Lakodalmi hagyományok mába örökítője

– Önt Magyarország sztárvőfélyeként ismerik Erdélyben. Hogyan lesz valakiből a vőfélykedésben sztár?

– Benke László többszörös világbajnok mesterszakács és mestercukrász, mindenki Laci bácsija időnként vőfélykirályként szokott bemutatni, és gyakran neveznek sztárvőfélynek. Még szerencse, hogy nem akasztották rám a „celeb” jelzőt, mert azt végképp nem vállalnám be. Amúgy a két előbbit sem vállalom, noha jólesik hallani az elismerés ezen megnyilvánulásait. Egy vagyok a sok közül. Az igaz, hogy kicsit másként látom, másként szemlélem a dolgokat, de ez sem véletlen. Ugyanis tanulmányokat folytatok a vőfélykedéssel kapcsolatban, és doktori disszertációt is védtem meg ebben a témában. Ugyanakkor újságokban, irodalmi lapokban publikálok. Ezenkívül negyven éve foglalkozom vőfélykedéssel, és túl vagyok 856 lakodalmon. Gombócból is sok, nemhogy lakodalomból...

– Mi volt a kezdet, hogyan indult el a hivatásos vőfélykedés útján?

– A családomnak köszönhetem. Ugyanis 1992-ben a családom a tudtom nélkül benevezett a Magyar Rádió népzenei osztályának vőfélyvetélkedőjére. Több mint száz vőfély jelentkezett, és a Békés-Csongrád megyei elődöntőből bejutottam a döntőbe, amelyet Szegeden szerveztek meg. A szegedi sportcsarnokban pedig négyezer néző előtt megnyertem ezt a rádiós vetélkedőt. A következő évben a Magyar Televízió, Baja városa és a Kiskegyed folyóirat szervezett hasonló vetélkedőt, ez azonban már nemzetközi jellegű volt, ugyanis nem csak magyarországi vőfélyek versenyeztek. Erre viszont már a szervezők hívtak meg, mintegy odadobva a kesztyűt felkértek, hogy a középdöntőtől vegyek részt a versenyben. A döntőbe jutott legjobb hatot pedig 1993. szeptember 11-én meghívták a Duna Kaszinóba egy ezerfős lakodalomra, amelyen zárt rendszerű tévéfelvételt készítettek. Itt tizennyolc részre osztották fel a lakodalmi hagyományokat, szokásokat, három tételt kellett húzni, illetve mindenki előadhatott egy teljesen egyéni produkciót. A zsűri pedig mindenhová követett, még azt is megnézték, hogyan rendeljük meg az ételeket a konyhán és hogyan beszélünk, viselkedünk a felszolgálószemélyzettel. Ezt a vetélkedőt a zsűri egyhangú szavazatával megnyertem. A zsűrielnök pedig úgy vélekedett, hogy én voltam az az ember, aki a hagyományokat úgy mentette át a mába, hogy meghagyta a hagyományok magját, de a 21. század emberéhez szóló verseket írt. Vagyis a lakodalmi verseket teljesen átírtam ugyan, de a vőlegénybúcsút, a lánykikérést és minden egyéb jelentős mozzanatát a lakodalomnak meghagytam az eredeti kronológiai sorrendjében. Sőt még bővítettem is a repertoárt a nászéjszaka-felkészítővel, amit tudomásom szerint előttem még senki nem csinált.

– A lakodalmi vőfélykedéstől aztán eljutott a reneszánsz, illetve történelmi lakomák szervezéséhez. Hogyan alakult ez?

– Nagyszakácsiban elkezdődött egy versengés a szakácsok között, amelyben a szakácsok nagyszerűen teljesítettek, azonban hiányzott az az ember, aki mindezt hangosan közvetíti a közönségnek. Tudták rólam, hogy íróember vagyok, és Prohászka Béla – aki most a Magyar Gasztronómiai Szövetség elnöke és egyébként gyulai ember, gyermekkori jó barátom – beajánlott egy rendezvényre. Vagyis az 1990-es években a Hunquestnek volt egy nagyszabású versenye, aminek a döntőjét a siófoki Ezüstpark Szállóban szervezték. Hat csapat jutott be a döntőbe, és a szervezők engem kerestek meg az ötlettel, hogy egy történelmi lakomát szeretnének szervezni, mit tudok ajánlani. A gyulai példát javasoltam, ahol ma is nagy a Hunyadi- kultusz, és egy középkori lakomát ajánlottam. Mivel írásos emlék nem igazán volt korabeli lakomákról, de azt tudtuk, hogy vélhetőleg Mátyás király egész udvartartásával meglátogatta Gyulán a fiát – akinek adományozta az egész gyulai uradalmat –, és azt is tudtuk, hogy a Gyula környéki erdők mindig is gazdagok voltak vadban, arra gondoltunk, hogy legyen egy vadhúslakoma. Aztán Prohászka Béla és Benke Laci megcsinálták a lakomát, én meg megálmodtam hozzá a környezetet. Vagyis Siófokon, az Ezüst parkban létrehoztunk egy kétszáz négyzetméteres erdőt, különleges megvilágítással, a holló ott volt a bejáratnál a gyűrűvel a csőrében, volt patakcsobogás végtelenített lejátszóról, stb. Szóval megadtuk a módját. A siófokiak csak ámuldoztak, mi készül ott. Aztán a bátrabb kíváncsiskodókat beültettük közönségnek. Természetesen a pompás lakomához a verseket is én írtam.

