Lázálomnapló-jegyzetek

Mihail Afanaszjevics Bulgakov nevével elválaszthatatlanul összefonódott A Mester és Margarita című regénye, és ez rendjén is van így. Az viszont kevésbé van rendjén, hogy a nagy orosz író életművének többi része nem pusztán azért kapott kisebb publicitást, mert természetszerűen A Mester... árnyékában maradt, hanem – és most jön a másrészt – a nem túl kedvező történelmi körülmények miatt is. Cenzúra, elhallgatás, betiltás, megkésett és töredékes publikálás – nem sorolom. A szovjet irodalompolitika számára Bulgakov mindig is gyanús szerző maradt: egy nagy formátumú, skatulyákba nem zárható, örökké vívódó szellem, akit képtelenség volt „rászoktatni”, hogy a rendszernek megfelelő stílust és témakészletet használjon. Az már csak hab a tortán, hogy eleve hátrányos helyzetből indult a pályája a szovjet kommunizmus első éveiben – még akkor is, ha nem vesszük figyelembe, hogy édesapja teológusprofesszor volt. A vörös forradalom kitörését követő polgárháborús időkben ugyanis Bulgakov önkéntes katonaorvosként szolgált – a fehér hadseregben. Könnyen belátható, hogy ez a későbbiekben nem az életbiztosítást jelentette számára; a fehérek veresége után emigrálna, de terve nem sikerül.

Mindez azért fontos, mert ebben az időszakban indul írói pályája. Ekkor – az 1910-es évek végén, a 20-as években – születnek azok a szövegek, amelyek helyet kaptak az Acéltorok című, elbeszéléseket, tárcákat és karcolatokat tartalmazó kötetben. Az Európa Könyvkiadó nagy szolgálatot tett azzal, hogy útjára indította hatkötetes Bulgakov-életműsorozatát. Ennek első kötete A fehér gárda című regény; és ebbe a sorozatba illeszkedik az Acéltorok is, amely a kiadói ajánlás szerint első ízben gyűjti egybe magyar nyelven az írónak a 20-as években megjelent összes elbeszélését.

A kötet első harmadát az Egy fiatal orvos feljegyzései című novellafüzér teszi ki, amely hangsúlyosan és bevallottan önéletrajzi ihletettségű, középpontjában a fiatal orvosként az egyetem padjaiból egyből mélyvízbe került Bulgakov vidéki medikuslétének tapasztalataival. Az ifjú doktor számára az Isten háta mögötti, világtól elzárt, elmaradott pusztai helyen eltöltött szolgálat egyfajta felnőttéválási folyamatot jelent, hiszen életében először szembesül azzal, hogy teljesen egyedül, magára hagyatva kell megoldania olyan problémákat, amelyekkel addig csak elméletben vagy az egyetemi szakmai gyakorlat biztonságos körülményei között találkozott. Az elbeszélések sorra veszik a legkülönfélébb kóreseteket és orvosi feladatokat, a diftériás krupptól (Acéltorok) a szülésen (Tűzkeresztség szülészetből) és az amputáción (Kakasmintás törülköző) át a vérbajig (Csillagmiriád), megrajzolva egy kényszerűségből mindenes orvos – fogász, bába, sebész stb. – keserű „robotképét”. A ciklusba soroltatott a Morfium című hosszabb szöveg (Bulgakov eredetileg regényt szándékozott írni belőle), amely a kötetszerkezeten belüli helyét tekintve előremutató jellegű, az író életművében azonban, kis túlzással, összegző jelentőséggel bír. Az Egy fiatal orvos feljegyzéseinek írásai ugyanis Bulgakov talán leginkább klasszikus, ha úgy tetszik, történetszerű elbeszélései közé tartoznak: narrációjuk többé-kevésbé lineáris, s bár a metafizikus és groteszk elem ezekben is meg-megjelenik, mégsem ez a jellemző vonásuk, hanem az autobiografikus töltetű realista-lineáris elbeszélésmód. Talán nem túlzás azt állítani, hogy Bulgakov legtöbb elbeszélése önéletrajzi vétetésű és naplószerű. A Morfium – amelynek problematikája emlékeztet Csáth Géza némelyik írására – ezt az önéletrajziságot eltávolítva, teljes mértékben fikcionalizálva kezeli: keretes szerkezetében a szenvedélybeteg főhős nem a „szerzői én”, hanem a kolléga, Poljakov doktor – holott tudjuk, hogy egy időben Bulgakov morfinista volt. A naplójegyzetek egyre kuszábbá váló hangvétele pedig az álomszerűség irányába tolja el az elbeszélést, felhasználva azt az egyedi stilisztikai készletet, amely a Bulgakov-próza talán legsajátosabb vonása.

