Kormányban, válságban

Egy biztos: az utca egyszerű embere számára is világos lassan két éve, hogy válság van, olyan, amivel számolni kell. Parlamenti pártok vezetőitől ennél több várható el, nevezetesen az, hogy pontosabban ismerjék az ország állapotát, illetve az, hogy a pártnak létezzen olyan szakembergárdája, amelyik képes a helyzet elemzésére, illetve megoldási javaslatok kidolgozására.

Elefántok a gazdaság porcelánboltjában

Gondolom, senkit nem lepett meg nagyon, hogy Romániában ez hiú ábrándnak bizonyult. A 2009-es év nagyobbik része azzal telt el, hogy a két legnagyobb párt belement egy nagykoalíció létrehozásába, azért, hogy kormányzati pozícióból tudja támogatni a saját államelnökjelöltjének a kampányát. Ez az időszak a maszatolással, az optimista nyilatkozatokkal, az osztogatásokkal, az önfényezéssel, s a másik hol burkolt, hol nyílt kritizálásával telt el, miközben a gazdasági mutatók egyre romlottak, s azzal egyenes arányban csökkentek az állam bevételei. A csődöt pedig úgy sikerült elkerülni, hogy az utolsó két hónapban többnapos fizetés nélküli szabadságra küldték el az összes közalkalmazottat.

Aztán az év végén megalakult az új koalíciós kormány, s a két partner, a Demokrata-Liberális Párt meg az RMDSZ elkezdett sápítozni, csodálkozni, hogy mennyire rossz az ország helyzete, hogy ők ezt nem is gondolták volna stb, stb. Tiszta Románia. Nem kevésbé jellemző volt a folytatás is: elkezdtek ötletelni, hogy most mit is kell tenni, s hónapokon keresztül mást sem tettek, mint újabb és újabb elképzelésekkel álltak elő, majd ezeket sorra elvetették, s újabbakat találtak ki. A válság meg egyre mélyült. Mikor már minden kötél szakadt, akkor az éppen újraválasztott, s ráadásul második mandátumát töltő, tehát a negatív lépéseket könnyebben vállaló államelnök bejelentette a drasztikus megszorításokat: a közalkalmazottak bérének 25, valamint a nyugdíjak 15 százalékos csökkentését, illetve még egy egész sor apróbb, kevesebbeket érintő intézkedést. Mindezt annak a reményében, hogy az egyre kevesebb állami bevételből ezeket az összegeket még ki tudják majd fizetni.

Azt nem lehet tudni, hogy azzal számoltak-e, hogy ezen intézkedések hatására még kevesebb lesz az állam bevétele (hogy csak egy példát mondjak: kevesebb fizetésből az emberek kevesebb terméket tudnak vásárolni, ami által csökken az állami költségvetésbe legtöbb pénzt hozó áfabefizetés), de az egészen egyértelmű, hogy az intézkedés által egyértelműen rontottak is azon, amin javítani akartak. Ugyanis egalitarista lendületükben nemcsak az állami alkalmazottak fizetését csökkentették, hanem az önkormányzatok, illetve az önkormányzati intézmények alkalmazottainak a jövedelmét is, holott ezek kifizetése nem az állami költségvetést terheli, a csökkenésük ellenben azt eredményezi, hogy kevesebb pénz folyik be oda áfából és fizetési adóból, illetve csökken az egészségbiztosító, illetve nyugdíjbiztosító bevétele is.

Az már csak hab a tortán, hogy ezen intézkedések önmagukban, a gazdaság élénkítését célzó lépések nélkül csak a termelés visszaesését, a munkanélküliség növekedését, tehát az állami költségvetés helyzetének további romlását eredményezhetik. Éppen ezért csak kínos mosolyt csalhat az emberek szájára az az optimista kijelentés, hogy a megszorítások csak átmenetiek, januártól minden visszakerül majd a rendes kerékvágásba.

