Könyvespolc: A pusztuló Erdély lelke

Székely Mózes: Zátony, Kráter Könyvműhely, 2008

A regényíró eredeti neve Daday Loránd (1893–1954): „Székely Mózes néven Budapesten kiadott regényeivel nemcsak irodalmi, hanem politikai körökben is nagy feltűnést keltett. Első regénye, a Zátony ugyanis azt a folyamatot mutatja be leleplező erővel, hogyan hull szét az erdélyi magyar földesúri birtok a feltörő román burzsoázia és a földet követelő parasztság kettős nyomása alatt.” (Romániai Magyar Irodalmi Lexikon).

Reményik Sándor Végvári-versei után Székely Mózes regényével prózában is megfogalmazódik az erdélyi magyarság magára maradottsága és tragédiája. Nyolc évtized elteltével most alkalmunk van az újraolvasásra, a mostani olvasó irodalmi és (kisebbség) történelmi tapasztalata aktuális jelentéseket társíthat a szöveghez, elfogadhatja vagy cáfolhatja az eredeti szerzői üzeneteket. Már a kortárs recepcióban sem volt egyértelmű a befogadás: a magyarországi kritika (Fenyő Miksa) megerősíti Székely Mózes apokaliptikus látomását, tragikus életérzését, az erdélyi olvasat (Makkai Sándor) viszont egyértelműen elveti a kisebbségi sors egyoldalú és végletes bemutatását.

Fenyő Miksa axiómaszerű kitételeket fogalmaz meg az erdélyi magyar kisebbségi sorsról és irodalomról. Mindkettőről súlyos és komor megállapításai vannak, továbbá összemossa a művészetet a politikával, az élettényeket az irodalmi tényekkel, már bevezetőjében hangulat- és érzelemkeltő megállapításokat tesz: „elveszett Erdély”, az író „földje pusztulásának eposzát írta meg”, „ország és írásmű valami feloldhatatlan egységbe olvad egybe.”

Majd tárgyilagos, szenvtelen beszédmódra vált: Székely Mózes regényének dokumentumértékét, „a pusztuló Erdély lelkének kisugárzását, egy véres tragédiának igévé válását” hangoztatva Fenyő Miksa az erdélyi magyar sors apokaliptikus leírásának tekinti a könyvet, Erdélyt pedig egyfajta apokalipszis helyszínének. Szövegének kulcsmondatát („Nincs menekvés”) többször is megismétli, lappangó indulatokat ébresztgetve. Az erdélyi magyar sorsnak és irodalomnak alternatívát kereső, a transzszilván kánonon megszállottan dolgozó Makkai Sándor nem hagyhatta szó nélkül Fenyő Miksa recenzióját, válaszát Nincs menekvés? címmel a Nyugat 1931. januári első számában jelenteti meg.

Az immanens kritika szellemében azonosul a recenzensi állásponttal, és latin szokást követve végigjárja a klasszikus latin bölcselet ab esse ad posse gondolatkörét, eljutva a lehangoló létezéstől a kiútkereső lehetőségig. Okfejtésének alapja a Székely Mózes által sugallt, és Fenyő Miksa által megfogalmazott szentencia: „Ez a gondolat az, hogy az anyaországtól leszakított magyarság sorstragédiája elkerülhetetlen. Nincs menekvés!” A regényíróhoz hasonlóan ő is elkészíti a maga leltárát: a gazdasági, kulturális, lelki veszteséglistát. Ám nem roskad össze, nem ragad le a Székely Mózes-i szinten, önvizsgálatra, szembenézésre sarkallja sorstársait: „Lehet-e élet és jövő a múlt romjai felett?”

Ennek a kérdésnek a megválaszolásával véli megtalálni a kisebbségi lét értelmét, történelemformáló messianizmusát. Olyan kiutat keres a rákényszerített léthelyzetből, amely az egész nemzeti közösség érdekeit szolgálja, nem csupán az egyénét. A cselekvő optimizmust állítja szembe az önsajnálat anakronizmusával, „az élet parancsoló tényeit” a múltsiratással, „az egyoldalú sebmutogatással és halálimitációval”.

Ez az (egyetlen lehetséges) alternatíva sem ad okot az optimizmusra, jól tudja, „szerény és keskeny ösvények” vezetnek el hozzá. Ezeknek a megtalálása és végigjárása sziszifuszi feladat, Makkai Sándor mégis ebben látja a nemzeti kisebbség történelmi küldetését, világhivatását. A nemzeti nagy együvé tartozás kényelmesebb élménye helyett a küzdelmes kisebbségi lét szűkebb perspektíváit, heroisztikus feladatait előlegezi meg kortársainak: „Most tanulgatjuk az életet, amely kicsi tényekből tevődik össze történelmi tényezővé. A magyar család anyanyelvet őrző és ápoló, magyar összetartozásra nevelő, az élet kicsi lehetőségeit felkutatni és kihasználni tudó életét.”