– A történelmi lakomák azonban alapjaiban eltérőek a lakodalmaktól, egyértelmű, hogy a tálaláskor elhangzó ajánlások is mások kell, hogy legyenek, mint egy lakodalmon.

– Természetesen mindig tudni kell, kihez szólunk és milyen alkalomból. De inkább mondok egy példát: Kovács Ferenc olimpiai bajnok mesterszakácsot, amikor részt vett Magyarország szállodaláncainak négyszáz fős történelmi lakomáján Gyulán, úgy mutattam be, hogy „Francesco Patkoló fősáfáros”. Vagyis amikor megidézünk egy történelmi helyszínt, tizenkétféle fogással, hozzá tizenkétféle itallal, és nyolcvanfős felszolgálószemélyzet sürög-forog a korabeli ruhákba öltöztetett vendégek között, tudnod kell, mit mondasz egy levesre és hogyan mutatsz be valakit.

– Hol szervezett legutóbb történelmi vacsorát?

– Utóbb Gyöngyösön, a Károly Róbert Főiskolán szerveztünk kétnapos történelmi lakomát. Amikor megvalósítottuk az elképzelésemet, mindenki megdöbbent a látottaktól. Ugyanis a tornacsarnokból egy lovagtermet alakítottunk ki két díszlettervezővel, aztán a történelmi családokat asztalok szerint egyenként szólítottuk be. Senki nem ismert rá a tornacsarnokra, csak ámuldoztak, hogy mi lett belőle. Tehát nemcsak a tálalóversekkel, hanem azzal is segítem a történelmi lakomák szervezését, hogy vizuálisan elképzelem az egész rendezvényt. Azt pedig ugye mondanom sem kell, hogy Benke László, Prohászka Béla és Ambrus György mindent tud az ételekről. Ők nekem barátaim, velük dolgozom, és együtt próbálunk csodákat teremteni.

– Történelmi lakomákat viszont nem lehet egyszerű vizualizálni. Honnan volt rálátása ezekre az eseményekre?

– Az eredeti szakmám nyomdász, 35 évig voltam kötészeti művezető. Többek közt elkészítettem a Vizsolyi Biblia, a Jordánszky-kódex, Kájoni-kódex és Arany János Kapcsos könyvének a hasonmás kiadását. A könyvek belseje speciális nyomda- és fotótechnikával készült, a bőrkötéses borítókat pedig a kezem alatt dolgozó nyolcfős csoport készítette. Ezek és a többi történelmi könyv ismerete nagymértékben befolyásolta a szemléletemet, és lényegében innen ered a rálátásom a hajdani történelmi lakomákra is.

– A Székelyudvarhelyen múlt év őszén szervezett Magyaros Ízek Napjára amolyan „beugrósként”, Benke Laci bácsi helyett érkezett. Viszont köztudomású önről, hogy a határidőnaplója hónapokra előre be van táblázva. Mit mondott le éppen, hogy a barátját helyettesíthesse?

– A csabai kolbászfesztiválra való készülődést mondtam le, vagyis azt a programot, amivel a mi társaságunk készül erre az eseményre. Amúgy a magam részével már kész vagyok, és ezt tudják a kollégák is, így nem okoz különösebb gondot, hogy nélkülözniük kell engem.

– Köztudomású, hogy a közkedvelt Benke Laci bácsihoz közeli barátság fűzi. Hogyan, mikor kezdődött ez a barátság?

– Mint a gasztronómiában jártas ember mindig is csodálattal néztem Laci műsorait, akár élőben, akár a televízióban, és mindig vágyakoztam arra, hogy majd egyszer közelebbi kapcsolatba kerüljek vele. Hála istennek egy másik barátom, Prohászka Béla egy rendezvényen bemutatott egymásnak. Laci akkor elolvasta néhány gasztronómiai tárgyú versemet, és azt mondta, neki pontosan egy ilyen emberre lenne szüksége, aki megfelelő programokat tud összeállítani történelmi lakomákhoz, illetve megfelelő tálalóverseket tud írni az ételekhez. Ez volt a kezdet, aztán együtt eljutottunk Magyarország különböző történelmi helyeire, ahol különféle történelmi lakomákat sikerült felidézni. Lacinak van egy nagyon szép mondása: „Háborúk és mindenféle gazemberségek lehetnek a világban, de mindent meg lehet oldani a fehér asztal mellett.” A fehér asztal ugyanis közel hozza egymáshoz az embereket, ott meg lehet tárgyalni a vitás kérdéseket, és békét lehet kötni.