Kibogozható zűrzavar

A harmadik léggömb akarrendszerint a legszínesebb és a legnagyobb lenni, éssokszor az pukkan a legnagyobbat.
Alejandro González Inárrituis ezt a nagyívű terhet vállalta fel: láthatóannem filmekben, hanem életműben gondolkodik. Az ő trilógiájahál’istennek a sikeresebbek és jobbak közétartozik: a trilógiajelleget nem egy darab történetfolytatása és továbbdagasztása adja,hanem a képi-stiláris, szerkesztési éstematikai jellegzetességek megőrzése. ÁmInárritu harmadik léggömbje se olyan maradandó,mint a „haláltrilógia” első két darabja,sőt az Oscar-gálán jó nagyot is pukkant –mindöszsze egy, a legjobb zenének járószobrocskát kapott.
Pedig ott van benne, ami a Korcsszerelmekben (Amores perros) vagy a 21 grammban megvolt:halálfélelem, fájdalom, kiszolgáltatottság,megalázás, könnyek és hatalmas érzelmek,több szálon futó, találkozó, ésaztán az újrabogozást a közönségrebízó történetmesélés,intuitív vágás, sőt még annál istöbb: világsztárok Brad Pitt és CateBlanchett személyében. Hiányzik azonban amegfejtésre váró cím: a Bábel túlegyértelmű, és nem tesz hozzá sokat ahhoz, amitamúgy is tudunk a világról. A politikaimondanivaló (vagy mondjuk ki: a terrorizmussal kapcsolatospolitika) se tesz jót a filmnek, bármilyen jóérzékkel és semlegesen (Marokkóthasználja egyik helyszínként) adagoljákezt a tematikát.
Inárritu poénja nem új,de az előző két filmjével megmutatta, hogy nagyon jólle tudja lőni a régi poénokat is: a párhuzamosanelbeszélt, néha találkozó ésösszegabalyodó történetek filmben valófeldolgozását egyesek már Griffithnek ésa Türelmetlenségének (Intolerance, 1916)tulajdonítják, de a módszer reneszánszátláthattuk a kilencvenes években Soderberghen,Tarantinón, P. T. Andersonon keresztül. Arriagaforgatókönyvei óta azonban ez a narratívforma erősebb lett, mint valaha: a milliméterpontoshelyzetek, történetté szőve, a nagyon jóldefiniált karakterek és miliő egy kivédhetetlenkönnyfakasztó drámává állössze.
A cselekményen keresztül eza film markolja a legtöbbet a három Inárritu-filmközül: míg az első film Mexikóbanjátszódott, a második Amerikában, ez afilm világméretűre dagad: Marokkó, Japán,Amerika és Mexikó a helyszínek. Az eddigi háromsztori helyett tehát már négyet kapunk. Azöszszefonódó emberi tragédiák közöstárgya ezúttal egy puska, amely egy serdülő,nemileg kinyílófélben levő süketnémajapán lány üzletember apjátólvándorol egy marokkói kecskepásztor fiaihoz,akik játékból rálőnek egy buszra, amibeneltalálnak egy amerikai turistát. Az amerikai hölgy(Cate Blanchett) a férjével (Brad Pitt) jöttMarokkóba, hogy helyrehozzák elrontott házasságukat.A gyerekeik ezalatt otthon, Amerikában alszanak békésen,de a mexikói származású dadus nem találmagának helyettesítőt a fia esküvőjénekidejére, ezért úgy dönt, hogy magávalviszi a két gyereket a lagzira, Mexikóba. Ígylesz egy kicsit szájbarágós a címmelegyütt a film is: nagyon tudatni akarja velünk, hogy akatasztrofális kommunikációképtelenségrőlszól, és a világ bajai egyszerre ennek azértetlenségnek, a sorsszerűségnek és agörcsösen megőrzött félelmeknek,előítéleteknek köszönhetőek. Eztermészetesen így van, de ennél sokkalérdekesebb volt kutyák sorsán keresztül/melletttükröztetni az emberi sorsokat, vagy éppen a lélekés az ondó súlyát méricskélnipatikamérleggel.
A filmnek van néhányeléggé erős jelenete, ami mindenképpenmaradandó, de ezt az „erős” érzést nemtudják állandó jelleggel fenntartani az alkotók(pedig a vágás, ha lehet, még izgalmasabb, mintaz előző filmekben: mindig a lélegzetvétel közepénváltunk a másik történetszálra,élesvágással – alcímek, fel- ésleblende vagy bármilyen más, a primér képinarráción kívül eső filmes eszközhasználata nélkül). A rendőrökre lövöldözőmarokkói kisfiú, a süketnéma japánlány erotikus bimbózásai, a határ mentiautós üldözés és az azt követősivatagi tévelygés – színészileg ésképileg is hatásosak. De míg az előző kétalkotásban ezek a finomságok naturalisztikusan voltaktálalva, itt időnként felmerülhet az érzelgősséghalvány – ismétlem, halvány! – gyanúja.
Inárritu színészvezetéseamúgy hibátlan. Az összes színész,az őszülőre sminkelt Brad Pittet beleértve, nagyon jólteljesít. De csak akkor esik le igazából, hogy aforgatókönyvíró Guillermo Arriagánakmekkora szerepe van e három film világánakkidolgozásában, ha megnézzük példáula szintén általa írt Melquiades Estrada háromtemetését, amit az addig csak színészkéntdolgozó Tommy Lee Jones rendezett, és szinténhihetetlenül erőteljesre sikeredett. A trilógiajellegmegőrzése végett az operatőrt és a zeneszerzőtis megtartja, ez is jó választás volt – ha nemegyébért, azért az egy Oscar-díjért.
A kamera az előző filmekhez hasonlóanmegtartja a szereplőkhöz való közelséget.Odamegy, ráközelít, odazoomol, hogy minden kisrezdülést feljegyezzen. Mindezt ráadásulnagyon sokszor a helyileg adott természetes világítássegítségével: ez a mesterkéletlen,keresetlen módszer nagyon hatékonyan segít belea dramaturgiába.
Egyrészt tehát nagyon jófilm a Bábel, főleg a mai mezőnyben, másrésztpedig túl sokat akar vállalni, és ironikusan asaját maga bábeli dimenzióiba fullad bele: túlkiszámítható lesz két előzménnyel,ekkora színészgárdával ésfelhajtással. Nem hinném, hogy olyan megkerülhetetlennéválna, mint a 21 gramm, de én azért legalábba forgatókönyv Oscarját neki ajándékoztamvolna a Little Miss Sunshine helyett.

Bábel (Babel): 2006,francia–mexikói–USA, 142 perc. Rendezte: AlejandroGonzalez Inárritu. Forgatókönyv: GuillermoArriaga. Operatőr: Rodrigo Pieto. Zene: Gustavo Santaolalla. Vágó:Douglas Crise és Stephen Mirrione. Szereplők: Brad Pitt, CateBlanchett, Adriana Barraza, Gael García Bernal, Rinko Kikuchi,Mohamed Akhzam. Producerek: Alejandro Gonzales Inárritu, SteveGolin, Jon Kilik.