Kurt a mennybe megy

Te ki vagy, kérdezte. Gondoltam, ha a nevemet mondom, semmit nem mondok. Egy magyar, válaszoltam. Elvigyorodott. Ja, marslakó. Cigijével a Kapu felé bökött. Már ide is eljutottatok? Hát, ha egyszer neked is sikerült, feleltem. Nevetett. Hallgattunk egy kicsit. Az órámra néztem. Hülye vagy, kérdezte. Megkíséreltem egy mosolyt. Idő, az van, érted? Illetve nincs. Ennek a vidéknek ez a lényege. Idő nuku. Világos? Na ja, bólintottam. Ingének zsebéből egy gyűrött cigarettacsomagot halászott elő. Kérsz? Kihúztam egy szűrő nélküli Camelt. Kotorászni kezdtem a zsebemben. Felém nyújtotta égő cigarettáját. Pszt, suttogta, itt tűz sincs. Rászippantottam. Neked honnan van, kérdeztem az első torokkaparó slukk után. Kacsintott. Cigarettáztunk. Szent Péter rosszalló pillantást vetett ránk odaátról. És hogy vagy, kérdeztem. Megvakarta az állát. Ettől bátorságra kaptam. Ezúttal nincs retúrjegyed, mi? Megvonta a vállát. Hoppá, gondoltam, úgy látszik, beletenyereltem a lelkivilágába. Nézd, Kurt, azért nem kell elkámpicsorodni. Sok mindent túléltél. Az ötös számú vágóhidat, egész Amerikát, atombombát, feminizmust, reformkonyhát, globalizációt, posztmodernt... Az arcomba fújta a füstöt. Szerinted lehet valamit túlélni? Csapdát sejtettem. Szerintem lehet. Egy szart, felelte göcögve. Látod, öcsi, ha a seggeddel gondolkozol. Szent Péter köhögni kezdett a háttérben. Az ember valamit vagy megél, vagy elhúz mellette, mint egy kamion. Közben meg kiveri. A magáét, a másét, a világét, mindegy. Na, ennyit a túlélésről. Bólogattam, mi mást tehettem volna. Érdekes, apám is valami ilyesmit mondott. Lepöccintette a hamut cigarettájáról. Mikor született? Egy évben veled. Akkor minden világos. Hol volt hadifogoly? Oroszországban. Elismerően bólintott. Fasza csávó lehetett. Az volt. Fejével hátrabökött. Ott van? Határozottan bólintottam. Szóval belépett a pártba. Valami nagyot csörrent. Szent Péter leejtette kulcscsomóját. Te, Kurt, neked semmi se szent, kérdeztem. Sóhajtott. Ezerszer megmondtam, a legnagyobb szörnyűségből is képes vagyok viccet csinálni, csak hogy humoros legyek. Világos? Hát nem, mondtam. Biztos, hogy magyar vagy, kérdezte. Azt akartam mondani, hogy nem értek veled egyet. Vaskos füstkarikát fújt ki. Mert a vastagbeledben hordod az agyad. Tudod, öcsi, az ember egész földi életét azzal tölti el, hogy alszik, várakozik, dolgozik. Persze rengeteg csodálatos dolgot is csinál, csak nem tud róla. Mert folyton arra gyúr, hogy nagy és szent és magasztos dolgok előtt tisztelegjen. Közben pedig nem veszi észre, hogy milyen gyakran boldog. Például amikor limonádét iszik. Vagy nevet. Érted már? Aha, vágtam közbe, de az ötös számúban te sem voltál valami humoros. Új cigarettára gyújtott. Miért, azt hiszed, mindig ilyen kurva okos voltam? Például akkor sem, jegyeztem meg a kapu felé mutatva, némi éllel, amikor nyolcvannégyben megpróbáltál örökjegyet váltani oda be. Nevetett. Na ja, az volt életem egyik legsikerültebb elbaszása. Képzeld, mi lett volna, ha sikerül. Például nem lett volna meg A hazátlan ember, mondtam. Megint hülyeségeket beszélsz. Ki beszél itt írásról? Az írás egyébként is magánügy. Tudod, valamelyik bájos francia szófosó mondta, hogy a szerző halott. És tényleg, nevetett fel. Szóval, vannak az írásnál sokkal fontosabb dolgok. Például nem cigarettázhattam volna további huszonhárom éven át. És nem csesztethettem volna a sok hülyét ugyanannyi ideig. Jó, hallgass, látom, le akarod ütni a labdát. Tudom, tudod, tudja (Szent Péter felé bökött), tudjuk, sokat nem értem el vele. De szórakozni jól szórakoztunk, nem igaz? És tudod, mi az egészben a legszebb? Hogy a hülyék is ide kerülnek. És itt is jól fogunk szórakozni rajtuk. Mert idefent is ugyanazok a játékszabályok. Angyalok, trón, Isten jobbja, egy francot. Swedenborg, na az egy jó fej volt, az megmondta. Cseberből vederbe, hogy finoman fejezzem ki magam. Csak a budi változik meg, a szar ugyanaz marad. Kurt, szóltam ekkor. Kérlek, ne káromkodj annyit. Ha visszamegyek, ez a szöveg megjelenik egy lapban, és a szerkesztő már előre fél a szádtól. Újabb cigi, rágyújt, letüdőz, kifúj. Tulajdonképpen most el kellene küldjelek a p..., na jó, a francba, de ki tudja, mikor jön még el valaki, hogy elbeszélgessen velem. De azért nagy hülye vagy, te magyar. Káromkodni boldogság, ha az ember jókor, és jól káromkodik. Jeleztem, hogy szólni akarok. Tudom, mit akarsz mondani. Hogy az angol nem az a nyelv. Hát éppen ez az. Nem számít a nyelv, hanem az, amit hordoz. Érted már, tökfej? Ez van Jézussal is. Tudod, amit dédapám, Clemens Vonnegut mondott: „Ha Jézus jó dolgokat mondott, mit számít, Isten volt-e, vagy sem?”

Ekkor hatalmas nyikorgással kinyílt a Gyöngykapu. Szent Péter már meszsziről ordított. Miszter Vonnegut, én békés szent vagyok, eltűröm, hogy szennyezi itt a levegőt, káromkodik, kétes tanokat hirdet, de Jézust hagyja ki a képből, jó? Kurt nézett rá azzal a vizenyős szemével, mosolygott, és nem szólt semmit. A dühös szent megtorpant. Na, jön, vagy nem jön, morogta. Kurt felállt, rágyújtott egy újabb cigire. Intett nekem. Na szevasz. Megyek, megnézem magamnak a pártszékházat. Te pedig szedd össze magad, s kotord ki a seggedből a sütnivalódat. Azt már nem, vágott közbe Szent Péter. A cigarettát eldobja, és nem káromkodik, mert felpeckelem a száját mannával. Micsoda? A szent diadalmas mosollyal állt a nyitott kapuban. Kurt felém fordult. Te, nincs egy kis hely abban a szerkesztőségben? Nem tudom, feleltem. Nem baj. Akkor is megyek. Rágyújtott, fügét mutatott Szent Péternek, karon fogott, és magával vonszolt, vissza, a kék alagúton át. Hirtelen felnevetett. Te, ez óriási. Mekkorát fog nézni Charlton Heston, amikor beállítok hozzá. Mint egy titkos fegyver. Mentünk. Nevetése még sokáig visszhangzott a kék alagútban.