Kultúrák találkozási pontján

Sok évet töltött Indiában doktori tanulmányai során, és rendszeresen vissza is látogat. Mi vonzotta Indiához?

A legtöbb embert fiatalon India spirituális oldala fogja meg – az, hogy az indiaiak jobban odafigyelnek a maguk belsõ világára, és olyan világképet nyújtanak, amely szerint ha az ember magába néz, akkor felfedezi a világgal való egységét. 

Milyen volt köztük élve, belülrõl megtapasztalni Indiát?

Egészen más, hiszen rövid látogatáson a turista csak a szállodai portás, az idegenvezetõ személyében találkozik indiaival, mûemlékeket lát meg nyomort, de belekerülve ebbe a világba, csodálatos, hogy milyen biztonságban lehet benne mozogni. Ezt-azt néha elloptak tõlem, de megtörtént ez már Budapesten is. Sokak számára furcsa, talán romantikus világ ez, áramszünetekkel és csillagos, holdfényes estékkel, páratlan természetközelséggel, házba bejáró kígyókkal. Forralni kell a vizet, mivel a klórt gyakran ellopják. Viszont ha együtt akartam lenni az indiaiakkal, nem lehettem teljesen steril, így hát jöttek a betegségek. Érdekes módon a nyugati embert „angolnak” nevezik – hiába vitatkoztam, hogy én nem vagyok az. Igenis látszik a bõrömön, hogy angol vagyok, mondták. Így feladtam, nem vitatkoztam többet. Ráadásul sokan azt hiszik, hogy az „angolnak” sok a pénze, emiatt keresik a fehér ember barátságát, azt remélve, hogy segíthet Nyugaton munkát vállalni. Annyira sokan igyekeznek közel kerülni hozzá, hogy szinte menekülni kell.

És hogyan fogadták azt, hogy európaiként az õ régi szövegeikkel foglalkozik?

A hindi nyelv egy régi nyelvjárásán írt szövegeimmel, amelyeket ma már alig ért valaki, nyugdíjas egyetemi oktatókat kerestem fel. Vallási szereplõk voltak, a hagyományos és a modern életmód határán lévõ emberek, akiknek sok száz éves tudásuk van, értik a régi irodalmat, és el tudják magyarázni annak jelképrendszerét. Nagyon szívesen fogadtak, és elpanaszolták, hogy az indiaiak közül senki nem kérte ilyesmiben a segítségüket. Bár szanszkrittal sokan foglalkoznak Indiában, a régi hindi szövegeket alig kutatják már. Az általam vizsgált szövegek a földi és istenszerelemrõl szólnak, az egyénnek Istennel való közvetlen kapcsolatáról, amihez szintén a földi szerelem szókincsét használják. És fordítva is, amikor földi szerelemrõl írnak, érezhetõ a vallásos felhang. Ugyanakkor itt-ott felfedezhetõ hasonlóság a hindi és a magyar irodalom között. Egy indiai olvasó sok magyar versnek is transzcendentális értelmezést adna, például Vörösmarty Csongor és Tündéjét az emberi lélek útjaként értelmezné a transzcendentális felé, mivel története a muzulmánok által különösen kedvelt „masznavi” mûfaj meséire emlékeztet. Versformákban is vannak hasonlóságok, idõmértékes verseket szépen tudunk magyarra fordítani, vissza tudjuk adni, amit 300–400 évvel ezelõtt írtak, szinte ugyanabban a formában. Az egyes hasonlóságok nem feltétlenül kulturális egymásra hatást jelentenek. A irodalmak fejlõdése között vannak találkozási pontok, melyek néha véletlenszerûek, és néha az irodalmak fejlõdési dinamikájából adódnak.

A hasonlóságok segíthetnek a fordításban, de hogyan lehet a két kultúra közti különbségeket áthidalni a fordítás során?

Ami számunkra alapvetõ dolog, azt egészen másképp értelmezik Indiában. Nagyon nehéz, mert sok, számunkra pozitív jelentésû szónak, fogalomnak negatív értéke van az indiaiak számára. Például a hideg és hûvös nekik pozitív fogalom, az esõ szintén, és a meleg a negatív. Csak magyarázatokkal lehet fordítani. 

Mit tart a legjelentõsebb kutatási eredményének?

Irodalomtörténeti szempontból a hindi irodalom kezdeti szakaszának feltérképezését és a legendák körébõl történelmi kontextusba emelését tartom fontosnak. Egészen napjainkig mítoszok és félreértések burkolják, hogy melyek is a hindi irodalom legrégebbi mûvei. Datált kéziratos könyvek alapján sikerült valamennyire felfednem, hogy mely mûveket tulajdonítanak hibásan korai szerzõknek, és melyek azok, amelyek bizonyosan léteztek már a középkorban is. Egy kézirattárban megtaláltam például az elsõ hosszabb kompozíciót modern hindi nyelven, egy Krisnához vagy a leírhatatlan istenhez szóló versfüzért. Hibásan katalogizálták, és kétlem, hogy a tizenhetedik század óta valaki olvasta volna.

Mennyire tud idõt szentelni az oxfordi állása mellett a kutatásainak?