Mint annyi más tanulmányában (Egyedül, Bethlen Gábor öröksége), ebben is az erdélyi történelem nagy fejedelmét, Bethlen Gábort állítja követendő modellként a kortársak elé, aki szorongatott gazdasági és politikai helyzetből vezette ki Erdélyt, és teremtett benne „tündérországot”.

Makkai Sándor válaszszövegében az érzelmi retorika észérvekkel keveredik, benne a szokványos polemikus hang helyett a kiegyensúlyozott értekező, okfejtő stílus dominál. Közlésbeli magabiztossága, illetve a Bethlen Gáborral való példálózás ellenére sem hagyhatjuk figyelmen kívül az öt évvel később keletkezett Nem lehet című vitairatát. Benne eddigi életművének ellentmondva megtagadja a kisebbségi létről megfogalmazott elméletét, a nemzeti kisebbség „világhivatását”, és önkéntelenül is Székely Mózes apokaliptikus látomásához közelít, valamint recenzenséhez, Fenyő Miksához, megerősítve a „nincs menekvés” szentenciáját.

1936-os kitelepedését követően kortársai szemében már az sem számít „enyhítő körülménynek”, hogy Makkai inkább az egyén mintsem az egész nemzeti közösség számára tartja méltatlan és elfogadhatatlan létalternatívának a kisebbségi sorsot. Sem a hely, sem pedig az alkalom nem kedvez a Nem lehet-vita összefoglalására, helyette a Molnár Gusztáv és Cseke Péter által szerkesztett könyvet ajánljuk: Nem lehet. A kisebbségi sors vitája. Héttorony Könyvkiadó, Budapest, 1989.

Az egykori polémia lezáratlanságát kell látnunk abban a tényben, hogy az erdélyi magyar irodalmi tudat több mint hat évtized múltán is visszatér a vitát kirobbantó alapkérdéshez: Cseke Péter (szerk.): Lehet-nem lehet? Kisebbségi értelmezések 1937–1987. Mentor, Marosvásárhely, 1995. Mai olvasatunkban, bő hét évtized elteltével, Fenyő Miksa recenziójában és Makkai Sándor válaszában a kisebbségi sorsról folytatott Nem lehet-vita előzményét kell látnunk, azokkal az érvekkel és ellenérvekkel, amelyekre saját mondandójukat építik a vitapartnerek.

Idézetek a kritikákból: „Meg sem próbálom elmondani Székely Mózes könyvének tartalmát. Nincs is kerek, összefüggő tartalma, nincs regénytörténete, aminthogy minden során érzik, hogy írója nyílván restellne is szépirodalmat adni. Talán nem is tudna, talán csak zenét tud, sötét kottajegyeket, vak fájdalmak staccatoit és andante maestosoit. Az igazi tartalma: a könyv levegője, mely megüli a lelket: az írásmű alakjáét, az olvasóét egyaránt.

Egész sora a mélyen impresszionáló képeknek, némelyik megrázón alakítva, mint a Danék esete, Joszli meggyilkolása, a láb alól kicsúszó föld apró kálváriái, a harangavatás ünnepe, a vak századosnak és Wotan kutyájának halála és egy csomó más történet, melyeket nem a történés acéllánca köt össze, hanem a tragikumtól terhes levegő ránehezedése… a piszkos vizektől ostromolt zátony sorsa, Erdélyországé.” (Fenyő Miksa: Nincs menekvés. Nyugat, 1930, dec.).

„Elismerem, hogy nagyon hatásos lehet ’a nagyszerű halálról’ tragikus képet festeni. Minél messzebbről olvassa valaki az ilyen szívfacsaró históriát, néhány pengőért, annál zavartalanabbul tisztulhat meg könnyeiben és nyugodhatik meg azon a vigasztaló tényen, hogy ha már el kellett vesznie az erdélyi magyarságnak, legalább egy szép könyv lett belőle. (…) Nekem azonban az a meggyőződésem, hogy ez az egész temetési ceremónia testvérietlen megsértése annak az erdélyi magyarságnak, mely tényleg nagy és keserves viaskodásban próbálja megbizonyítani, hogy élni akar és tud is.” (Makkai Sándor: Nincs menekvés? Nyugat, 1931. január).

Végh Balázs Béla