Az álom az elbeszélésekben nem a rémálommal való azonosságot jelenti, pedig jelenthetné azt is, hisz Bulgakov majd’ minden történetében a szovjet társadalom valamely idegborzoló és nonszenszbe hajló jelenségéből indul ki. Az álom a folyamatos betegség létállapotának fél-öntudatos víziója – lázálom. Kiemelkedő ebből a szempontból a Feljegyzések a mandzsettán, amelyben már szinte minden olyan elem megtalálható, amely A Mester és Margaritát oly zseniálissá tette. Az új rendszer első éveinek „konszolidációs” korszakában bukdácsoló fiatalember feljegyzései a brillírozó szatíra, a groteszk komikum eszközeivel teremtenek olyan légkört, amelyben a mindennapi valóságtapasztalat a fantasztikum, az irrealitás világába tevődik át. Ez a Gogolt idéző szatirikus hangnem sajátos módon fonódik öszsze az orosz irodalmi hagyományban – Tolsztoj, Dosztojevszkij – mélyen gyökerező vallásos miszticizmussal és szenvedésesztétikával („Csak a szenvedésen keresztül juthatunk el az igazsághoz”, írja), ám mindehhez többnyire társul az ironikus önreflexió: „Vlagyikavkazban az utolsó napokat húztam, és az éhség fenyegető kísértete (sablon! sablon! »fenyegető kísértet«... Egyébként, köpök rá! Ezek a feljegyzések sose látnak napvilágot!), így mondom, az éhség fenyegető kísértete kopogtatott szerény hajlékomon...” (Bohémiáda). A NEP-korszak visszás viszonyainak és embertípusainak – a szovjet „új burzsoák” – ábrázolására használt karikaturisztikus hang tompul a polgárháborús idők és a rendszerváltás erkölcsi és egzisztenciális kataklizmáit feldolgozó, apokaliptikus víziójú elbeszélésekben, amilyen a Vörös korona, a Kínai történet vagy A kán tüze.

Ebből a szatirikus hangból a tárcák és karcolatok némelyikében már többnyire csak a poénra való törekvés marad – leszámítva az olyan, nagyobb lélegzetű, valóban irodalmi igénnyel készült tárcanovellákat, mint a Kijev városa vagy a Krími utazások –, ami nem meglepő annak tudatában, hogy ezekkel a szösszenetekkel Bulgakov, gyakorló zsurnalisztaként és kezdő íróként, szó szerint a napi betevőjét kereste meg (az Acéltorokban csak válogatást olvashatunk Bulgakov tárcáiból, amelyeknek egy része egy külföldön szerkesztett orosz emigránslapban, másik része a szovjet vasutasok kiadványában jelent meg). Érdemes idézni – ha más nem, okulásul – a tárcaírás módszertanáról írott sorait: „Elárulok még egy titkot: egy hetvenöt, uszkve százsoros tárca megírása, beleértve a cigarettázást és a fütyörészést is, tizennyolc, uszkve huszonkét percig tartott nekem. A lediktálása, beleértve az évődést a gépírónővel – nyolc percig. Egyszóval félórába belefért az egész. A tárca alá odakanyarítottam valami hülye álnevet vagy néha, nem is tudom, miért, a saját nevemet...” (Álmom volt).

Azt a nevet, amellyel végül bevonult a huszadik századi világirodalom nagy lázálomszínházába.

Mihail Bulgakov: Acéltorok. Elbeszélések, tárcák és karcolatok. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2007