Kulcsfogalom: a kulturális közvetítés

Ha jól tudom, az erdélyi magyar kulturális folyóiratok fõszerkesztõi közül ön a legfiatalabb. Jár-e ez valamilyen plusz felelõsségérzettel?

Elõbb-utóbb be fog következni a kulturális lapoknál – és nem csak ott – egyfajta generációváltás. Elsõsorban azért, mert most van abban a helyzetben a harmincegynéhány évesek generációja – amely javarészt a ’89-es változások után lépett be az erdélyi magyar kultúrába, és akkor is szocializálódott –, hogy felhalmozódott egyfajta tapasztalata, tudása, amely alkalmassá teszi erre a szerepre. Az ennél idõsebb generációkból hiányoznak emberek: kitelepedtek vagy nem tudtak megmaradni a kulturális pályán. Lehet, hogy a Korunk az elsõ olyan kulturális lap, amelynek egy 32 éves ember lett a fõszerkesztõje, de biztos vagyok benne, hogy a következõ években még lesznek hasonló változások.

Nem akármilyen fõszerkesztõi széket foglal el: mit jelent Kántor Lajos helyére lépni?

1999 óta vagyok a Korunk szerkesztõje, azóta együtt dolgozunk Kántor Lajossal, és olyan típusú fõszerkesztõként ismertem meg, aki mozgásteret engedett a munkatársainak. Megfigyelhetõ az is, hogy valahányszor szerkesztõváltás történt a lapnál – ez is elõfordult néhányszor –, mindig egyre fiatalabb emberek kerültek a Korunkhoz. Ez jelzi, hogy a lap az elmúlt években hajlandó volt változni, és igazodni ahhoz, ami a kultúrában éppen történt. Az egyik elsõ kulturális folyóirat volt, amely honlapot indított, a szerzõk köre is állandóan bõvült. Ezért nem hiszem, hogy szükség lenne bármiféle radikális változásra, hiszen a Korunk folyamatosan változott, megújult az elmúlt évek alatt.

Frissen kinevezett fõszerkesztõként mik a tervei – az eddigi értékek megtartása mellett?

Elsõsorban két olyan pontot említenék, ahol érdemes a Korunk profilján, szerkesztõi koncepcióján alakítani. Elõször is, dinamikusabb lapot szeretnék szerkeszteni. A Korunk tematikus lapszámokat készít: ennek az az elõnye, hogy egy lapszám „tartósabb”, késõbb is elõvehetõ. Én azonban fontosnak tartom, hogy legyen egy folyamatos reflexió arra, ami történik a kultúrában – és bár ezt a tematikus szerkesztés tudja befolyásolni, kezdeményezõként lépve fel, ugyanakkor a lap reakcióideje nagyon lecsökken. Pedig jó lenne minél hamarabb írni, vitázni egy új könyvrõl, kulturális témáról. Ezért ezeknek a túl „nagyra” nõtt tematikus lapszámoknak csökkenteném a terjedelmét, jobbá tenném a lap reflexeit. Másrészt pedig az internetes jelenlétünket szeretném újragondolni, intenzívebbé tenni. A kilencvenes évek óta fent vannak az anyagaink az interneten, de a honlap, a www.korunk.org eddig nagyjából azt jelentette, hogy a nyomtatott folyóirat szövegeit feltettük a világhálóra. Azt szeretném, hogy a honlap az elkövetkezendõkben havonta többször frissüljön. A Korunk nem pusztán egy folyóirat: könyvkiadót, képzõmûvészeti galériát mûködtet, rendezvényeket szervez, és beindítottunk nemrég egy képzési formát is, Korunk Akadémia néven. Ha csak az ezzel kapcsolatos híreket, fejleményeket tesszük folyamatosan közzé a honlapon, már akkor is dinamikusabbá válik az internetes jelenlétünk.

Az ön személyében sokoldalú ember került a Korunk élére: költõ, irodalomtörténész, kritikus, szerkesztõ, egyetemi oktató. Hogyan sikerül lavíroznia a különbözõ szerepek között?

Nem láttam soha ellentmondást a költõi, kritikusi, tanári és egyéb szerepek között. Sikerült eddig úgy összeegyeztetnem ezeket, hogy kiegészítették egymást. Azon szerencsés emberek közé tartozom, akiknek a hobbija és a munkája egybeesik, ezért valószínûleg ezután sem fog ez sok gondot okozni. Szeretem a rugalmasságot: elõfordul, hogy fél évig inkább tanulmányokat írok, vagy belevetem magam egy rendezvény kigondolásába, és ez nagyobb energiát köt le – ezt azonban ki lehet pihenni egy másfajta tevékenység végzése közben.

Ambiciózus vállalkozásba fogott: az erdélyi magyar irodalom történetét szeretné megírni...

Jó ideje elkezdtem ezt a munkát, de objektív okok miatt – két kislányom született a közelmúltban – még nem tudtam befejezni. Folyamatosan írok azonban rövidebb szövegeket az erdélyi magyar irodalomról, és tudatában vagyok annak, hogy ezek valószínûleg be fognak épülni ebbe az irodalomtörténetbe. Rövid-, esetleg középtávú projektnek nevezném ezt a munkát.

Úgy gondolja, szükség van egy újfajta irodalomtörténeti szemléletre?

