Komoróczy György: tévhit, miszerint kis nyelv a magyar

– Nehezen sikerült interjúidőpontot egyeztetnünk önnel, egyik könyvbemutatóról a másikra jár, ráadásul nem csak a sajátjaira szán időt...
– Ma reggel éppen megfogadtam, hogy többet ilyen nem lesz: nagyon sűrűsödtek a teendőim azzal, hogy egy-két könyvem jelent meg, ugyanis nemrég jött ki a nyomdából a Jókedvű udvarhelyiek és a nyelvművelő könyvem is. Ez nagyon sok elfoglaltsággal, futkározással jár. Folyamatosan szervezik az író-olvasó találkozókat, könyvbemutatókat, és nemcsak itt Székelyudvarhelyen, hanem más városokban is.

– Ez már a Jókedvű udvarhelyiek második kötete. Ennyire népszerűek a humoros történetek?
– Az első, 2004-ben megjelent kötet szép sikerén felbuzdulva, a székelyudvarhelyiek érdeklődésének eleget téve gyűjtöttem tovább az anekdotákat, vicces történeteket, átveréseket, sztorikat. Az élet mindig teremt újabbnál újabb történeteket, melyeket nem lehet nevetés nélkül megállni. Nemcsak a régmúlt időkben voltak munkahelyi viccelődések, hanem az első kötet 2004-es megjelenése után is folyamatosan gyűltek a történetek, melyekből egyszer csak összeállt a második kötet, és nem akarom elkiabálni magam, de úgy tűnik, hogy lesz még egy harmadik is.

– Hogyan gyűjtötte össze ezeket a történeteket?
– Sokféle emberrel találkozom/találkoztam az életem során, különösen amióta újságírással is foglalkozom. 2010. augusztus 15-én lesz pontosan negyven éve, hogy megjelent az első cikkem az akkori Hargitában. Azóta nagyon sokféle emberrel találkoztam, mindenféle rendű és rangúval. Művészekkel történt meg, hogy az egyik kiment a temetőbe édesanyja sírjához, de a néhány perccel később érkező barátja egyszer csak rászólt, hogy figyelmetlenségből a szomszédos sírnál állt meg. „Akkor eddig potyára sírtam” – jegyezte meg az emlékező. Aztán ez a történet közszájon forgó anekdota lett az udvarhelyiek körében. Ilyen és hasonló történetek szinte mindennap születnek, de ezeket a nagyközönség csak akkor ismeri meg, akkor nevet rajta, ha közzétesszük akár újságban, akár könyvben.

– Hogyan párosítható a Jókedvű udvarhelyiek és a szintén most megjelent nyelvművelő kötet?
– Nyelvművelőként kezdtem és hosszú éveken keresztül nem is foglalkoztam mással, csak nyelvműveléssel. Aztán úgy lett a nyelvművelésből humor, hogy egy magyarul jól beszélő román ismerősöm olyan 30–35 éve egy beszélgetésünk alkalmával feldobta az ötletet: „Te Gyuri! Nagyon szép és jó, hogy te írni az újságban magyar nyelv, de össze kéne gyűjteni az a sok marhaság, átverés, kiszúrás, ami történik a munkehelyeken, a kórházban, az utcán, a kocsmákban. Lenni abból volum egy és volum kettő és lenni annak nagy siker itt Udvarhely.” Teljesen igaza volt.

De az az előrelátás, hogy pont abban az évben jelenjen meg egy nyelvművelő kötet is, ez olyan, mintha fentről irányított dolog lenne. Ezt nem így terveztük, egyik kiadó sem, véletlenül jött így össze. Korábban is megjelenhetett volna a Jókedvű udvarhelyiek második kötete, de nem volt időm vele foglalkozni, mert három újságnak is dolgozom rendszeresen: állandó és időszakosan megjelenő nyelvművelő rovataim vannak, és ezek elég sok időmet felemésztik. Közben pedig tanulni is kell mindennap, mert napirenden kell lenni a nyelv fejlődésével. Két emberélet sem volna elegendő ahhoz, hogy nyelvünk minden ága-bogában jártasak legyünk, mert annyira szakosodott. De akárcsak az általános orvosnak, a nyelvművelőnek is mindenhez kell egy kicsit konyítani. Azt tartjuk szem előtt, hogy a nyelv elsősorban az érintkezés eszköze s csak azután a tudomány tárgya. Ha ezt az elvet tartjuk elsődlegesnek, akkor mindig úgy kell fogalmaznunk, hogy az egyszerű ember is értse mondanivalónkat.