A gazdaságélénkítő intézkedésekről beszélni ugyan beszélnek a kormánypártok, de tenni még semmit nem tettek. Ez nem is csoda, mert ötleteik ugyan vannak, de komoly, megalapozott elgondolásuk már kevésbé. Jó példa erre az, hogy az RMDSZ vezetői hetekkel ezelőtt arról beszéltek, hogy a javaslataikat a Szövetségi Képviselők Tanácsán (SZKT) megvitatják, s azután a kormány elé terjesztik. Mikor azonban valaki egy közéleti fórumon rákérdezett Markó Bélára, hogy milyen intézkedéseket terveznek, akkor ő elmondott pár olyant, amit más országok kapcsán a sajtó megírt mostanában (mint például bankadó, illetve kedvezményes hitelek kisvállalkozóknak), majd hozzátette, hogy ha a hallgatóságban valakinek van még valami ötlete, az mondja el bátran, beleteszik a „csomagba”. Jól látszott, hogy arról halvány fogalma sincs, hogy máshol az ilyesmi nem ötletbörzeként működik, az intézkedések várható eredményeit alaposan megvizsgálják, komoly számításokat, modellezéseket végeznek, mielőtt egyáltalán nyilvánosan beszélnének arról, hogy mit terveznek. A jelek szerint a román kormánypártok gazdasági szakértői háttere nulla, a kormány intézkedései mögött pedig dilettánsok ötletelése áll, nem komoly szakmai előkészítés. Nem valami bátorító perspektívák, az tény.

Most érdemes kormányon lenni

Joggal merül fel tehát a kérdés, hogy mit keres az RMDSZ a kormányban. Erre a szabványválasz az, hogy azért jó most ott lenni, mert a gazdasági válság nyomására most jó esély van arra, hogy a kormány valódi decentralizációba kezdjen. Ott kell tehát lenni, s ezt a folyamatot jó irányba befolyásolni.
A gondolat önmagában kecsegtető, s talán valóságalapja is van valami, mert előbb-utóbb csak kiderül, hogy a mostani hipercentralizált és bürokratikus állammodellt nem lehet fenntartani, mert egyszerűen nincs rá anyagi fedezet. A kérdés csak az, hogy mikor jön el az a pillanat, amikor valóban belátják ezt a román pártok is, illetve hogy milyen szakmai felkészültség s milyen politikai szándék van a kormányon levő „magyar” pártban. Az, ami mostanig történt, sok derűlátásra nem ad okot. Ha ugyanis a példának felhozott egészségügyi decentralizációt nézzük, akkor azt látjuk, hogy a hatalmas adósságokat felhalmozó, a csőd szélén tántorgó kórházak vezetését elvben átadják az önkormányzatoknak azzal az ígérettel, hogy a minisztérium majd kifizeti az adósságokat, de arról mélységesen hallgatnak, hogy az egészségbiztosító képtelen ezeket fenntartani, s az egész legjobban ahhoz hasonlít, mint amikor a gyógyíthatatlan beteget a kórházból hazaküldik meghalni.

S ha valakinek még így is lennének illúziói, azt lehűtheti az, hogy szinte naponta jelennek meg a sajtóban hírek, miszerint a minisztérium kórházi osztályokat számol fel, ágyszámokat csökkent, illetve egy bizonyos forgalmazótól származó gyógyszer vagy más termék beszerzésére kötelezi a kórházakat, olyan alapon, hogy a szakmai felügyeletet természetesen ezután is a minisztérium gyakorolja. Ilyenkor tökéletesen megfeledkeznek arról, hogy azzal a felkiáltással adták át a kórházakat az önkormányzatoknak, hogy Bukarestből nem tudnak odafigyelni mind a 450 kórházra, s szép példáját adják annak, hogy ha valakinek az érdekei úgy kívánják, mégis képesek erre. Igaz, hogy most sokkal könnyebb dolguk van, hisz a fenntartás, a működtetés gondjaitól megszabadultak. Az ellenben költői túlzás, ha ezt az egészet decentralizációnak nevezik!

