– Nemrég megjelent, Erdély több városában bemutatott irodalomtörténeti írásának címe Magyar irodalom Erdélyben. Célzatos a cím? Lehetett volna akár az is, hogy Erdélyi magyar irodalom. Vagy ez teljesen mást jelent?
– Célzatos, mert azt a meggyőződésemet akartam kifejezni, hogy az erdélyi magyar irodalom nem más, mint a magyarországi vagy a többi magyar nyelven írt irodalom, és csupán az különbözteti meg a többitől, hogy Erdélyben fejlődött ki, itt él és itt vannak különleges feladatai. Nem lehet a magyar irodalmat feldarabolni országhatárok szerint, mert egyetlen magyar irodalom van, amely a koraközépkor óta működik, és nincs jelentősége a trianoni határoknak. Meggyőződésem, hogy az Erdélyben lévő magyar irodalom ugyanolyan magyar irodalom, mint a budapesti, a kassai, az újvidéki, illetve a párizsi vagy a New York-i.

– Erdélyben megjelent már egy lexikon néhány kötete, amelynek munkálatait Balogh Edgár és munkaközössége kezdte el, és Dávid Gyula folytatja. A Romániai Magyar Irodalmi Lexikonnak négy kötete jelent meg és az R betűs szócikkeknél tart. Mennyiben tudta hasznosítani ezt, illetve más irodalomtörténeti jellegű írásokat művének megírásában?
– Úgy éreztem, hogy nagyon hiányzik egy kézikönyv, amit oktatni is lehet, ami a teljes erdélyi magyar irodalom történetét áttekinti. Ennek megírásakor nagyon hasznos volt a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon, ez azonban nem irodalomtörténet, hanem lexikon, és nemcsak a szépírókról, hanem tudományos, műszaki és politikai írókról is szól, valamint képet nyújt folyóiratokról, újságokról, irodalmi társaságokról, irodalmi műhelyekről, vagy irányzatokról is. A két műfajnak a természete is nagyon eltér egymástól: az irodalomtörténet történeti rendben foglalkozik az anyaggal, a lexikon pedig ábécésorrendben.

A lexikont felhasználtam, hiszen az adatokat nekem is össze kellett gyűjtenem és ebben nagy segítségemre voltak a benne foglaltak. Fájlaltam is, hogy az R betű után már nincsenek adatok, de rendszeresen konzultálok Dávid Gyulával, aki jelenleg is dolgozik a további köteteken. Egyébként nagyon sok kísérlet történt arra, hogy valaki elkészítse az erdélyi magyar irodalom történetét, többek közt a két világháború között is voltak próbálkozások.

Az egyetemen tanított Tolnay Gábor, aki a szegedi fiatalok művészeti kollégiumához tartozott, tehát Radnóti Miklóssal, Ortutay Gyulával, Budai Györggyel volt jó barátságban. Az ő doktori disszertációja is az erdélyi magyar irodalomról szólt.

Ez a mű valamikor 1931–32 körül jelent meg, de mások is írtak az erdélyi magyar irodalomról összefoglaló munkát, ezek azonban 70–100 oldalas áttekintések voltak. Ismereteim szerint a második világháború után egyetlen ilyen témájú komoly munka készült, ez pedig a Kántor Lajos–Láng Gusztáv szerkesztette Romániai magyar irodalom története című könyv, amely az 1945–1970-es időszakot ölelte fel.

– Mennyi időbe telt összegyűjteni és könyvbe rendszerezni a temérdek forrásanyagot?
– Sokba, mert 1969–1984 között, illetve 1990-től mostanáig évente jártam Erdélybe, találkoztam erdélyi írókkal, és írtam az itteni irodalmi folyamatokról. Ugyanakkor kevésbe is, mert három évvel ezelőtt beszélgettünk Tőzsér Józseffel és Kozma Máriával a már megjelent erdélyi vonatkozású könyveimről, és javasolták: ha már annyi mindent írtam az erdélyi irodalomról, írhatnék egy átfogó irodalomtörténetet is.

Nagyon megtetszett az ötlet, aztán néhány hónap múlva hozzá is fogtam a munkához. Ezt a most bemutatott első kötetet viszonylag rövid idő alatt, 2007 őszétől 2008 nyaráig írtam meg, és nagyon sokat fel tudtam használni korábbi tanulmányaimból, összefoglalásaimból. Amikor vállaltam ezt a munkát, arra gondoltam, hogy könnyű lesz nekem ezt megírni, mert több ezer oldalnyi kész anyagom van már róla, azonban kiderült, hogy mindent újra kellett fogalmaznom, a régi munkákból csak az adatokat tudtam használni.

– Melyek az előzményei a könyvnek?
– 1965-ben kerültem a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetébe segédmunkatársnak, munkám és maradásom feltétele volt, hogy legyen egy első könyvem. Kuncz Aladárról már 1958 őszén kész volt egy szakdolgozatom, és meg is védtem a diplomámat. Elhelyezkedtem gyakornokként a már említett intézetben, azonban 1959-ben letartóztattak, mert volt egy kis szerepem az egyetemen az 1956-os forradalomban, és csak 1960-ban szabadultam, amikor egy ENSZ-határozatnak köszönhetően megszüntették az internálótáborokat.

