Látja – nem látja – na látja

Igyekeztem megnyugtatni őket, hogy azért a látszat néha csal, meg szép hazánkban nem is annyira a törvény szellemével, intenciójával van a baj, hanem annál inkább a törvényalkalmazó politikai szándékkal, egyáltalán a jogkövetés és jogérvényesítés gyakorlatával, hiszen az ördög a részletekben rejtőzik. Lelkesedés ide vagy oda, már vártam – ismerve a cégért –, hogy leleményes törvényalkalmazóink milyen fortélyokat fognak kieszelni, megakadályozván az „idegen jellegű” kisebbségi egyházak, szervezetek, magánszemélyek hirtelen gyarapodását, nyilvánvalóan a legitim többség, az őt reprezentáló állam kárára.

Erre sajnos nem kellett sokat várni. Egy régi Hofi-kabaré jelenete jutott eszembe a restitúció alkalmazásáról. Az ország nagy nevettetője egy alkalommal felmutatta bütykös hüvelykujját, mondva: Látja?!, majd öklébe zárva elrejtette: Nem látja!, ezután a szokásos mutatvánnyal hüvelykujját a mutató és a középső ujj közé dugva jókora fityiszt mutatva jelentette ki: Na látja! Hasonlóan működik ma a romániai, demokratikus, EU-konform restitúció. Nesze semmi, fogd meg jól alapon. Ha valaki a Hofi-intermezzo sokatmondó jelentését nem ismerné, élnék egy másik jeltolmácsolással. Pest vagy Kolozsvár utcáin széles körben elterjedt szívélyes köszöntése sok-sok gépkocsivezetőnek, amikor égnek emelt középső ujjukat mutatják egymásnak. Valami hasonló értelmű megoldást nyújtanak a jóvátételi törvény hűséges alkalmazói is, biblikusan értelmezve és alkalmazva, miszerint akinek van, az még kap, akinek nincs, attól még azt is elvennék, amije nincs.

Efféle furcsaságokat éppen az elmúlt EU-konform időkben próbálunk túlélni. Az eddigi általános gyakorlat az volt, hogy egyházunk, s vele együtt a történelmi magyar testvéregyházak, rendszerint olyan ingatlanokat kaptunk vissza simán, gond nélkül, amelyek többnyire értéktelenek voltak, lepusztított, romos állapotú, amolyan se ajtaja, se ablaka, se teteje állapotban levőket, melyek egyértelműen terhet és nem hasznot jelentettek. Más a helyzet és a módszer az értékes, jobb állapotban levő városi ingatlanok viszszaszolgáltatásával. Itt ügyesen beindult a „Hofi-effektus”. Az értékes ingatlanok egy részét – hála az európai demokrácia ambivalenciáinak, az intézményesített amnéziának, no meg a szelektív típusú demokráciának – az állam ilyen-olyan mondvacsinált jogcímen eladta, mondván: visszaállamosítani „újkori demokráciában” pedig nem lehetséges. Marad hát az évekig tartó kilátástalan kimenetelű pereskedés, valamint a perrel járó csillagászati kiadások. Egy másik alkalmazott módszer olyan esetekben, ahol egy kormányhatározat, netán bírósági végzés birtokba juttatta a jogos tulajdonost, a gyorsított tatárjárás bevetése volt, az ingatlan tulajdonba helyezés előtti céltudatos és határozott tönkretétele, ami által megkaphattuk történelmünk rommá lett relikviáit. Most egy újabb módszernek vagyunk tanúi és elszenvedői. Annak rendje és módja szerint valamikori brassói evangélikus középiskolánk belvárosi, gyönyörű épületét, amit 1948-ban egy tollvonással államosítottak, 2009-re sikerült törvényesen és végérvényesen visszaszerezni. Legalábbis azt hittük mi, boldog naivak. Volt itt is természetesen gyorsított tatárjárás, de hogy a dolog mégse legyen olyan egyszerű, sőt még ennél is bonyolultabb, született egy olyan jópofa határozati alpont, melynek értelmében a 61 év bitorlás után mi, a jogos tulajdonosok kénytelenek vagyunk tetemes kártérítést fizetni az államnak, amiért a 60-as évek közepén a hozzájárulásunk nélkül és akaratunk ellenére megtoldotta egy új szárnnyal az épületet. Az okos kis határozat pedig kimondja, hogy az újra tulajdonba helyezésnek csak akkor lehet érvényt szerezni, ha megtérítettük az államot ért kárt. Ellenkező esetben demokrácia ide vagy oda, emberi jog, tulajdonjog, a tulajdon szentsége, lesz mégis viszszaállamosítás. Ennél is cifrább módszer a sepsiszentgyörgyi Református Kollégium visszaszolgáltatásának ügye, ahol a 2008-as visszaszolgáltatás és birtokbavétel után, most a korrupcióellenes ügyészség rendelt el nyomozást és vádemelést „okirat-hamisítás” címen. Nevezetesen azzal vádolva a református egyház jogtanácsosát, a visszaszolgáltató bizottság magyar tagját, hogy meghamisították az eredeti dokumentumokat, a tulajdonpapírokat, mivel a 200 éves épület sosem volt a református egyház tulajdona. Felhívom kedves olvasóink figyelmét, hogy egy 200 éves épületről van szó, amit évszázadokon keresztül birtokolt és működtetett az Erdélyi Református Egyházkerület, akkor is, amikor közjogi értelemben még nem is létezett Románia. Vagyonzárolás, kihallgatás, meghurcolás, besározás. Mi ez, ha nem durva megfélemlítése mindazoknak, akik jogos örökségükről, jóvátételről, kártérítésekről mernek álmodozni, netán ennek érdekében valamit is tenni? Értsük meg végre, hogy nálunk nagyon szelektíven működik a demokrácia, mert amit szabad s lehet Jupiternek, azt nem szabad az ökörnek. Ilyenkor megnyugtató, hogy minden elkövetett és elkövethető törvénytelenség, jogsértés ellenére mi az EU részei, tagjai vagyunk. Azé az EU-é, amelyik köztudottan az újkori demokratikus berendezkedés szigorú és halálosan elkötelezett őre. A magyar médiatörvény gerjesztette többhetes cirkusz kapcsán legalábbis ebben a szerepben tündökölt, megvédve a demokráciát és talán a köztársaságot Magyarországon.

