Ez megmagyarázná, miért nem jutunk soha egyről kettőre, hiába a folytonos melldöngetés, hogy nem engedünk a negyvennyolcból vagy a huszonegyből.

Számomra a fenti tipológia kicsit túlhaladottnak tűnik, merthogy a maihoz képest szinte paradicsomi állapotot feltételez, azt tudniillik, hogy a második embertípus legalább utólag (el)gondolkodik, reflektál. (Arról is lehetne persze vitatkozni, hogy egyáltalán, a szó valódi értelmében cselekvésnek lehet-e minősíteni azt a kaotikus, összehangolatlan nyüzsgést és kapkodást, amit az elmúlt évtizedekben művelt tájaink emblematikus homo sapiense – politikában, gazdaságban, tan- és egészségügyben stb. Ilyen volna a „tettek embere”, aki a kontinens nyugati fertályán polgári demokráciát és jólétet teremtett?). Mindezt a beszéd- és írástettekre, esetünkben a sajtóra alkalmazva, azt hiszem, elmondhatjuk, hogy a „cselekszik, s aztán… sem gondolkodik” állapota forog fenn. Nemcsak az örökösen lesajnált amerikai, hanem az európai, ezen belül pedig a magyar napisajtó is egyre vérszegényebb – főleg nálunkfelé –, kezdenek kihalni az olyan műfajok, mint a riport és a glossza, s a tájékoztató műfajcsalád többi tagja is egyre satnyább, elfuseráltabb benyomást kelt.

Bekövetkezett a mennyiség (rém)uralma a minőség fölött. Hiánycikké vált a színvonalas publicisztika, hiánycikknek számít a sajtó önreflexiója is. „Ki védi meg a sajtót a sajtótól, attól a törekvésétől, hogy együgyűvé váljon, mert a bárgyúság kelendőbb, mint a gondolat?” – teszi fel a kérdést Gótvárosi levelek című kötetének egyik magánreflexiójában Ambrus Attila. Például a hozzá hasonló újságírók, felelhetnénk erre. Az olyan fajsúlyú, minőségű, alapállású, értékorientációjú jegyzetek, glosszák, kisesszék, tárcák, amilyenekből ez a rendhagyó könyv felépül: szerves – vezérelvvel bíró – egységgé, nem pedig cikkek halmazává. Olyan világban élünk, ahol „az újságok példányszáma egyre csökken, ezért a szerkesztőségeket karcsúsítják, és lelkes amatőrök írásaival helyettesítik a hivatásos újságírók cikkeit”. Ennek veszélyei immár világszerte megmutatkoznak.

Ambrus Attila médiaesszéiben árnyaltan elemzi sajtó és politikum, sajtó és olvasói elvárások, hagyományos sajtó és internet, sajtó és eltartó „gazda” (mecénás, párt, kormány, alapítvány, multinacionális vállalat) összetett, kölcsönösen egymásba bonyolódó, a pénzvilág farkastörvényei, a hatalom- és profitéhség által meghatározott viszonyát, a sajtószabadság igencsak paradox ördögi köreit és az objektív tájékoztatás mítoszát. „A ’kockázat nélküli demokráciákban’ a sajtó tényleges terméke nem a hír vagy a tudósítás, hanem a feltételes vásárlóközönség biztosítása... volt. Volt, ugyanis a kockázat nélküli demokráciák kora alkonyodik. Kelet-Európában soha fel sem sejlett.”

„Vajon nem táplálnak illúziókat, amikor az önálló romániai magyar társadalom tagjait nem egyszerűen csak hallgatóságnak tekintik – mint a bulvármédia –, hanem a nyilvánosság tagjainak, akik az események aktív résztvevői kívánnak lenni, s ezt csupán az információ birtokában tehetik meg?” Ambrus Attila mélyenszántó és ugyanakkor közérthető, frappáns és szellemes oknyomozó fejtegetéseiben nemcsak a sajtóra reflektál, hanem gyakran a sajtó helyett is. A jegyzetek, cikkek, elemzések egy része egyfajta sajtóelméleti, sajtóetikai reflexió, más része pedig modellként, mintaként szolgálhatna, hogyan lehet egy témáról úgy írni, tájékoztatni, hogy az ne információhalmazt, hanem tényleges tudást, Diurnussal szólva „helyzettudatot” eredményezhessen. (Bodor Pál szerint ugyanis ez lenne a napisajtó elsődleges feladata, hiszen csak az ilyenfajta, minőségi tájékoztatás teszi lehetővé, hogy eligazodjunk a világban, egyéni és közösségi stratégiákat dolgozhassunk ki.)

Ennek köszönhető, hogy a napi politikai eseményeket feldolgozó jegyzetek, rövid elemzések is bekerülhettek a kötetbe, hiszen Ambrus úgy „cserkészi be”, strukturálja, helyezi kontextusba és tálalja a legbanálisabb napi témát is, hogy az túlnő-túlmutat önmagán, a cikk „holdudvarát” nem a 24 órás szavatosságú „infotainment” primitív alapelvei szerint népesíti be adatokkal és kommentárokkal. Băsescu és a sajtó párharca, az RMDSZ kisebbségi stratégiái, uniós közügyeink, kulturális sokszínűség elméletben és gyakorlatban, az idegengyűlölet és a regionális nyelvek, kisebbségi helyzet Szlovákiában és Romániában, a gazdasági válság mibenléte – csak néhány téma a sok közül, amellyel ebben a kötetben nem középiskolás fokon birkózik meg a napi- és hetisajtó sokszor lélekölő, a napi robottá züllesztett közegében, műfajaiban Ambrus Attila.

Végül egy idézet, amely azt is példázza, hogyan lehet az erdélyi magyarsággal kapcsolatban két mondatba sűríteni illúziótlan helyzetértékelést és felelősen derűlátó jövőfürkészést: „Talán közösen megőrizhetjük az értékközvetítő médiát, amely éppolyan fontos az önazonosságunk megtartásában, mint az iskola. Hiszen az iskola elvégzése után sokak számára az újság az egyetlen realfabetizációs közeg Erdélyben, ahol egy sikerkönyv kétszáz példányban kel el.” Osztom Ambrus Attila pesszimista optimizmusát, sőt szívem szerint ráteszek egy lapáttal: remélem, hogy ezt a könyvet legalább kétszázötven erdélyi magyar megvásárolja és kétszázan el is olvassák majd.
Megérdemli, hogy sikerkönyv legyen.

Szerző: Mihály István