Kína zöld adóssága

Noha a központi kormányzat elismeri, hogy a környezeti károsodást bizonyos mértékben a gyors gazdasági növekedés okozza, az általa felvázolt kép nem teljes. Vegyük a „zöld GDP-t”. A múlt év tavaszán az állami környezetvédelmi hivatal első ízben becsülte fel hivatalosan a nemzeti összterméket a környezeti veszteségek figyelembevételével. A számítások szerint 84 milliárd dollárba kerülne a 2004-ben történt környezetszennyezés következményeinek megszüntetése, ez az összeg az az évi GDP 3 százalékát teszi ki. Reálisabb becslések szerint azonban a környezeti károk értéke a kínai GDP-növekedés 8–13 százaléka évente, ez pedig azt jelenti, hogy a környezetszennyezés miatt Kína szinte mindent elveszített, amit a 1970-es évek második felétől máig tartó gyarapodás eredményezett.
Kína környezeti problémái – amelyek sokrétűek, akárcsak okai – végső soron a marxizmus értelmezésének tulajdoníthatók. Népünk modern történelmének során többnyire csak az osztályharc filozófiáját láttuk a marxizmusban. Azt hittük, hogy a gazdasági fejlődés minden problémánkat megoldja majd. A reformok idején Marx félremagyarázása átfordult az anyagi gyarapodás erkölcsi korlátok nélküli, féktelen hajszolásába. Az ember és természet harmóniáját hangsúlyozó hagyományos kínai kultúra a háttérbe szorult.
Ennek eredményeképpen Kína gazdaságát a nyersanyagéhes és kevéssé hatékony szennyező termelőegységek uralják, mint például a szén- és ércbányák, a textil- és papírgyárak, az acélművek, a petrolkémiai üzemek és az építőanyag-gyártók. Robbanásszerűen növekedő városaink kimerítik a víztartalékokat, és iszonyú közlekedési torlódásokat teremtenek.
Kína lakosságának egynegyede rossz minőségű vizet iszik, a városlakók egyharmada rendkívül szennyezett levegőt szív. Ezenkívül az ország környezeti balesetek garmadájával szembesült a közelmúltban. Kínában átlagosan minden második nap történik egy súlyos vízszennyező baleset.
Noha Kína aláírta a Kiotói Egyezményt, és mintegy ötven más nemzetközi környezetvédelmi megállapodást, nagyon keveset teszünk ezek tiszteletben tartásáért. Ha nem vesszük komolyan ipari struktúráink fejlesztését, nem leszünk képesek teljesíteni a károsanyag-kibocsátás csökkentésével kapcsolatban vállalt kötelezettségeinket. És miközben az új ötéves terv nemes célokat tűz ki, számos kínai tartomány még az előző ötéves tervben megszabott környezetvédelmi célkitűzéseket sem teljesítette.
Igaz, Kína három évtized alatt valósította meg azt a gazdasági fejlődést, amelyhez a nyugati országoknak száz évre volt szükségük. Csakhogy ez alatt a harminc év alatt egy évszázad környezeti kárait szenvedte el. Sajnos, a nyugati országoktól eltérően, mi nem tehetjük meg, hogy megvárjuk, amíg az egy főre eső éves GDP eléri a 10 ezer dolláros szintet, mielőtt foglalkoznánk környezeti problémáinkkal. Szakértőink előrejelzése szerint a környezeti válság akkor ér kritikus szakaszba, amikor az egy főre eső éves GDP 3 ezer dollár lesz.
És hogy még rosszabb legyen: elvetettük hagyományos kultúránk legszebb részeit, ugyanakkor nem vettük át a modern civilizáció jó elemeit. A jogokra és kötelezettségekre – a hatékony környezetvédelem legfontosabb előfeltételeit képező lényegi értékekre – alapozott „társadalmi szerződés” széles körben figyelmen kívül marad. Így a környezetvédelmi szempontokkal gyakran nem számolnak a termelési költségek kiszámítása során. Szinte senki nem veszi figyelembe a szegényes és erőtlen rétegek környezeti jogait.
Sürgetően szükség van arra, hogy a környezeti szempontok ténylegesen helyet kapjanak Kína makrogazdasági tervezésében. Ennek érdekében jóval ésszerűbb stratégiát kell kidolgozni a nagy ipari tervek és energiafaló vállalkozások keretében. A projektek beindítása előtt alapos tanulmányokat kell készíteni a rendelkezésre álló energia-, földterület-, ásványi és biológiai erőforrások meghatározására. A területtervezést alaposan át kell vizsgálni, fel kell darabolni az ipari monopóliumokat, a fejlesztési célokat pedig a térség lakossága, erőforrásainak mennyisége, valamint szennyezéselnyelő képessége függvényében kell megszabni.
Végül, Kínának új energiastratégiára van szüksége. Az ipari országok kifejlesztették az atom-, nap-, szél- és biogáz-energia, és más megújuló energiaformák felhasználásának módszereit. Kína technológiai kapacitása ebben az ágazatban még az olyan fejlődő országok mellett is lemarad, mint India és Pakisztán, ugyanakkor szénre alapuló energetikája az egyik legnagyobb fenyegetés a globális klímára. Jelenleg egyszerűen nincs más alternatíva. De hosszú távon a tiszta energia az egyetlen mód arra, hogy a gazdasági növekedés ne járjon helyrehozhatatlan környezetrombolással.
A kormányzat egyedül nem képes megoldani ezeket a problémákat. A kínai nép a legérdekeltebb a környezetvédelemben, így annak húzóerejévé kell válnia. A helyi közösségeknek, a civil szervezeteknek és az üzleti szférának mind ki kell vennie a részét. Nem korlátozódhatnak pusztán a „felügyeletre”, valamint arra, hogy az állami szervekhez folyamodnak. Terjeszkedniük kell más irányokba is, a nyilvánosság, jóléti perek, a médiajelenlét és más tevékenységek irányába.
De a legtöbbet az ország kormánya teheti. Kína vezetőinek konkrét lépéseket kell tenniük a szónoklatokon túl. Tényleges hatalmat kell ruházniuk a környezetvédelmi illetékesekre, hogy alkalmazzák a meglévő szabályozásokat, és megszüntessék a törvényi kiskapukat. Ezt csak úgy lehet elérni, ha törvényi mechanizmusok születnek a környezetet védő termelők jutalmazására, illetve a szennyezők büntetésére, továbbá ha egységessé válik a különböző ágazatokban szétszórt környezetvédelmi hatóságok rendszere. Mindenekelőtt olyan rendszert kell kidolgozni, amely követhetővé teszi az állami intézmények teljesítményét környezeti és gazdasági szempontok alapján.
Kína veszélyesen közel került a válsághelyzethez. Az ország hatalmas környezeti adósságát valamilyen módon rendezni kell. Előrelátóan el kell kezdeni a törlesztést most, amikor még kezelhető, nem szabad engedni, hogy felgyűljön, és mindannyiunkat tönkretegyen.

Pan Jue

A szerző Kína környezetvédelmiminiszter-helyettese
Fordította: F. S.
© Project Syndicate, Krónika 2006