Egy kicsit csodálkozom azon, hogy a bennünket érő folyamatos jogsértések, diszkrimináció, szelektív demokrácia ügyében miért nagy a csend. Mintha a mi helyzetünk visszássága nem váltott volna ki akkora felháborodást, olyan hangorkánt, mint az elhíresült magyar médiaügy. Én biztos vagyok benne, hogy ez csak egy kis véletlen, esetleg félreértés. Meg vagyok szentül győződve, hogy a magukat demokratának, progresszívnek, humánusnak, igazságpártinak definiáló hivatásos filozófusaink, hiteles szócsöveink, közéleti nagyjaink nemcsak a magyarországi sajtószabadság ügyében, a magyarországi demokráciát féltve ébresztgetik vehemensen a világ lelkiismeretét, hanem elkötelezett demokrataként értünk, a mi ügyünket illetően is megteszik. Meg vagyok győződve, hogy ezt ugyanolyan nyíltan, bátran és kellő vehemenciával fogják megtenni, mint néhány hete odahaza, ezáltal megmutatva, hogy hamis vád, miszerint bizonyos pártok, érdekcsoportok szócsövei lennének, hogy őket nem aljas önérdek motiválta, hanem valóban egy magasabb rendű filozófiai, etikai, netán politikai eszme. És várom, hogy az elkövetett jogtiprás ügyében Jean Asselborn luxemburgi külügyér úr, Martin Schulz, Daniel Cohn-Bendit, Bokros Lajos képviselők és szócsöveik – a Die Welt, a Frankfurter Allgemeine Zeitung, a Financial Times, a Süddeutsche Zeitung – értünk, a mi ügyünkért pont olyan hévvel és indulattal síkraszálljanak, mint ahogy a médiatörvény esetében tették. Mert ha netalán fellépésük túlzó is volt, tele tévedésekkel, csúsztatásokkal, drámai felhangokkal, indulattal – mégis hiteles, mert őszinte, mert ők így érezték, és ekként cselekedtek. Ha azonban most csendben lapítanak, nem látnak, nem hallanak, nem szereznek tudomást a romániai visszaélésekről, jogsértésekről, akkor az egész ügy evidens. Akkor semmi más nem történt, mint hogy aljas politikai eszközzé silányították önmagukat, részeivé váltak egy agymosó, tömeghülyítő propagandagépezetnek, amolyan szelektív demokraták lettek.
Akkor számomra ez az egész EU-s ügy, demokrácia, szabadság, jogegyenlőség nem más, mint egy nemes gondolat ízléstelen karikatúrája, célzott demagógia, dagadó számlákkal, afféle: Látja?! – Nem látja – Na látja!

Adorjáni Dezső Zoltán

A szerző a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház püspöke