volt kétórányi szabadideje, amikor Ceauşescu ebédelt.  

 

A forgatókönyv végül Corneliu Leu íróhoz került, aki felhívta Andrei Blaier rendezőt, és megmondta neki, hogy ha törik, ha szakad, ebből a forgatókönyvből filmet kell csinálni. Blaier nagyon jól tudta, hogy miről van szó, de nem mert nemet mondani. Felhívott, s felajánlotta, hogy dolgozzunk együtt. Mondtam, hogy vele akár a telefonkönyvet is megfilmesíteném. Az első beszélgetésünk során megmondtam az írónak, hogy nem jó a forgatókönyv. Megegyeztünk abban, hogy mindennap 12 órakor megjelenek nála, a palotában, ahol Ceauşescu dolgozott, és két órán keresztül írjuk az új forgatókönyvet. Ez így ment két hónapon keresztül. Nem szégyenkezem azért a forgatókönyvért. A történet arról szól, hogy egy férfi nem hajlandó tudomásul venni, hogy véget ért a háború. A filmet itthon elhallgatták, külföldön viszont nagy sikert aratott.

 

– A Kőlakodalom igen híres alkotás lett, de nem én rendeztem. A cannes-i versenybe az Egy leány könnye (O lacrimã de fatã – 1980) című mozival jutottam be, ezt én rendeztem, és én voltam az operatőre is. Úgy tűnt, hogy külön kategóriában, a Camera d’or-ban megnyerem a nagydíjat, de végül nem így történt. Itthon nem írtak róla. A szívemhez a legközelebb a Szivárványbuborékok (Baloane de curcubeu – 1982) áll, Botka László, Szélyes Sándor, Kakassy Ágnes játszott benne. Mivel Ceauşescu-ellenes éle volt, tönkretettek, kerülő úton tudomásomra juttatták, hogy itthon többet filmet nem készíthetek. Később még egyet forgattam, de a végét levágták.

 

– Innen vezetett aztán az út Ausztráliáig?

– Ekkor mondtam a feleségemnek, hogy innen menni kell. Korábban a televíziónál dolgoztam, de az állásom megszűnt, amikor napi kétórás lett az adás. Simonffy Katival felmentünk a hegyekbe, Predealra, az asszonyok varrtak, én szegecseltem, majd Kati eladta, amit készítettünk, ebből pótoltuk a kevés jövedelmünket. Korábban sikeres emberek voltunk, így igen nehéz volt megválni mindattól, ami addig történt az életünkben. Az utolsó filmemmel, a Kölyökkel (Piciul – 1985) Olaszországban megnyertem egy nagydíjat, és a szervezők szerették volna, hogy személyesen vegyem át a kitüntetést. Ezért olyan repülőjegyet kaptam tőlük, ami névre szólt, és bármely repülőtársaságnál hasznosíthattam.

 

Hivatalos útlevelem volt, a feleségemmel viszont turistaútlevelet kértünk, és úgy beszéltük meg, hogy Erika majd eljön Magyarországra, s meglátjuk, mi lesz azután. De a milícián azt mondták neki, hogy csak akkor kap útlevelet, amikor én visszajövök az országba. Végül hazajöttem, s másnap kaptuk az értesítést, hogy vegyük ki a Magyarországra szóló útleveleinket, mindkettőnkét. Elutaztunk.

 

Aztán karácsony másodnapján, amikor a katonák elég ittasak voltak, egy ismerősünk segítségével sikerült átjutnunk Ausztriába. A kisfiunk két és fél éves volt. Utána két hétig karanténban voltunk, amiről külön regényt lehetne írni, majd tizenegy hónapot töltöttünk lágerekben. Mivel az osztrákok visszautasították a letelepedési kérelmünket, Ausztráliába távoztunk, egy év múlva pedig már az ottani filmiskola operatőri szakát vezettem. Pedig még nem beszéltem jól angolul. 

 

– Ausztráliában is forgatott filmeket?

– Kevésbé, mert pontosan akkor volt egy jelentős váltás a filmgyártásban, és a film mint művészet megszűnt létezni, ipar lett. Csak kasszasikerek készülnek, a kevés más stílusú alkotás a véletlen műve. Ez nem nekem való. Fontos volt ellenben, hogy négy évig dolgoztam a hivatalos olimpiai filmen, amelyet a Nemzetközi Olimpiai Bizottság számára készítettem, a 2000-es sydneyi játékokon én voltam a főoperatőr. Az 1993-ban általam filmoperatőrök számára rendezett nemzetközi fórumra 80 országból jöttek diákok, akiket a világ leghíresebb operatőreivel szembesítettem. Később megváltam az állami egyetemtől, és magániskolákban tanítottam, akárcsak most. 

 

– Az utóbbi időben többször megfordul itthon, mesterkurzusokat tart hazai egyetemistáknak. Ennek mi a története?

– Az első mesterkurzust Sydneyben tartottam, nagy sikere volt. Arra alapoztam, hogy miként nézne ki egy már elkészült film, ha nem az eredeti csoport forgatná?  Különböző csapatoknak kiadtam ugyanazt a témát, majd elemeztük a kétféle eredményt. Budapesten tartottam az első magyar nyelvű mesterkurzust. Ezután következett a már említett nagy nemzetközi operatőrfórum. A leckékről videofelvételek készültek, vagy negyvenezer példány kelt el belőlük, de én semmit nem kaptam értük, mert az egyetem alkalmazottja voltam. Romániában több mint egy éve folytatok tárgyalásokat a Kodak céggel egy nemzetközi mesterkurzus szervezéséről. 

 

– Így van, de erről még nem mondhatok részleteket, noha pályázat útján a román államtól elnyertem az ehhez szükséges pénzt.