Komolyan Párizsban

A romantika korában a lengyel Chopin, az olasz Paganini és Cherubini, a magyar Liszt vagy a német Thalberg is második otthonának tekintette a metropoliszt. Rossini itt mutatta be a Tell Vilmost, Verdi a Don Carlost és A szicíliai vecsernyét, de az egyébként megingathatatlan Wagner is, a siker érdekében, a párizsi bemutató számára átdolgozta a Tannhausert. Egy generáció életérzését fejezi ki Csajkovszkij Pique Dámájának idős grófnője, amikor párizsi emlékeit felidézve egy Grétry-dallamot dúdol a színen.

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok jutottak eszembe a montmartre-i temető parcellái között sétálva. Elidőztem Alphonsine Plessis, a kaméliás hölgy síremlékénél, akit Verdi örökített meg Traviata című operájában, s nem messze megtaláltam ifjabb Alexandre Dumas nyugvóhelyét, akinek írása ihlette az olasz mestert. Berlioz, aki egész életében anyagi gondokkal küszködött, kapta az utókortól a legdíszesebb, feketemárvány-kriptát. Halévy, a francia nagyopera népszerű szerzője, a Zsidónő megálmodója egy dombon álló, egyszerű, de impozáns nyughelyről tekinthet alá. Nem messze tőle Jacques Offenbach minden mélabút nélkülöző szobra fogadja a látogatót. Nálunk inkább operettjei öregbítették hírnevét, de a zenekedvelők körében nagy népszerűségnek örvend Hoffmann meséi című operája, amelynek drámaszövése kimagaslik a tucatlibrettók közül. Egyszerű emlékmű rejti Ambrois Thomas porhüvelyét, akinek nevét a Mignon és a Hamlet operái tették ismertté. Az utóbbi némi csalódást keltett, amikor egy londoni előadáson rádöbbentem, hogy Shakespeare szándéka ellenére Thomas happy enddel fejezi be a drámát, a gaz király meglakol, s Hamlet győztes vezérként fogadhatja a nézők ovációját.

Aki a francia fővárosban operába kíván eljutni, számolnia kell a bőség zavarával, a Garnier Palota és az Opera Bastille mellett több színházban is vannak stagione előadások. Este Alban Berg Wozzeck című operájának premierjére sikerült jegyet szerezni az Opera Bastille-ba. Büchner drámáját sokáig érlelte a szerző, már 1914-ben foglalkozott megzenésítésével, a bemutatóra 1925-ben Berlinben került sor. A kritikusok véleménye megoszlott a darab körül, s egy újabb világháború kellett hozzá, hogy klaszszikussá váljék a megnyomorított kiskatona alakja. 1964-ben a Magyar Állami Operaház is bemutatja, de az akkori közhangulat nem kedvezett a naturalista műnek. Egy évvel korábban Párizsban Pierre Boulez ismerteti meg az operával a nézőket.

Az opera rendezője a svájci Christoph Marthaler, akinek nevéhez – színházi rendezései mellett – egyre több opera színrevitele is kötődik. A salzburgi Pierrot lunaire, a bayreuthi Trisztán és Izolda megálmodását bízták rá, de már a Párizsi Operában is letette névjegyét (Traviata).

A színhelyül szolgáló hodály a 60-as évek menzáját idézi, színváltás nélkül helyet adva a történetnek. A sivár teremhez az azt körülvevő, játszótereken szórakozó gyereksereg adja a kontrasztot. Amint valaki belép a terembe, megszűnik a játék, s a jövevény maga is beleszürkül a környezetbe. Wozzeck, a büchneri vízió szerint lót-fut a színen, fogadja feljebbvalói erkölcsi intelmeit, végignézi szerelme elcsábítását. Rendezői remekmű, ahogyan a 20. századi Othello megöli Marie-t, és azután annak barátnőjével, Margarettel rop félelmetes haláltáncot.

Az est karmestere Sylvain Camberling, aki impozáns nemzetközi karrierrel a háta mögött vállalta az opera bemutatóját. Berg műve igazi jutalomjáték, a szerző felvonultatja a zenei formák tárházát, a prelűdtől a passacagliáig, de a nézők vérbeli vadászkórust is élvezhetnek. A zenekart irigylésre méltó módon fogta össze a karnagy, s a nézők kényeztetéséhez hozzájárult a modern opera kiváló akusztikája is. A szereposztás ragyogó volt, a címszereplő alakját az angol Simon Keenlyside alakította, a látottak alapján az 1963-as bemutató címszereplőjének, Walter Berrynek is méltó utódjává vált. A jó nevű gárdából a doktort alakító basso profondót, Roland Brachtot és a bőrdzsekis vagányra formázott tamburmajort, Jon Villarst emelem ki.

