Merthogy a téma a nagyváradi magyar színjátszás története 1948-tól 1960-ig, azaz a színház államosításától addig a dátumig, amikor a váradi teátrum történetében először (és azóta mindig) román direktort neveznek ki annak élére.

A koncepció se kutya: Nagy Béla, aki a váradi Szigligeti Társulat irodalmi tikára volt 1981-től 2005-ig, az utolsó magyar anyanyelvű igazgatóval – az 1957–1960 között direktorkodó Dauer T. Andrással – készített még a múlt évszázadban egy hosszú interjút.

Ezt szabdalta szét, tíz tematikába csoportosítva, és e tematikákhoz keresett sajtóanyagokat a korabeli lapokból, főleg a váradi Fáklyából, és mindezekhez, mindezekről – ahogy a szerző maga fogalmaz – egy-egy esszét is írt.

Művészeti termelés, munkáskultúra

Az első kétszáz oldalt szinte egy szuszra olvastam el, annyira lekötött minden, amit Nagy Bélától, Dauer T. Andrástól megtudtam az akkori színházról, színészekről, és közvetve magáról a városról. Még a lapszemlék borzasztóan kommunista bükkfanyelve is csak erényére vált a könyvnek, hiszen nagyon is híven tükrözi azt a kort, amelyről szól.

Ha már a nyelvezetnél tartunk, fel is sorolok néhány korabeli cikkekben felbukkanó kifejezést: művészeti termelés, munkáskultúra, kultúrharc, színházi termelési értekezlet, kultúrfegyver, vagy a már nagyon perverz irodalmi törvényszék, ami abból állt, hogy a sarlókapalapácsos igazságokat felvonultató propagandadarabokat a művészek és a közönség megbeszélték.

Íme erről egy Fáklya-beszámoló: „Az irodalmi törvényszék tudatosította a hallgatósággal a színmű igazságait, politikailag aktualizálta és valójában a dolgozók fegyverévé avatta a megdöntött kizsákmányolók és bérenceik elleni küzdelemben. (p. 44)”

De az első irodalmi törvényszék (Gergely Sándor Vitézek és hősök) nem sikerült tökéletesen. Kovács János kritikája szerint: „helyes lett volna, ha az irodalmi törvényszék, a politikai szempontok kidomborításának elhanyagolása nélkül magát a színművet, mint művészi alkotást vette volna bírálat alá. Feltétlenül hasznos szolgálatot tett volna ezáltal a dolgozók művészi ízlésének és véleményének kialakítása szempontjából, mert meg lehetett volna mutatni azokat a szempontokat, melyek a marxizmus-leninizmus szemszögéből művészi alkotássá avatnak valamit.” (kiemelés tőlem) Ezek a sorok akkoriban keletkeztek, amikor Orwell az 1984 című fikcióját írta...

A politikai helyzet- és hangulatjelentés mellett megjelennek olyan, ma már szinte mesébe illő figurák, mint a géplakatosból (Porkoláb István), vagy suszterből (Molnár János) lett színidirektorok, vagy a már-már kultikus figurává emelkedő főrendező (dr. Gróf László), és persze a színészek: Dukász Anna, Kovács Apollónia, Papp Magda, Cseke Sándor, Bencze Ferenc és a többiek, akik nemcsak színészi, de emberi mivoltukban is kirajzolódnak előttünk.

Számos beszédes jelenet is megelevenedik a könyvben, például: a színház gyakori elmarasztalása, amiért nem folyik elég sok és hatékony agitációs, ideológiai népnevelő munka; a tény, hogy a felszabadulás óta (ide gigaidézőjelet kérünk!) 1954-ben mutatnak be először Shakespeare-darabot Váradon, „méghozzá a most már rendelkezésünkre álló szovjet értékelések figyelembevételével.” (p. 99); a városon át díszlépésben a színházba vezényelt román katonák látványa, merthogy a román társulat, 1955-ös megalakulása után nem sokkal még meglehetősen híján volt a közönségnek; a nyári színház építése, amelyhez a gyárak dolgozói ajánlanak fel munkaórákat stb., stb.

És mindez bőséges és érdekes képanyaggal, valamint dokumentumokkal kiegészítve. A könyv közepe tájékán azonban kissé megtört az olvasás lendülete. Eleinte azt hittem, hogy csak elfáradtam, de csakhamar rájöttem, ha igaz is ez a feltételezésem, van azért más ok is.

Megválaszolatlan kérdések

Ez pedig az ismétlődés, ami a legpregnánsabban az egyébként igen terjedelmes esszékben jelentkezett, de számos átfedés van az esszékben leírt történetek és a Dauer-interjúban megelevenített események között is. Egyes gondolatok, mondatok szinte rögeszmeszerűen térnek vissza a könyvben (a színházat pártfegyverként adta kezünkbe, a politikai ideológiai rendszer teljesen uralta a művészetet stb.).

