Legyen verseny, de legyen konszenzus

 A következő 2-3 hónapban várhatóan ismét felerősödik az RMDSZ-ről és általában az erdélyi magyar politikáról való gondolkodás. Annál is inkább, mivel időközben az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) is dönt majd arról, hogy újabb romániai magyar pártot jegyeztet be. Bár a jelenlegi gazdasági és politikai kontextus jelentősen eltér a 2007-es helyzettől, talán érdemes nem megspórolni a közvitát arról, hogy miként is alakulhat az erdélyi magyar politika, hisz azt a két szervezet (az RMDSZ és az EMNT) kongresszusainak döntése valószínűleg hosszabb távon is meghatározza majd. Elsősorban szociológiai szempontból kívánok néhány kérdést és alternatívát körbejárni jelen írásban.

Tisztújításra, választásra készülve

Az RMDSZ-en belül a kongresszust megelőző jelentősebb vitára szeptember 25-én a Szövetségi Képviselők Tanácsának ülésén került sor. Az itt elhangzott elnöki beszámolóban két, egymással konkurens gondolat ütközik. Egyrészt Markó Béla egy későbbi időpontra (2011 január–februárjára) halasztotta személyes döntésének bejelentését, hogy indul-e ismét az elnöki tisztségért, kihangsúlyozva, hogy „2011 a választás és a megmérettetés éve lesz”. (Markó csütörtökön Szatmárnémetiben már azt mondta: az SZKT december 11-i ülésén egyértelműen nyilatkozni fog arról, megpályázik-e újabb elnöki mandátumot – szerk. megj.) Ugyanakkor azt is elmondta, hogy „szükség van személyi változásokra, de nem mindenáron: csak abban az esetben, ha biztosítani tudják az ezzel kapcsolatos egyetértést”. Összefoglalva: legyen verseny, de legyen konszenzus. Vajon feloldható-e eme ellentmondás? Az EMNT a következő hétvégén bejelentette, hogy „az Országos Közgyűlésen, 2010. november 27-én javasolni fogják egy valóban az autonómia iránt elkötelezett új magyar párt létrehozását”. Toró T. Tibor szerint „akkor lesz valós tétje az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórumon belüli tárgyalásoknak, hogyha minden tekintetben egyenlő felek ülnek egymással szemben”. A leginkább plauzibilis forgatókönyv így fest: az EMNT év végéig dönt az új párt megalapítása mellett, megkezdődik az aláírásgyűjtés, a programalkotás folyamata. Készülnek a 2012 tavaszán esedékes önkormányzati választásokra, amelyen az új párt megméretkezik az RMDSZ-szel és a Magyar Polgári Párttal (MPP). A helyi választásokon elért eredmények függvényében „egyenlő félként” tárgyalhatnak majd a parlamenti választásokra újramelegített „magyar összefogás” brandje alatt indítandó jelöltek (várható parlamenti helyek) kiválasztásának paritásairól.

Az RMDSZ is 2012-re készül. A februári kongresszus legkisebb kockázatú forgatókönyve az lehet, hogy újraválasztják Markó Bélát, vagy olyan formulát alkotnak, amelyben a szövetség jelenlegi elnöke továbbra is legfőbb meghatározója lesz az RMDSZ politikájának. Ennek okai érthetőek, és nem is annyira személyiek, mint inkább szervezetiek. Egyrészt az elnöki szék nem is olyan vonzó jelen pillanatban, másrészt a kormányon lévő RMDSZ nem kockáztathatja a jelenlegi román gazdasági és politikai instabilitás közepette, hogy a szervezeten belül konfliktusok alakuljanak ki.

Vajon hogyan látják a helyzetet az erdélyi magyar választók? Az elmúlt évek választási eredményeiből levonhatunk néhány konklúziót. A 2004-es és a 2008-as parlamenti választások eredményeit összehasonlítva az alapvető következtetés, hogy az RMDSZ mintegy 190 ezer szavazatot veszített Erdély 16 megyéjében. A szavazatveszteség aránya elsősorban a közép-erdélyi (tíz megye) és a székelyföldi (Hargita, Kovászna, Maros megyék) régióban volt hangsúlyos, a Partiumban (Bihar, Szatmár, Szilágy) nagyjából sikerült megőrizni a 2004-es támogatottságot. Árnyalja a képet, hogy a szavazatveszteség aránya leghangsúlyosabb a szórványban, illetve a magyarok által nagy többségben lakott településeken volt, illetve a közepes és nagyvárosokban. A 2007-es és 2009-es európai parlamenti választások szintén érdekesek. 2009-ben az „összefogás listája” 9500 szavazat híján ugyanannyit hozott Erdélyben, mint 2007-ben az RMDSZ-listára és Tőkés László független jelöltre leadott szavazatok összege. 2007-hez képest az interetnikus ütközőzónákban (azokon a településeken, ahol a magyarok aránya 40–60 százalék közötti) sikerült észrevehetően növelni 2009-ben a közös lista támogatását, ugyanakkor a szórványtelepüléseken az összefogás mintegy 11 ezer szavazatveszteséget hozott. A következtetések viszonylag egyszerűek. Az erdélyi magyar társadalom regionálisan és a települések etnikai összetétele alapján tagolt, és különbözőképpen reagál a közösségen belüli próbálkozásokra. A többségben magyarok által lakott területek igénylik a versenyhelyzetet, az interetnikus ütközőzónákban élők helytelenítik a rivalizálást, és inkább az összefogást jutalmazzák. A szórványban élők nagy valószínűség szerint szintén összefogáspártiak, ugyanakkor nem vevők a rivalizálással (de akár az összefogással is) együtt járó etnikailag radikalizálódó üzenetekre, amelynek következménye a távolmaradás vagy a román pártokra való átszavazás. Összegezve megállapítható, hogy a verseny és a konszenzus iránti igény egyszerre érhető tetten.