Utána évekig nem volt alkalmam arra, hogy kutatásokkal foglalkozzam, ugyanis rendőri felügyelet alatt álltam, nem volt állásom, jobbára a szüleim tartottak el. Végül 1965 késő őszén, amikor újra fölvettek az akadémiai intézetbe, kiegészítettem a szakdolgozatomat, így jelent meg az első könyvem 1968-ban. 1969 januárjában kaptam egy akadémiai ösztöndíjat, mely lehetővé tette, hogy négy hetet Erdélyben töltsek. Bukarestbe érkeztem meg, aztán Brassótól kezdődően végigjártam a Székelyföldet, voltam Marosvásárhelyen, a leghoszszabb időt Kolozsváron töltöttem. Számomra ez óriási élmény volt, mert megismerkedhettem a csodálatos erdélyi tájjal, és azokkal a városokkal, amelyekről addig csak könyvekből olvastam.

Emellett azonban megismerhettem az erdélyi magyar irodalom számos nagy egyéniségét, például Molter Károlyt, Balogh Edgárt, Kacsó Sándort, Szemlér Ferencet, Méliusz Józsefet, Szilágyi Domokost, Kányádi Sándort, Szilágyi Istvánt, Bálint Tibort, de hosszasan sorolhatnám még a neveket. A sorsdöntő élmény viszont az volt, hogy ezek az írók tudtak az én könyvemről, és úgy fogadtak, mintha régi barát lennék. Még az is megesett Marosvásárhelyen – amikor meghívtak vacsorára Marosi Ildikóhoz és Barnához –, hogy Molter Károly, aki akkoriban kilencvenéves volt, megveregette a vállamat és azt mondta: „emlékszem rád, fiam, ott ültél mindig a Kuncz Aladár asztalánál.”

Azonban ez nem volt igaz, ugyanis Kuncz Aladár sokkal előbb meghalt, mielőtt én megszülettem volna, tisztáztuk is ezt Molterrel, azonban valószínűnek tartom, hogy a könyvem miatt asszociált erre. Mindez olyan élmény volt, ami elkötelezett, hogy foglalkozzam az erdélyi irodalommal és egyre-másra jöttek létre az erről szóló könyvek. Megírtam a transzszilvanizmus történetét, rengeteg tanulmányt és kritikát írtam erdélyi írókról magyarországi szakfolyóiratokban, de rendszeresen közöltem írásokat erdélyi folyóiratokban is, például az Utunkban, a Korunkban, az Igaz Szóban.

Mint említettem, 1969-től évente jártam Erdélybe, egészen 1984-ig, amikor „örökre” kitiltottak Romániából, mert aláírtam egy memorandumot az itteni magyarok elnyomása ellen. Ez természetesen az 1989-es bukaresti változásokig volt érvényben, és 1990 januárjában már ismét itt voltam Erdélyben. Nem tudnék pontos számot mondani, de az irodalomtörténeti írásom előtt legalább 15–18 könyvem jelent meg az erdélyi irodalomról, ezeknek egy részét a Pallas–Akadémia Könyvkiadó adta ki.

– A nemzetállami körülmények közepette a romániai magyarok önállósodásának egyik szimbóluma az önálló irodalmi-művészeti élet volt. Mennyiben érhető tetten ez a törekvés az erdélyi írók alkotásaiban?
– Kétségtelen, hogy a két világháború között, illetve azóta az erdélyi magyarság legnagyobb közösségi intézménye az irodalma volt. Reményik Sándor egyik verssorát idézném – sajnos nem pontosan – miszerint, amikor a történelem megingott, a falak leomlottak, „egyetlen tett a költő álma volt”. Ebben lényegében azt a meggyőződését fejezte ki, hogy az irodalom volt az egyetlen közösségi összefogó erő, amely egy súlyosan válságos történelmi korszakban az erdélyi magyarságnak a szolidaritást, az önmaga megismerését és a helytállás erejét megadta.

Ezt én is így hiszem, mert a két világháború közötti időszakban is volt magyar párt és voltak képviselői a bukaresti parlamentben, azonban nem sokat tudtak elérni, mert ki voltak szolgáltatva a nagy román nacionalizmus támadásainak. A magyar történelemben egyébként is nagy szerepe van az irodalomnak. Szabó Zoltán, aki a kutató irodalomnak volt kiváló egyénisége, egyik művében ezt írta: „a magyarság irodalmi nemzet”. Vagyis nem a politika, nem az államhatalom intézményei fogják össze közösséggé a nemzetet, hanem az irodalma. Az irodalom a legfőbb szerve a nemzeti szolidaritásnak és a nemzet integritásának. Ezért úgy gondolom, hogy nagyon fontos az a szellemi haza, amit a magyar irodalom teremtett az erdélyi magyarság számára.