Ha pedig valakinek ez nem lenne elég, akkor elrettentő példaként megszületett egy igazi torzszülött, a 2010/63-as sürgősségi kormányrendelet. Ez a központosítás, a minden értelmet nélkülöző bukaresti beleszólás valódi gyöngyszeme. Az még csak hagyján, hogy év közepén, s lényegében azonnali hatállyal módosítja a közpénzügyi törvényt, feje tetejére állítva sok mindent, de ott van a végén az a rendelkezés, ami a központi önkény csúcsa: valakik Bukarestben a hasukra ütöttek, s eldöntötték, hogy egy településen hány közalkalmazott lehet. Mindezt függetlenül attól, hogy egy olténiai poros városról beszélünk, ahol csak a polgármesteri hivatal van, avagy teszem azt Gyergyószentmiklósról, ahol a város fenntart egy múzeumot, egy könyvtárat, egy színházat meg egy városi művelődési központot. Ez a bukaresti bürokratát nem érdekli, ő a hasára ütött, mondott egy számot, s mindenki más vágja haptákba magát, s igazodjon, másképp egy banit se kap vissza azokból az adókból, amik az adott településen gyűlnek be.

Maga a törvénytelen, alkotmányellenes önkény, mindaddig, míg az alkotmány meg a közigazgatási törvény kimondja, hogy a helyi autonómia közigazgatási és pénzügyi, ami azt jelenti, hogy a helyi intézmények megszervezése, illetve a helyi költségvetés elköltésének módja csak az önkormányzatra tartozik, abba senki más nem szólhat bele. (Nem mellékesen ugyanígy törvénytelen és alkotmányellenes a helyi közalkalmazottak fizetéscsökkentésére vonatkozó jogszabály is.) Nem véletlen, hogy több önkormányzat bíróságon támadta meg ezt a rendeletet, s elvárható, hogy így járjanak el a magyar többségű önkormányzatok is. (Anélkül, hogy bővebben kifejteném, számomra egyértelmű, hogy létszámleépítést a közigazgatásban úgy lehet végrehajtani, ha újragondolják az egyes eljárásokat, egyszerűsítik azokat, a felesleges dolgokról lemondanak, s ennek megfelelően csökkentik a létszámot ott, ahol az átszervezés ezt indokolttá teszi. Amit ezzel a rendelettel tettek, az a tanácstalanság, illetve a vegytiszta butaság megnyilvánulása. Fogalmuk sincs, miképpen kellene átszervezni a közigazgatást, így beérik azzal, hogy parancsba adják a polgármestereknek, hogy bocsássanak el egy csomó embert, s a megmaradók végezzék ezután az elbocsátottak munkáját is. S hogy a dolog még cifrább legyen, egyes közalkalmazottakat pluszban megnyomorítanak azzal, hogy folyamatosan ellenőrizzék azt, hogy mások betartják-e betű szerint ezeket a megszorító intézkedéseket.)
Az biztos, hogy vagy mégsem alkalmas a jelenlegi helyzet a decentralizáció felgyorsítására, vagy pedig akik erről beszélnek, azoknak fogalmuk sincs, hogy mi az a decentralizáció. Persze az se kizárt, hogy ugyan kormányon vannak, de csak papíron, mert a fontos döntések tudtuk nélkül, a fejük felett születnek.

