Mihály István: A képernyő jótékony homálya; Világhírnév Kiadó, Kolozsvár, 2009

Ahhoz bizony ki kéne kapcsolni azt a bizonyos készüléket, s akkor tán megrémülnénk önmagunk (torz)képétől. A „tükröm-tükröm mondd meg nékem” mesebeli bátorsága, avagy sárkányölő civil kurázsija már csak vegyileg elemezhetetlen mennyiségekben kimutatható a ma „(por)hüvely-embereiben”, multi-rabszolgáiban. Mert a „pótmodern” világunkban „nem lehet eltévedni, csak tévelyegni”, ahol a folyamatokat, urambocsá’ tényeket már nem szükséges megérteni, elég félreérteni azokat, sőt legjobb tudomást sem venni róluk, hacsak nem két ajtóval arrébb történnek, de akkor sem kötelező.

A tudatlanság kultúráját éljük, állítja a szerző, és sajnos igaza van. Számos tükrét, rétegét, vagy fejezetét (tessék választani) tárgyalja Mihály István, a Filmtettben és más rangos folyóiratokban megjelent rövid tanulmányaiban. Mindegyik téma önmagában megérdemelne egy-egy hoszszabb, „kövérebb” kötetet, de gondolatébresztőnek, vitaindítónak (alapnak) így is megteszi. Híradó, természetfilm, dokumentumfilm, krimi, pornó, csak pár címszó a tárgyaltakból, vagyis a mai (képi) világunk sokrétű, bár korántsem kimerítő elemzése.

Mert a kép uralja mindennapjainkat, s nem utolsósorban a zaj, melyet néha zenének nevezünk, pedig nem más, mint „életműködést javító eszköz”. Ez lenne a mai „screenagerek” pótvilága? Nem is annyira pót az, kezd egyre inkább valósággá válni, lásd „mai” tinédzserek, akik fülhallgatóval a fülükben, mobiljuk csiti-piti képernyőjére meredve rohangálnak a „valóságban”, vegyük a közúti forgalmat, például.

Már az (anya)természetet is csak „show-bohóc”-ként tudjuk látni, láttatni, világít rá a szerző, s igaza van, sajnos. Lásd az összes csatornán forgó-pörgő, majmok-elefántok-prérikutyák-giliszták „intim” életét bemutató, de nem elemző természetfilmet. A frontember is egy-egy igazi sómen, aki sok részen keresztül, fáradhatatlanul produkálja magát. Szegény Attenborough, ha ezt látná... Ugyanez a hozzáállás jellemző (teszem én hozzá), a „kultúrsómenekre”, akik rommezőkön rohangálnak-lihegnek keresztül, és percek alatt letudnak egy-egy (tiltakozásra sajnos, már képtelen) ókori civilizációt. A mindent látó nagylátószögű optika képmezejét, természetesen a kirakatember ábrázata tölti ki, a műsoridő zömében.

Apropó, showmen. Mihály István tárgyalja, tanulmányozza a tévéhíradó mint show(sított) műfaj jelenségét. Ugyanis, a tájékoztatás, mely elsődleges kellene hogy legyen, sokadlagossá válik, lényeg a „tájékoztatás látszatát őrizgetve szórakoztatni és szenzációhajhászni, bármi áron”. A fő figura itt is (mint mindenütt), a sómen, akarom mondani a műsorvezető, aki „visszatérő attrakció”-ként szerepel. Aki nem hiszi, nézzen meg egy kereskedelmi vagy akár „királyi” hírműsort... nesze neked „reality”, annál is inkább, mert a „rövid”, „short”, vagyis a hírklip „már egyértelműen a reality show dramaturgiájával, eszköztárával dolgozik”. Erről ennyit.

Szóval, a hősök helyett antihősök? Nem, roszszabb: poszthősök, akikre már a jó-rossz törvénye sem érvényes, csak az örök erőszaké. Ők már nem immorálisak (erkölcstelenek), de ammorálisak (erkölcsnélküliek), mint a multik. Mert a mindenkori alkotások (képzőművészet, zene, építészet stb.), vagy ami most divat, az intermédia, ami minden akar lenni egyszerre, több-kevesebb sikerrel (lásd az egy fenék – több ló esetét), híven tükrözik azt, amit némi archaizmussal élve, korszellemnek neveznék. Még a pornóipart is tollhegyre tűzi a szerző egy másik tanulmányában.  Miért pont azt ne, hiszen ez a műfaj (is) híven tükrözi korunk lelki(etlen) állapotát. Mert, szerinte „a pornó megmarad nemi gimnasztikának, a lelketlen testrészek primitív lecsupaszítottságával”. No comment.

Inspirált írás a Twin Peaks „műfajközi” sorozatot elemző, bár számomra, egyszerű elme számára, néhol kissé szakzsargonosra „fogta a figurát”. Bevallom, annak idején nálam nem jött be a Cooper felügyelő hol komoly, hol flúgos, hol kész röhej nyomozása. Úgy kell nekem, miért nem olvastam idejében Mihály István ez irányú tanulmányát, akkor más szemmel nézem eme műalkotást, talán. Most már késő. A szerző szinte snittenként szétszedi, elemzi, kivesézi a nagysikerű tévésorozatot, mely mára klasszikussá, műfajteremtővé nőtte ki magát. Lehet, én is előveszem a ládafiából a megsárgult tekercseket, s újra megnézem, immár műfajközi szűrővel ellátott szemüveggel...

No, de félre a tréfával, a következőkben komoly műfajról lesz szó, mert a krimi az, ugye? Legalábbis annak indult, valamikor, a hőskorban, mikor a bűn még megérdemelte a bűnhődést, s el is nyerte azt, tuti biztos. Talán ezért választotta Mihály István a két nagy klasszikust, a gyűrött Columbót és a táskás szemű nyugatnémet erkölcscsőszt, Derricket. Mert „Derrick – hát nem egy Columbo, az biztos”, ez a végkövetkeztetése, igen helyesen a szerzőnek. Az első egy apafigura, „ősöreg bútordarab”, vagyis a (rég odalett) biztonságérzetünket ápolja egy kicsit, mert „szigorú, következetes, korrumpálhatatlan”.

Átlátható és kiszámítható, gyakorlatilag kortalan, bár nemrég vettünk végső búcsút Horst Tapperttől, a figurához nőtt szálfatermetű színésztől. Columbo ennek ellentéte, ő a gyermeki énünk játékosságát szólítja meg, mert ő a „nálunk okosabb, de nem nagyképű cimbora”. Tehát, legbelül, a két figura nagyon jól kiegészíti egymást, mert ha „elrepül egy nehéz kő, akkor jöhet a felügyelő...”

Ennyit, röviden, a nagyobb publicitást (is) megérdemlő kötetről, amely Mihály Istvánnak, mai világunkról alkotott képét (képeit) közvetíti. Mondhatnám, néhol görbe tükör ez, de szerintem inkább a fordítottja igaz. Torzult világunkban síktükör mit mutathatna? Ha nem akarunk látni, ott a „bökő”, s megvilágosodik a (plazma)képernyő és jótékony homályba borulhat az elménk.

Szerző: Völgyi Marcell