Lehel, a tőkehal

Nagy, olajos felhőkben ülünk a tányérunk fölött, én azt játszom, hogy én vagyok Poszeidón, a kanalammal felkavarom a tányéromban lévő kis tengerszemet, de néha elővillan egy-egy szelet Lehelből. Ilyenkor leteszem a kanalat, és nem játszom tovább Poszeidónt, mert elszomorodok, amikor elővillan a tengerszememből egy darabka Lehel.

Anya azt mondja, nem kaphatunk mást, míg Lehelt meg nem ettük. Anya szerint a halászlénél nincs is finomabb a világon. Minden kanál levest húsz másodpercig tartok a szám előtt, amíg elfelejti a történetét, csak aztán eszem meg, így kevésbé lesz bűntudatom éjjel. Anya szerint nem kell hogy bűntudatunk legyen éjjel, amiért megesszük Lehelt, mert Lehelt a Jóisten arra teremtette. De nekem azért bűntudatom van éjjel, és azt álmodom, hogy nagy, sötét vízbe lóg a lábam egy gömbölyű, zöld akváriumban.

Amikor elköltözünk, valamit mindig ottfelejtünk a régi lakásban. Apa mindig azt mondja, hogy többet nem kell költöznünk, de aztán pár hónap múlva megint ott zötykölődünk egy teherszállító kamionban. Lehelt nem felejtettük ott egyik régi lakásban sem. Először én tartottam az ölemben a kislábost, ott volt benne Lehel, a törpe razbóra. Aztán egy nagy, kerek és zöld lámpaburát tartottam az ölemben, abban Lehel volt, a nőstény szivárványos guppi. Aztán egyre nagyobb edények voltak apa ölében, és ezekben volt Lehel, a kék zászlós doktorhal, Lehel, a menyéthal, Lehel, a törpecápa. Végül pedig egy nagy lavórban a kocsi rakterében ott úszkált Lehel, a tőkehal.

Amikor megérkeztünk egy új lakásba, Lehel az egész utazásból csak húsz másodpercre emlékezett. Tulajdonképpen Lehel mindig csak az élete húsz másodpercére emlékezett. A halaknak ennyi a memóriájuk. Amikor Lehelt megvettük a szászrégeni kisállat-kereskedésben, az eladó azt mondta, hogy ez egy törpe razbóra, és hogy ez egy nagyon kis termetű faj, sohasem nő nagyra. Maximum, mint egy nudli. Aztán amikor már nagyobb volt, mint egy nudli, bementünk a segesvári kisállat-kereskedésbe, ahol az eladó biztosított minket, hogy ez egy nőstény szivárványos guppi, és hogy ennél nagyobb már nem lesz.

Továbbra is Lehelnek hívtuk, hiába volt nőstény szivárványos guppi, gondoltuk, húszmásodpercenként úgyis elfelejti a sértést. Áttettük Lehelt egy gömbölyű, zöld lámpaburába, hogy jobban férjen. De Lehel csak nőtt tovább makacsul, egyre nagyobb edénybe kellett rakni, és aztán a temesvári kisállat-kereskedésben megtudtuk, hogy Lehel egy kék zászlós doktorhal, és hogy tegyünk tengeri sót meg tengeri nyomelemeket a vizébe, csoda, hogy eddig meg nem halt, az aradi kisállat-kereskedésben meg közölték velünk, hogy Lehel egy jól fejlett menyéthal. Kolozsváron a kisállat-kereskedés eladója jóformán rá se pillantott Lehelre, de már tudta is, hogy mi az.

„Felőlem törpecápa is lehet, ha nem nálam vették” – mondta a kopasz bácsi. Kolozsváron egyébként is szinte mindenki ilyen szakértő a maga területén, és mindenki nagyon gyorsan válaszol. De a kopasz bácsi ezúttal mégis tévedett, mert aztán apa egy nap hozott egy könyvet, amiben mindenféle halak voltak, leült Lehel elé és lapozgatni kezdte. Ekkor Lehel már három, kilós volt, és a fürdőkádban lakott, mi meg kénytelenek voltunk a zuhanyzót használni. Apa lapozgatott, majd kinyitotta a könyvet a tőkehalnál. Biztos vagy benne? – kérdezte anya. Apa bólogatott, erre anya is előhozott egy könyvet a konyhából, és ő is kinyitotta a tőkehalnál.

Azt hiszem, Lehel nem szenvedett sokat, és egyébként is csak húsz másodpercre emlékszik az egészből. Nappal nagy, olajos felhőkben ülünk, én Poszeidón vagyok, Lehel meg nem akar fogyni. Éjszaka azt álmodom, hogy nagy, sötét, sűrű és illatos vízbe lóg a lábam egy gömbölyű, zöld akváriumban. Apa szerint nem kockáztatunk többé halakkal. Pár napja hozott egy parányi ékszerteknőst, meg egy könyvet a teknősökről, hogy legalább tudjuk, milyen állattal élünk együtt. Apa Gézával, az ékszerteknőssel szemben ül a fotelben és lapozza a könyvet. Egy pillanatra megáll, a szeme kikerekedik, majd rémülten továbblapoz. Csak a cím első szavát tudom elolvasni. „Galápagos.”