A kormányzás tragikomédiája

A nevetéstől ugyan nem pukkadoztam, de be kell valljam, hogy komolyan sem tudtam végighallgatni Kelemen Hunor meg Markó Béla magyarázkodását pár napja Tusnádfürdőn. A jelek szerint ugyanis – habár a rendelet a művelődési intézményekre is vonatkozik – arról a művelődési miniszter is a felháborodott színház, könyvtár meg egyéb igazgatóktól értesült először. (Persze az sem kizárt, hogy ott volt azon a kormányülésen, ahol ezt megtárgyalták s elfogadták, de nem figyelt eléggé, nem vette észre, miről is van szó benne, hisz ő ilyen pénzügyi dolgokhoz nem ért.) Lényeg, hogy miután megjelent a Hivatalos Közlönyben ez a kormányrendelet, kitört a cirkusz a művelődési intézetekben, hisz azzal szembesültek, hogy drasztikusan csökkenteniük kell a személyzetet. Márpedig a 12 dühös embert hat színésszel s egy pénztárossal nem lehet eljátszani, ez cáfolhatatlan tény. Jellemző ugyanakkor az is, hogy mit tesz ebben a helyzetben a magyar kormánypárt. Nem azt, hogy a kormányülésen a partner szemébe mondja, hogy ezt elszúrtuk, javítsuk hát ki! Nem, nem azt, hanem elkezdi keresni a kiskaput abban a jogszabályban, amit elvben ő maga hozott. S nemsokára találnak is valamit, nevezetesen azt, hogy számos intézményt, ami most az önkormányzatok fennhatósága alá tartozik, annak idején nem az önkormányzatok, hanem az állam alapított. S akkor előállnak nagy tudálékosan, s azt fejtegetik, hogy „hiszen a jogszabályban világosan benne van, hogy az csak az önkormányzat által alapított intézményekre vonatkozik, tessék ezt figyelembe venni!” Imigyen dorgálják a művelődési intézményeket ellehetetlenítő „gonosz” polgármestereket, azt a látszatot keltve, hogy mindezt első perctől tudták, ez szándékosan került bele így a rendeletbe. Márpedig ez nem így van, azt onnan is lehet tudni, hogy az önkormányzatok által alapított intézmények esetére nincs megoldásuk, csak a vállukat vonogatják.

Konklúzió

Látva az egyre rosszabb helyzetet, gyakran hangzott el mostanában, hogy az RMDSZ-nek ki kellene lépni a kormányból. Én ezzel nem értek egyet. Ha az RMDSZ érdekvédelmi szervezet volna, akkor értelmetlen volna a kormányzásban részt venni, hisz a magyarság érdekeit értelemszerűen a kormánnyal szemben kell képviselni most is, s még egy jó darabig, márpedig egy szervezet nem lehet egyszerre a kormány tagja is, meg annak kritikusa is. Szerencsére ez a dilemma nem valós, hisz az RMDSZ egy politikai párt, s mint ilyen, természetes, hogy a hatalom gyakorlását tűzi ki célul. Ha pedig tavaly decemberben az RMDSZ kormányra lépett, akkor maradjon is ott, mert nem volna tisztességes, hogy a kormányzás előnyeit élvezte, de a hátrányai elől megfutamodik.
Két lehetőség van:
– vagy ügyesek, okosak, tehetségesek, s az odaadó munkájukkal kimozdítják a kátyúból az ország szekerét, amiért cserébe két év múlva joggal kérik ismét a választók bizalmát;
– vagy pedig tökéletlenek, tehetségtelenek, akik képtelenek az ország helyzetén javítani, de akkor hadd váljon ez egyértelművé mindenki számára, hogy majd ennek tudatában üssék két év múlva a pecsétet a tulipánra, avagy valamelyik másik párt jelére.

Elnézve az elmúlt két év történéseit, az egymást követő kormányok ténykedését, a legvalószínűbb következtetés az, hogy mikor a dolgok jól mennek ebben az országban, az a puszta véletlen műve. Erdélyi magyarként egyáltalán nem tölt el büszkeséggel, hogy ebből a négy kormányból kettőben az RMDSZ is benne volt, illetve van. Székelyföld lakójaként azonban hadd mondjam ki azt, hogy a mostani válságos helyzetnek előnye is van: esély mutatkozik arra, hogy kinyílik a székelyek szeme, s leszámolnak azzal az illúzióval, hogy ha a tulipánra szavaznak, akkor minden gondjuk megoldódik.

Szerző: Árus Zsolt, a Magyar Polgári Párt Hargita megyei tanácsosa