Kutatók a havason

Tamás régóta vissza-visszajáró vándora ennek az országrésznek, következésképpen kicsit mosolygott, valahányszor az errefelé először utazó két társa rá-rácsodálkozott, hogy Nicsak, itt még vannak lovak s szekerek! Vagy: Nicsak, micsoda sziklák, micsoda évszázados öreg fák! Vagy: Jé, itt még kaszával vágják a füvet, s villán szárítják a szénát!… S a borvizek, a csobogó patakok, amelyeket a civilizáció még nem fejlesztett a fertő szintjére.

Úgy tervezték, hogy valahol a közelben szállást foglalnak, aztán elindulnak, bóklásznak, keresnek, fényképeznek, emberekkel beszélgetnek. Az első részével megvoltak, s minekutána az úti terv első fejezeteit kipipálták, indultak tovább. Kora délután volt, verőfényes őszi nap, amikor megérkeztek. Olyan kicsi és olyan kedves faluba értek, ahol az embernek azonnal maradhatnékja támad. S oly kevesen lakják, hogy amikor valami gyűlést vagy előadást hirdetnek, mind a százharminckét lakó elfér a parányi kultúrotthonban. Tamásban rögtön megfogant: maradnának vagy három-négy napig, de hát a munka s a szűk időkeret…

Jó napot. S jó napot. Ugye ebben a faluban volt valamikor üveghuta? Ebben. S nem tudja, hogy merre lehetett? De igen. Hol? Itt. Hol? Ahol én állok. De ha akarják, jöjjenek, nézzék meg a gyűjteményünket. Az uram szedegeti ki a földből, amikor ősszel ássa a veteményest. Tényleg, nem látták valahol? Még a déli harangszó előtt elment kenyérért, s még nem jött haza, azóta melengetem a kályha szélén a tárkonyos, babérlapis pityókalevest. Ejisze a komájánál kóstolják a vackorkörte-pálinkát… Tamásék feltérképezték a Zolti bácsi gyűjteményét, rakás fényképfelvételt is készítettek, aztán elindultak a gazdáért, hogy mondana többet a zalánpataki üveggyártás történetéről. S a vackorkörte-pálinka is kíváncsivá tette a pestieket. Tervüknek ez a része egyelőre nem valósult meg, mert a gazdának nyoma veszett.

S egyelőre a pálinkázás is elmaradt. Sebaj, beugornak a szomszéd faluba, ahol a hegy oldalából ősidők óta hasogatják s faragják a követ. Hadd lám, hogy s mint arrafelé.
Alig értek ki az egykori üvegfúvók falujából, két asszonyféle intett: Elvinnének Málnásfürdőig? El, de milyen az út, el lehet menni odáig? El. A négyszer négyes rönó olyan fürgén kapaszkodott fel a meredeken, hogy az meg sem kottyant neki. Baloldalt, a völgyben vidám kis patak csobogott, jobbra öles bükkfák strázsálták az erdőrengeteget. Aztán egyszercsak véget ért a makadámút. Majd a földút is. Tovább már csak vízmosásos szakaszokon bukdácsolhatott volna a négykerekű. Tamás megállt egy pillanatig, morfondírozott.

A kéziféket behúzta, kiszállt, és szemügyre vette a terepet. Az autó sajátja, a javítás a családot terhelné (de Tamás a szolgálati terepjárót is igen megbecsülné, mert ő olyan ember), ha valami baja akadna a gépnek, karácsonyra minden valószínűség szerint szegényebb lenne az angyal s a terített asztal. De a rossz gondolatokat elhessegetve, szokásához híven a célravezető megoldást kereste: ha óvatos lesz, és a baloldali fát nagyobb ívben kerüli meg, nem lesz semmi baj. És az erdei stoppolókat is elviszik az első faluig. De midőn a kormánykerékhez visszaült, nem állta meg, hogy meg ne kérdezze: Hölgyeim, hol itt tovább az út? Sehol, jól látja, nincs pénz, nincs út. Jó, de nem azt mondták, hogy el lehet menni Málnásfürdőig? De igen. S akkor? Hát mi nem kocsival, hanem gyalog szoktunk járni.