Egy évbõl körülbelül egy hónapot tudok Indiában tölteni kéziratkereséssel, ezeket a kéziratokat általában lefényképezem. Egyre jobban féltik a kéziratokat, néha többórás magyarázkodás és rábeszélés eredményeképpen sikerül hozzáférni és lemásolni, néha azonban ez sem megy. Amint beszereztem a szöveg másolatát, a kutatás már nem helyhez kötött: végezhetem Oxfordban vagy Csíkszeredában, ahol körülbelül négy-öt hónapot töltök évente.

Csíkszeredával hogy került kapcsolatba, milyen itt élni magyarországiként?

A várost már a kilencvenes évek elején nagyon megszerettem, akkor is éltem, dolgoztam itt, és rövid idõ alatt nagyon sok barátra tettem szert. Akkori jó élményeim olyan erõvel hatottak, hogy mikor úgy tûnt, angliai munkám mellett az induló Sapientia egyetemen is dolgozhatok, ezt választottam. Erdélyben az emberi kapcsolatok jóval erõsebbek, a beszélgetések pedig mélyebbek, mint Nyugaton. Létrehoztuk a Kelet-kutató Központot, amely az egyetlen, Kelet-kutatással foglalkozó, egyetemi szintû intézet az erdélyi magyarság körében. Indiáról ezenkívül csak Bukarestben lehet még tanulni. Csíkban tibetit és hindit oktatunk. Egész Romániában elsõként tanítottunk hivatalosan tibeti nyelvet. Emellett egy kis irodalmi fordítói közösség is kialakult itt. Nagyon sokan a magyarság keleti kapcsolatai iránt érdeklõdve, a jóga révén vagy más vonalon kapcsolatba kerülnek a keleti kultúrával. Szeretnénk nekik is autentikus képet adni a Keletrõl, hiszen megbízható intézményrendszer hiányában gyakran csak féltudományos információkhoz lehet hozzájutni. Másrészt viszont Erdélyben Apafi Mihály indiai eredetû szövegeket fordító íródeákjától, Rozsnyai Dávidtól kezdve Körösi Csoma Sándorig és Brassai Sámuelig gazdag, ám elfeledett vagy félreértett hagyománya van a magyar Kelet-kutatásnak.

Önnek milyen szemléletváltást, felismerést hozott Kelet megismerése? Mi az, amire érdemes odafigyelni a nyugati embernek?

India megismerése segített, hogy kívülrõl lássam a saját kultúrámat, és annak viszonylagosságát, de meg is erõsített saját kultúrámban. Létezik egy olyan kép Keletrõl, hogy sokkal inkább nõies, zsarnoki, spirituális, irracionális, és a Nyugat volna az, amely férfias, racionális, rendezett és materiális. A nemzetközi tudományban ez sokáig elfogadott elmélet volt, és gyakran ez hatalmazta fel a nyugati világot, hogy meghódítsa Keletet. Ez ellen a kép ellen Nyugat-Európában sokat küzdöttek az utóbbi évtizedekben. Elmaradott országnak gondoljuk Indiát, ahol óriási a korrupció és a kosz. Az indiaiak szemében pedig a mi világunk erkölcstelen, fõleg az emberi kapcsolatainkat tekintve, hiszen könnyen felbomlanak a házasságok, és nem tisztelik az öregeket. Ezért úgy gondolják, az õ kultúrájuk sokkal értékesebb, mint a miénk. A korrupció megközelítése is egészen más, a társadalom nepotista alapon mûködik, és sok mindenben a családi érdekeket szem elõtt tartva szervezik meg a világot. Másik fontos különbség, hogy a keleti ember sokkal erõsebben elfogadja a tekintélyt, a nyugati pedig individualistább. Pedig számunkra is van tekintély, például a média vagy egy híres ember szava, de ezek elismerését az egyéniségünk részeként könyveljük el. Indiában nincs olyanszerû individualista szemlélet, mint nálunk. Mivel kasztrendszer szerint mûködik a társadalom, az emberek nem érzik azt, hogy nekik mindig felfele kellene törekedniük. Gyakran a nagyon szegény embereken is látni a békét, öregkorukban is mosolyognak. És bizony nagyon sokat elárul egy társadalomról, hogy hány mosolygó öregembere van. Indiára a jövõben egyre inkább oda kell figyelnie Európának. A szoftverfejlesztés, -gyártás egyik központja az ország, és ebben az iparágban diktálni fognak Nyugatnak. Feltörekvõ ország, amelyik azt érzi, hogy Európa évszázadokon át háttérbe szorította, ezért kéri a maga helyét. Ahhoz, hogy ez a folyamat kölcsönös gazdagodást jelentsen, és ne torkolljon katasztrófába, mint az iszlám világ és Amerika esetében, úgy gondolom, Európa egyik fontos feladata lesz, hogy megértse Ázsia és a Kelet kultúráit.

Bangha Imre

1976-ban született Gyõrben. Magyar nyelv és irodalom, történelem, valamint indológia szakon tanult az Eötvös Loránd Tudományegyetemen. 1994 és 1998 között doktorált Indiában, Sántinikétanban, a Rabindranath Tagore költõ által alapított egyetemen. Az Oxfordi Egyetem Keleti Tudományok Karának tanára és a csíkszeredai Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetemen a Kõrösi Csoma Kelet-kutató Központ irányítója. Kutatási területe a középkori hindi irodalom és a magyar Kelet-kutatás története. Kutatási eredményeirõl, fordításaiból, indiai élményeirõl több könyve is megjelent.