És akkor még nem is említettem azt, hogy a lapszemlék lényegében illusztrálásai mindannak, ami az esszékben és az interjúrészletekben már kétszer is kifejtésre került. Az esszék maguk sem mind egyenletesen magas színvonalúak, noha a legtöbb mégiscsak logikusan felépített, kerek, meggyőző munka. Ellenpéldaként viszont ott van a Dukász Anna politikai tevékenységét bemutató, egyébként igen terjedelmes esszé (ebben a szövegben maga a szerző is kásahegynek nevezi saját szövegét), amelyet tizenhárom, Dukász Anna politikai pályafutására vonatkozó kérdéssel zár a szerző, és mindezt azzal a megjegyzéssel kerekíti le, hogy ezek megválaszolása további oldalakat igényelne.

Dehát ha feltette a kérdéseket, miért nem válaszol rájuk? Vagy miért nem ezekre a kérdésekre válaszolt abban a nagyon hosszú esszében? Ezzel a megoldással Nagy Béla maga jelzi, hogy számos fontos kérdést megválaszolatlanul hagyott, ami nem éppen a legkellemesebb sejtetés egy egyébként alaposan dokumentált, színházértő tollából kikerülő, közel hatszáz oldalas vaskos könyv elolvasása után. A taglalt tematikákban is aránytalanság mutatkozik, ami a legjobban a Herczeg Róza-ügy kapcsán válik bántóan nyilvánvalóvá.

Mert míg arról, hogy Dukász Anna a szerző okfejtése szerint meghamisította a saját életrajzát egy lexikonban, és hosszú oldalakon keresztül fejtegeti is, hogy Dukász ezt hogyan tehette, miért tehette, addig Herczeg Róza, frissen Váradra szerződött színésznő öngyilkosságáról szó szerint csupán a következőket tudjuk meg, méghozzá Dauer Andrástól: „Fiatalon, egyenesen a főiskoláról érkezett Váradra rendkívül ígéretes tehetségként (...) Csupán néhány hónap adatott meg neki a pályából, csupán néhány hónapot töltött közöttünk, mert áldozatul esett egy becstelen belső intrikának és szegény, szerencsétlen fiatal lány véget vetett az életének. Öngyilkosságba kergették. Ami ezután következett, arról olvashattál a szülők levelében.

Még csak annyit: olyan személy is akadt a színházban, aki ezt a tragédiát is igyekezett kihasználni a maga céljára. Ide illeszkedik Bárdi Teréz művésznő hangos viselkedése a színházon belül és azon kívül, aki a vélt bűnösök mellett célba vette az igazgatóságot is azzal a váddal, hogy vétkes a kialakult gyászos helyzetért... Úgy vélem, hogy erről az esetről nincs több mondanivalóm.” Kár, hogy így vélte, mert ennyiből az égvilágon semmi nem derül ki, mert a „színházon belüli intrika” gyakorlatilag bármit takarhat.

E tekintetben Nagy Béla is megelégszik annyival, hogy az említett szövegrészen kívül közöl egy fotót a tragikus sorsú nőről, a kötet függelékében pedig két levelet: az egyikben Herczeg Róza jelentkezik be a nagyváradi társulathoz Marosvásárhelyről, a másikban a szülők mondanak pár sorban köszönetet Dauer Andrásnak lányuk holtteste hazaszállításában nyújtott segítségéért. A könyvet végigolvasva ezt az eseményt a színház legbelsőbb életét a taglalt időszakban súlyosan érintő mozzanatnak tartom, úgy érzem tehát, hogy ezt az esetet ennyivel elintézni egész egyszerűen nem lehet. Ez a hiányosság már most egy második, bővített kiadás után kiált, amelyben legalább nagyvonalakban ismertetni kellene a történteket.

Folytatásra várva

Visszatérve a mű egészére: talán egyfajta posztmodern olvasási mód jobbat tett volna az olvasmányélménynek, és egy ilyen, akár tematikák szerinti, bakugrásszerű olvasás lehetőségére történik is utalás a könyv bevezetőjében. Mert a klasszikus módon, az elejétől a végéig haladva bizony egy idő után unalmassá válnak az állandóan visszaköszönő alapgondolatok, Dauer András már-már túlságosan is szemérmes elhallgatásai, és a szerzőnek olykor már szőrszálhasogatásba torkolló elmélkedései.

És talán elkelt volna a kötet végén az abban az időszakban a társulatnál dolgozó művészek rövid életrajza, még akkor is, ha a legnagyobbak életútja tökéletesen kirajzolódik magából a könyvből. A kötet erényeiről korábban már említést tettem. Nem ismétlem magam.

A torz idők színháza cím mögött az 1948–1960 időhatár jelenik meg: ebből a kommunista korral tisztában nem levő ember akár azt a következtetést is levonhatná, hogy 1960 után már nem voltak torz idők, és torz a színházi élet. Pedig dehogynem.

Ezért jó lenne, ha készülne Nagy Béla tollából egy ugyanilyen átfogó munka az 1960 utáni történésekről is, legalább 1989-ig, hogy teljes képet kapjunk a váradi magyar színjátszás életéről a kommunista rendszerben. Sajnos a szerző többször kinyilatkoztatta, hogy ezzel a korszakkal a belátható jövőben nem kíván foglalkozni. Kár.