– Milyen folyamatok zajlanak le anyanyelvünkben?
– A nyelv mindig változik, most is. Ezt leginkább a szókincsen, az új szavak születésében lehet lemérni, hiszen szinte naponta születnek új szavak, mások pedig eltűnnek a süllyesztőben. A nyelvtani szerkezet is változik, de ehhez már hosszú idő kell, több évtized is. Szókincsünkben érdekes példa a szleng szó: a hetvenes években kiadott értelmező kéziszótár meg sem említi, szakirodalomban is csak szőrmentén emlegetik. Az úttörőnek számító Szilágyi Sándor kolozsvári egyetemi tanár a középiskolásoknak írt nyelvtankönyvében emlegeti a szleng szót.

Abban az időben csak argóként, Pesten pedig srácnyelvként, tolvajnyelvként emlegették. A szleng ma már minden értelmező szótárban szerepel. Itt jut eszembe az, amikor néhány éve vezető tudósok arra jutottak egy vita során, hogy hagyni kell a nyelvet szabadon alakulni. Ebből aztán óriási vita kerekedett, mert a nyelv életébe, alakulásába be kell avatkozni. Ezt igazolja nagy nyelvművelőink munkássága. Ezért ünnepelünk idén: Kazinczy Ferenc 250 éve született és tiszteletére nyilvánították 2009-et a nyelvművelés évének. Az, hogy ma magyar nyelven kifejezhető a világmindenség, azt elsősorban a nyelvművelésnek és Kazinczy nyelvművelő szerepének köszönhetjük.

– A nyelvművelés évének apropóján milyen érdekességek jutnak eszébe nyelvünkről?
– Elsősorban az a tévhit, mely szerint kis nyelv a magyar. Ha csak azt számoljuk, hogy hány embernek anyanyelve a magyar, akkor is a világon ismert 4–5000 nyelv között az elismerő 42. helyen áll, Európában pedig a 11. helyen. A magyarul tudók száma ennél jóval nagyobb, hiszen vannak olyan becslések, melyek szerint az anyanyelvként használók számának a kétszerese, ami nem lebecsülendő. Továbbá az is jelentős, hogy kilenc európai utódállamban lehet boldogulni a magyar nyelvvel.

Tudományos szempontból pedig az egyik legrégibb, ugyanakkor az egyik legszebb nyelv a magánhangzók és a mássalhangzók váltakozása arányának köszönhetően. Kiemelkedően alkalmas a jelentésbeli árnyalatok kifejezésére és a verselésre, de az sem mellékes, hogy 23 ország 72 egyetemén oktatják idegen nyelvként. Mégis gyakran előfordul, hogy nem magyar nyelven fejezzük ki magunkat, hanem a román nyelv tükörfordítását használjuk. Erre igencsak jó példa az egészségügyi pénztár helyett gyakran használt biztosító ház. Ilyen baki még a naponta használt „nemzeti út”, mert a külföldről átvett kifejezési mód nálunk sérti a fület, itt „országos útról” beszélünk. A helyes nyelvhasználatra mindig vigyázni kell.

– Mennyire élünk az anyanyelvünk adta lehetőségekkel?
– Ez a kérdés nemcsak találó, de időszerű is, amióta megjelent a nyelvtörvény, mely lehetőséget ad az anyanyelv használatára minden szinten, tehát nemcsak otthon a családban, hanem a hivatalokban, bíróságon, a közélet bármely területén. Nagy baj, hogy nem élünk a törvény adta lehetőségekkel a hivatalokban. Olyan esetek történnek meg, hogy a magyar nyelvű városlakó beadja a kérését egy hivatalba és a magyar nyelvű hivatalnok románul válaszol. Használnunk kéne a nyelvünket, mert egy nyelv csak úgy él, ha használják, méghozzá minden szinten. Ehhez én két honlapot is ajánlanék, az egyik a  www.aesz.ro, mely az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének a portálja, a másik pedig a www.nyelvijogok.ro, ahol szintén nagyon sok hasznos dolgot lehet találni. Ugyanakkor ajánlanám a magyar–román és a román–magyar közigazgatási szótárt, melyet időnként jó lenne fellapozni.

– A nyelvművelő mindig helyesen beszél? Soha nem hibázik?
– Tévedni emberi dolog, nyelvbotlás nálam is előfordulhat, de nyilvánosság előtt odafigyel az ember.

– Mivel telnek a napjai?
– Sokszor már a hajnali órákban a gép előtt ülök, a rovatokkal dolgozom, aztán jönnek a családi teendők, sokat foglalkozom az unokáimmal, majd egészségmegőrzésként sétálok és persze a délután, valamint az este általában olvasással telik.

– Ön szerint mennyit kellene olvasni egy nap, hogy mindig tájékozottak legyünk?
– Egy ismert újságíró mondta, hogy napi 4-5 órát tölt olvasással, ez nagyon jó. De ha valaki naponta bár egyórányit olvas, az már kielégítőnek számít. Sajnos azt látom, hogy sokan egyre kevesebb időt szánnak erre a tevékenységre.