Lapszempont

Búcsúzik olvasóitól az Irodalmi Jelen. Az aradi irodalmi folyóirat októberi, utolsó nyomtatott lapszámában Hét év címmel Böszörményi Zoltán főszerkesztő és tulajdonos vázolja fel a lap papíralapú változatának megszűnéséhez vezető okokat. „Sok mindent megvalósítottunk terveinkből, elképzeléseinkből, mégsem eleget. Hét év kevésnek bizonyult ahhoz, hogy egy érdekközösségek által irányított irodalomban, melyre néhol a politikum is rányomja a bélyegét, kimagasló eredményt érjünk el” – írja Böszörményi, aki leszögezi, hogy „az Irodalmi Jelen a magyar nyelven megjelenő irodalmi lapok palettáján nem egy volt a sok közül, hanem az irodalmi folyóirat, melyre oda kellett figyelni”. A lapot novembertől a www.irodalmijelen.hu honlapon követhetik figyelemmel olvasói.

A hetvenéves Szilágyi István életművének szentel nagy teret a Székelyföld októberi száma. A csíkszeredai kulturális folyóirat Márkus Béla, Karádi Zsolt, Mester Béla és G. Kiss Valéria tanulmányaival, valamint Fekete Vince versével köszönti a Kolozsváron élő írót. Szintén Fekete Vince jegyzi a Szilágyival készült, terjedelmes életútinterjút. Az „Én mindig folyóra, nagyvíz mellé vágytam” című interjúban a Kő hull apadó kútba és a Hollóidő szerzője részletesen beszél gyermek- és ifjúkoráról, műveinek világáról és a kortárs magyar irodalom helyzetéről. Így vall saját műveinek fogadtatásáról: „nekem van egy nem túl népes, de valami egészen elszánt, mára – nem nagyképűség ez – bemérten létező híveimnek egy csapata, csoportja, de irodalomkritikusok is, elsősorban debreceniek, szegediek, és Pesten is, tehát van egy világ, amelyik engem számon tart, nemcsak hogy olvas, de velem jön, meg velem érez”.

Nádas Péter Saját halál című művéről született tanulmányokat mellékel külön „munkafüzetben” októberi lapszámához a Látó; a szövegeket Selyem Zsuzsa, Zsigmond Adél, Nagy Zoltán, Kinczel Ágnes Annamária és Szilágyi Anna Rózsika jegyzi. A marosvásárhelyi szépirodalmi folyóiratban Lövétei Lázár László Nagy költő „kisebb” versei címmel emlékezik a 95 éve született Jékely Zoltánra. „Miért őrizzük meg nagy költők »kisebb« verseit is? Kegyeleti okokból? Egy-egy költőnk iránti tiszteletből? (…) Esetleg azért, mert a nagyversek egyszerűen utánozhatatlanok, s kizárólag a »kisebb« versekből lehet egy-egy költői fogást eltanulni?” – teszi fel a kérdést Lövétei, aki Jékely tíz kevésbé ismert versével illusztrálja: „ezeket a verseket bizony jó költő írta”.