Így van, bár amióta belevágtam, nagyon sok minden történt az irodalomtudományban és irodalomtörténet-írásban. Nagyon egyszerûen megfogalmazva: azért kezdtem el, mert úgy éreztem, hogy esztétikai szempontból még nem írták meg az erdélyi magyar irodalom történetét. Ahhoz, hogy olyan típusú vállalkozásokban lehessen gondolkodni, mint egy összmagyar irodalomtörténet megírása, szükséges elõmunkálatnak tartom, hogy szülessen az erdélyi magyar irodalomról is egy olyan munka, amelyet kifejezetten esztétikai szempontok alapján írtak. Úgy látom, hogy a közelmúltban írt összmagyar irodalomtörténetekben az erdélyi irodalmat nem esztétikai szempontok szerint tárgyalják. Sokszor azokat a szerzõket emelik ki, akik nem irodalomtörténeti értékük miatt fontosak, hanem közéleti szerepvállalásuk, erkölcsi tartásuk miatt.

Ennek az irodalomtörténetnek bizonyára számot kell vetnie Balázs Imre Józseffel, a költõvel is. Milyen kihívás elé állítja az irodalomtörténészt egy ilyen helyzet?

Erre vannak példák, nem én vagyok az egyetlen, aki szépíró és irodalomtörténész is egy személyben – elég csak Babits Mihályt vagy Szerb Antalt említenem. Okoz némi gyakorlati problémát, ez kétségtelen, de ez a probléma nem megoldhatatlan.

Térjünk vissza a fõszerkesztõi „énjéhez”: hogyan látja az erdélyi kulturális folyóiratok piacát, a lappiacon végbement változásokat?

Ez a piac átalakulóban van, de lényegét tekintve nem változik. A csatornák változnak, amelyeken keresztül a kulturális információk eljutnak a közönséghez – a közönség viszont továbbra is igényli ezeket az információkat. Az internet korszakában azt lehetne mondani minden kulturális folyóiratról, hogy egyfajta tartalomszolgáltató. A világhálón ugyanaz az információ megsokszorozza önmagát, a felhasználók átveszik, kimásolják, de ezeket a tartalmakat létre kell hozni valakiknek. Ebben van nagy szerepe a Korunknak és a többi kulturális lapnak: folyton új tartalom, tudás létrehozása és közvetítése. A közvetítés a kulcsszó, és ez sokféleképpen értelmezhetõ. Egyrészt az információk közvetítésérõl van szó a közönség felé, másrészt a kultúrák közti közvetítésrõl. Ez utóbbit a Korunk mindig is fontosnak tartotta, lásd például a kortárs ír irodalomról szóló lapszámunkat. És még valami: nagy lehetõség az erdélyi magyar folyóiratpiac számára, hogy a határok megszûnésével, átjárhatóbbá válásával megnyílt az út a magyarországi és összmagyar piacon való fokozottabb jelenlétünk felé. December óta mûködik Budapesten, a Bem moziban a Korunk – Budai Porta, ahol havonta egyszer könyvbemutatókat, kiállításokat, beszélgetéseket szervezünk, és megtalálhatók az aktuális kiadványaink.

Milyen az a kritikai nyilvánosság, amelyben egy kulturális folyóirat mûködik ma Erdélyben? Van-e közege, „tere” az irodalomkritikának?

Az emberek eligazítást várnak bizonyos kérdésekben, ezért a kultúra létrehozói, a kulturális élet szereplõi sok mindent felhasználhatnak az úgynevezett szolgáltatói típusú mentalitásból. Ha csak erre a szolgáltatói funkcióra szorítkozik a kultúra, akkor természetesen tévúton jár, viszont a kulturális értékek célba juttatása szempontjából nagyon sokat el lehet lesni a szolgáltatói technikákból. Semmilyen kulturális érték nem légüres térben jön létre, van egy közege, nyilvánossága. Errõl a nyilvánosságról jót és rosszat egyaránt lehet mondani – én általában jót szoktam, mert optimista ember vagyok. A problémát gyakorlati kérdésként ragadnám meg: a kritikai élet akkor látható, és akkor mûködik jól, ha az emberek ismerik a kritikusokat. Ha egy kritikai közéletben a legaktívabb szereplõk huszon- és harmincévesek – mint amilyen az erdélyi magyar kritikai nyilvánosság –, akkor az olvasók nem nagyon tudják elhelyezni egy-egy kritikus véleményét, mert túl rövidnek érzik azt a pályát és tapasztalatot, amely mögötte áll. És azért vagyok optimista, mert ezek a kritikusok egyre idõsebbek lesznek.

Ön tehát nem a fiatalítás, hanem az öregítés programjára esküszik...

Az egészséges egyensúlyt tartom fontosnak.

Balázs Imre József

1976-ban született Székelyudvarhelyen. Matematika–fizika szakon végzett a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnáziumban, 1994-ben. 1994–1998 között a kolozsvári BBTE magyar–angol szakos hallgatója. 1998 óta tanít az egyetem Magyar Irodalomtudományi Tanszékén. 1996 óta rendszeresen publikál verseket, irodalomkritikát, tanulmányokat folyóiratokban, napi- és hetilapokban. 1999 óta a Korunk szerkesztõje, idén áprilistól fõszerkesztõje. Három verseskötete és öt tanulmány-, illetve kritikakötete jelent meg.