Forgatókönyvek együttműködésre

Feloldható-e ez az ellentmondás, és ha igen, hogyan?

A jelenleg feltételezhető forgatókönyv szerint az RMDSZ és az EMNT döntéshozói a román választási rendszerek segítségével próbálkoznának megfelelni az ambivalens választói igényeknek. Az önkormányzati választások képezhetnék a „verseny” színtereit, a parlamenti választások pedig az „egység, az összefogás” alkalmai lehetnének. A modell viszont számos kockázati tényezőt rejt magában:

1. az önkormányzati választások esetében csupán bizonyos etnikai arány felett képzelhető el a megméretkezés – amennyiben egyes településeken nem akarják kockáztatni a magyarság önkormányzati képviseletét;

2. az etnikai konfrontáció óhatatlanul etnikailag radikalizálódó – és egyértelműen Székelyföld-centrikus – üzeneteket eredményez, amelyek nem építhetők le a rövid idő alatt bekövetkező „összefogás” keretében, és ily módon a szórványban, kisebbségben élő magyarok választói magatartása kiszámíthatatlan (távolmaradás, átszavazás valószínűsíthető);

3. az „összefogás” hitelességi kérdéseket is felvet mind az üzenetek, mind pedig a konkrét politikai cselekvések terén, hisz nehezen elképzelhető, hogy egy rivális politikai szereplőkből álló magyar–magyar „koalíció” majd egységesen viselkedik a parlamentben vagy netalán egy román–magyar kormánykoalícióban.

A fent ábrázolt minta a konfrontáció „kiszervezésének” modellje, értve ezalatt, hogy a magyar–magyar versenyt a közösségen kívüli eszközök (a romániai választási rendszerek) segítségével próbálja megvalósítani. Ennek az alternatívája az erdélyi magyar közösségen belül intézményesített politikai megméretkezés, a közvetlen, „belső” választás lehetne, amelyen a Romániában élő, magukat magyarnak valló személyek vehetnének részt. A választásokat a létező erdélyi magyar politikai és civil szervezetek közösen szerveznék és ellenőriznék. Konszenzusra kellene jutni abban, hogy mely szervezet testületeit, vezetőit választják meg a belső megméretkezésen, a jelenlegi helyzetben az RMDSZ lenne a megfelelő mint a legnagyobb ismertséggel és támogatottsággal rendelkező politikai szereplő. A konfrontáció belső intézményesítése az „állam az államban” modell kiteljesítését is jelentené, amelyben a romániai magyar politikai intézményrendszer önálló eszközök segítségével valósulna meg. A belső választások kiterjeszthetők lennének az RMDSZ megyei szervezetek, illetve az országos szervezet vezetőinek, illetve képviselő-testületeinek megválasztására. Nyilvánvaló, hogy ez a modell is számos kockázati tényezőt rejt magában, viszont nagy valószínűséggel jobban szolgálná a „verseny”, majd pedig a „konszenzus” (a belső választási eredmények elismerése a felek által és az egységes fellépés a román belpolitikában) elveinek együttes érvényesülését. Ugyanakkor további előnyei is lehetnének:

1. erősödhetne a politikum és a választók kapcsolata, a belső választások újszerű mobilizációs tényezőt képeznének a közösségen belül;

2. reális programok méretkezhetnének meg, megerősödhetnének az ideológiailag meghatározott platformok;

3. nőne a megválasztott vezetők és testületek legitimitása;

4. az erdélyi magyar közösség nagyobb önállóságot élvezhetne a saját politikai képviseletének megválasztásában (nagyobb függetlenséget a romániai vagy magyarországi pártpolitikáktól).

Az egységes fellépés igénye

A tét egyértelmű. A romániai magyarság egységes fellépése garantálhatja azt, hogy legyen parlamenti képviseletünk. A magyar közösség parlamenti képviselete egyben politikai autonómiát és átfogó társadalmi intézményrendszert is jelent. A választási eredmények elemzésénél pedig nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy a bejutási esélyek egyre törékenyebbek az általános apátia következtében. A 2007-es európai parlamenti választások óta az sem egyértelmű, hogy a magyarok és románok választási részvétele (passzivitása vagy aktivitása) törvényszerűen együtt jár. Amennyiben szemügyre vesszük a környező országok esetében a választói részvételt, azt tapasztaljuk, hogy ez 60–65 százalék körül mozog, Románia kivételt képez a 2008-as parlamenti választások alkalmával produkált 39 százalékával. Ha abból a hipotézisből indulunk ki, hogy Romániában is elérheti a 65 százalékot a választási részvétel (a következő parlamenti megmérettetésen), ebben az esetben a magyarokat képviselő politikai szervezetnek legkevesebb 600 ezer szavazatot szükséges szereznie az 5 százalékos választási küszöb átlépéséhez. Az utóbbi 3 évben ez nem sikerült sem külön-külön, sem összefogva.

Barna Gergő

(a szerző szociológus)