Krasznahorkai, huszonötször

 A kötetben huszonöt interjú olvasható Krasznahorkai Lászlóval; a legkorábbi 1990-ben, a legutóbbi 2011-ben készült. A huszonöt interjú közül tíz már megjelent kötetbe gyűjtve Krasznahorkai-beszélgetések címen (2), ugyanakkor a mostani gyűjteményben helyet kaptak külföldi folyóiratoknak adott interjúk, melyek magyarul most jelennek meg először, és van olyan dialógus is, amely kifejezetten ehhez a kötethez készült.

De itt máris pontosítani kell, mert a legtöbb esetben nem a klaszszikus értelemben vett interjúkat olvasunk, amelyben a kérdező személye alig lényeges, csak a feltett kérdések, valamint az interjúalany válaszai a fontosak, itt ugyanis gyakran két egyenrangú beszélgetőtárs közötti valódi párbeszédet olvashatunk, akik közül az egyik fél mindig Krasznahorkai László. Így hát a Nem kérdez, nem válaszolból nemcsak az író gondolataival ismerkedhetünk meg, de  kirajzolódnak a dialógusban résztvevők elképzelései is, például a zeneszerző Eötvös Péteré, a sinológus dr. Galambos Imréé vagy éppen a képzőművész Ion Grigorescué.

Ez utóbbi esetben annál is inkább így van ez, mert a vele folytatott beszélgetésben, a kötet utolsójában, egyfajta szerepváltásként Krasznahorkai vállalja fel a kérdező szerepét. Tehát már most értelmezhető a cím egy bizonyos szinten: nem kérdez, nem válaszol; beszélget. A fentebb elmondottak ellenére a könyv főszereplője természetesen Krasznahorkai László, és ez az interjúkötet az ő még nem lezárt, folyamatos alakulásban lévő életművének az eszmetörténete, mely által képet kapunk az író alkotói módszeréről, világlátásáról, a kultúrához, a művészethez, a mai korhoz való viszonyáról, egyszóval sokkal mélyebb bepillantást nyerünk egy jelentős művész világába annál, mint amit a kötet kissé ironikus alcíme sugall (Huszonöt beszélgetés, ugyanarról).

Nincs „maszatolás”

Krasznahorkai az 1985-ben megjelent első, Sátántangó című regényével vált azonnal és méltán ismertté, és a már ebben a művében jellemző, komor szuggesztivitása további köteteiben se veszített erejéből. Töretlenül kérlelhetetlen művészi és nyelvi igényessége okán a kortárs magyar irodalom legfontosabb szerzői között tartják őt számon, olyannyira, hogy már a Nobel-díjjal is hírbe hozták. Krasznahorkai művészi igényessége nemcsak műveiből, de ennek az interjúkötetnek a beszélgetéseiből is kiviláglik: nem kerüli el, nem maszatolja el a felvetett problémákat, hanem szabatos megfogalmazásban fejti ki véleményét.

Már a legelső kötetbe szerkesztett interjúban megjelenik az az egész könyvön  végigvonuló, az álságosat, a hamisat, a felületeset elutasító, mondhatni sajátosan krasznahorkais magatartásforma, amely jól érzékeltethető a hírnevet és a sikert elutasító javaslatával: „A kudarc ízét a sikeré helyett, a szegénységet a gazdagság helyett, a névtelenséget a hírnév helyett. Egyelőre teljes elrejtettséget a nyilvánosság helyett, tökéletes rejtőszíneket a láthatatlanságig, mert amivel ez a személyes szabadságban és függetlenségben élő művész ma szemben találja magát, az hihetetlenül erős, és legyőzhetetlennek tetszik, és tökéletes technikája van azokkal szemben, akik ellenzik a létezését. Egy művésznek tehát mindenek felett óvatosnak kell lennie.

Mint egy nindzsának.” (3) Természetesen Krasznahorkainál a művészi magatartásforma kizárja a politikai szerepvállalást, mely utóbbi szerinte egyenlő a végzetes kompromittálódással: „a művésznek nincs politikai szerepe. Különben nem művész. Vagy másképpen fogalmazva: az ő politikai szerepe éppen abban áll, hogy nem vállal ilyesmit, hogy egyszerűen nem tanusít politikai magatartást. Művészi magatartást tanusít. Bizonyos értelemben ő azért van, hogy valaki nemet mondjon az olyan alantas ügyekre, a világnak arra az alantas nézetére, ami a politika”. (4)