Másnap, vasárnap a St-Germain l’Auxerrois-templomba mentem misére. A latin nyelvű szertartáson meglepően sok volt a fiatal. A másfél ezer évre visszatekintő templom zenei múltja is figyelemreméltó. Orgonáját 1773-ban Clicquot építette, s a leírások szerint a forradalom idején került át a Sainte-Chapelle-ből. Méreteit tekintve nehezen hihető, hogy a filigrán építményben elfért, minden bizonnyal új helyére méretezve átépítették. 1840-től a templom karnagya az az Alexandre Pierre François Boëly volt, aki a romantika korában is bátran nyúlt nagy elődeihez, s újra megismertette a párizsi közönséggel az elfeledett bachi életművet. A mise zenei anyaga gazdag volt, gregorián dallamokkal, barokk kórusművekkel dicsérték az Urat. Orgonista öcsém, Henri de Rohan-Csermák tiszteletemre a szertartáson Bartók Román népi táncok című művéből is játszott André Isoir átiratában, de impozánsan hangzott a mise végén Händel Messiásából az Alleluja orgonaváltozata is (T. Dubois átdolgozásában).

Párizs egyik külvárosában, a Villette negyedben található a Cité de la Musique, a Párizsi konzervatórium és a kulturális központtá alakított Grande Halle közvetlen szomszédságában. A zenei központ egy páratlanul interaktív hangszermúzeumnak ad helyet, a gyűjtemény a 17. századtól a 19. század végéig mutatja be a hangszerek fejlődését. Egy digitális idegenvezetőre bízzák a látogatót, amely a látnivalókat zenei illusztrációkkal is párosítja. Különösen érdekes a reneszánsz és a barokk világa. Először találkoztam a bibliaregállal, a hordozható orgonával, a harmónium ősével, melynek nazális hangzása kíséri Kháron szólamát Monteverdi Orfeójában. A csembalók mindegyike kis műremek, mitológiai jeleneteket ábrázoló festmények díszítik. Külön vitrinek foglalkoznak a népi hangszerkultúrával, nyenyerék, dudák és különféle, számomra ismeretlen fúvós hangszerek gyarapítják a látogatók ismereteit. A különböző korok zenei életét makettek mutatják be. Az élő zene is megjelenik a kiállításon, felkészült, minden bizonnyal a szomszédos akadémiára járó gitárművész szórakoztatja a hallgatóságot, a népes iskolai gyerekcsoportokat, lelkesen magyaráz példákkal színezve mondanivalóját.

Párizsi tartózkodásom záróestéjén a Théatre des Champs-Élysées-be látogattam, Aldo Ciccolini zongoraestjére. A színház változatos programjaival a párizsi zenei élet egyik központja, klasszikus zenei koncertek és a könnyebb műfaj előadásai szerepelnek műsorán. Néhány nappal későbbre a 100 tagú Cigányzenekar bemutatkozását hirdették a plakátok.

A 83 éves Aldo Ciccolini a 20. századi zongoravirtuózok egyik utolsó képviselője, noha Nápolyban született, művészete mégis a francia zenei élethez kötődik. Furtwängler, Ansermet, Mitropoulos, Maazel partnereként lépett fel, Budapesten utoljára a 2002. évi Tavaszi Fesztiválon szerepelt. 1999-ben Párizsban ugyanez a színház adott otthont annak a jubileumi koncertnek, amelyen 50 éves pályafutását ünnepelte.

Az első részben Schubert B-dúr szonátáját játszotta a művész. Meggyőződésem, hogy e mű előadásához egy élet tapasztalata kell, Richter, Fischer Annie (megjelent Hungaroton lemezen) adták fel pályatársaiknak a leckét. Ciccolininél minden manír hiányzott, mint egy meditációt adta közre a szonátát. Az első tétel (molto moderato) talán egy kicsit érzelmesre is sikerült, de az előadó korát tekintve a közönség elfogadta. Az utolsó tételben a művész megcsillogtathatta páratlan technikai tudását is. A második részben Muszorgszkíj Egy kiállítás képei című művét játszotta Ciccolini. A mű Magyarországon a háború után elcsépeltnek számított, így sok újat nem vártam itt sem. Korrekt előadást hallhattam. Az Ódon várkastély, mint egy álom fogalmazódott meg a művész kezei alatt, viszont az egyik promenád tétel, mint egy zuáv induló hangzott a kitűnő akusztikájú teremben. A fáradhatatlan művész négy ráadással kedveskedett a tomboló publikumnak.

Csermák Zoltán

A szerző újságíró, operakritikus