Nincs elefántcsonttorony

Mindez azonban nem akadályozza meg az igazi művészt, Krasznahorkait sem abban, hogy véleményt formáljon a mai valóságról. Az interjúkötetben számos olyan megnyilatkozása van az írónak, amelyekből kiderül, hogy nem egy magát  elefántcsonttoronyba elszigetelő alkotó, hanem a társadalmi valóságban benne élő, arra reflektáló művész. Ilyen jellegű megnyilatkozásai közül szemléltesképpen idézzük a következő megállapítást a kötet 137. oldaláról: „Kamaszkorom óta végtelen csalódottsággal nézem, hogy milyen állapotban volt, és milyen állapotban van ez az én hazám, és ennek a hazának a társadalmi és művészeti elitje. (…) Ez az elit a 20. század egészében is végig kiábrándító képet nyújtott magáról. Tanúbizonyságot tett arról, hogy számára egy műveltségellenes világban semmifajta eszmény nem elég erős ahhoz, még a saját méltóságának eszménye sem, hogy ráébredjen a maga jelentőségére és felelősségére, mára pedig, az ajándékba kapott politikai szabadság tizenkét éve alatt, egy olyan országot hozott létre, amelyből kiábrándult szívvel és fejjel minden valóban érzékeny és nemes lélek csak elvágyódhat.”

A Nem kérdez, nem válaszol alaptónusa mindvégig a reménytelenség, ami nem pusztán a világ társadalmi, politikai szintjén nyilvánul meg, Krasznahorkainál ugyanis a reménytelenség a metafizikai szintre is átcsap: „nem akartam regényt írni, nem kívántam elemezni a széthullás Ön által említett állapotait, egyszerűen csak döbbenetemnek akartam formát találni, amelyben világosan láttam, hogy az ember egész egyszerűen elfelejtette a világot, s mint egy reménytelen idióta mindent rosszul ért, s ezt a mindent mint igazságot éli át”. (5) A művészet, a szépség az újbóli felemelkedés reményével kecsegtethetne, elvégre a művészetek, ezen belül az irodalom „a legnemesebb eszközök egyike, eszköz arra, hogy az emberi civilizáció minden mély és fontos kérdését újra meg újra föltehesse.” (6) De Krasznahorkai mégsem hagy kétséget afelől, hogy a felemelkedés reménye a mai kor embere számára csak egy ábránd, mert: „Egy civilizáció legmagasabb szellemi rendjét a tökéletes szépség létrehozása teremti meg, és élteti. Mi már régóta nem vagyunk képesek e szépség beállítására, sőt élvezetére sem. Mert nem értjük.” (7)

A fantasztikus nyelv

Bármily pesszimista is egy alkotó, azért léteznek számára olyan támpontok, amelyek erőt vagy legalábbis szisziphoszi hitet adnak ahhoz, hogy az értelmetlen vagy azzá váló világban a művész képes legyen még alkotni. Az irodalom, a művészet, a szépség ilyen támpontok Krasznahorkai László számára, de magyar íróként ő sem hallgatja el, milyen felbecsülhetetlen esély számára az, hogy magyarul alkothatja meg műveit: „… a magyar nyelvet fantasztikusnak tartom. Olyan dolgokat lehet vele megcsinálni, amilyet semmilyen más nyelven nem tudnék, már amennyire az ember ezt egyáltalán a sajátjáról, illetve bármilyen idegen nyelvről csak úgy kijelentheti. Ha nem lennék magyar, és választhatnék, valószínűleg akkor is, magyart választanám, mert ilyen törékeny és mesebeli nyelvről, mint a magyar, nem tudok. (…) van egy homály a nyelvünkben, amely olyasmi, mintha mindegy volna, miről akarunk beszélni, a nyelvünk mindenképp arról beszél általunk, hogy valami nagy kincs van fájón elrejtve valahol”. (8) Mindaz, ami ebben a cikkben kiemelésre került, tulajdonképpen a recenzens önkényeskedésének az eredménye, mert az olvasó bárhol felüti ezt a kötetet, nem kevésbé fontos, mondhatni lélekbe vágó gondolatokkal fog találkozni. Persze csak akkor, ha kíváncsi, és odafigyel Krasznahorkai Lászlóra.

Mert ő egyenrangú félként tekint a kérdezőkre, és az olvasókra is, de ahhoz, hogy egy reális dialógus jöhessen létre a művész és a befogadó között, egy elvárást is megfogalmaz velük szemben, amit a könyv fülszövege is idéz: „A kérdezés helyes volta nem is egy kérdés helyes megfogalmazásában rejlik, hanem abban, hogy tisztelettudóan kérdezünk, azaz tisztelettudóan lemondunk a kérdezésről, és csupán a kíváncsiságunkkal fordulunk valaki felé.” Ha ilymódon kérdezünk, Krasznahorkai válaszol.

Pap István

Jegyzetek:
1. Krasznahorkai László: Nem kérdez, nem válaszol (Huszonöt beszélgetés, ugyanarról), Magvető, Budapest, 2012
2. Széphalom Könyvműhely, Budapest 2003
3. 9. oldal
4. 181. oldal
5. 190. oldal
6. 141. oldal
7. 136. oldal
8. 88. oldal