Ki nevet utoljára?

A kilencvenes évek végén elmentem egy iskolai álarcosbálra. Kedvesek voltak a gyerekek – Csizmás Kandúr, Hamupipőke, Hirdetőoszlop stb. –, és tették a dolgukat. A parketten csupán 10–15 apró-cseprő alak mozgott, a többiek civilben üldögéltek az osztályterem falaihoz tolt padokon. Az egyik ilyen civil csoport, csupa fiú egy képeslap fölé hajolt, időnként kuncogtak. Közelebb léptem, és igyekeztem észrevétlenül belepillantani. Egy pornólap volt. Első pillanatos zsigeri-polgári felháborodásomat (ezek a mai fiatalok stb.) jó adag irigység váltotta fel. Snitt.

A hetvenes évek vége felé kezdtem érdeklődni a szex iránt. Ilyen irányú vizsgálódásaim eredménye az volt, hogy a gyermeket nem a gólya hozza. Apuka és anyuka este szépen lefekszik az ágyba, olvasnak egy kicsit (tévéznek esetleg, mert akkor még volt esti műsor), aztán elalusznak, és szuszogásuk keveredése (egybekelése, gondoltam igencsak poétikusan, mert akkoriban imádtam ezt a szót, persze azért, mert fogalmam se volt, mit jelent) éteri módon meghozza a várt gyermekáldást. Egyes barátaim hülyének néztek e nézetemért. Snitt.

Az 1989-es fordulat után megnyíltak a menny csatornái. Számomra mindez azért bírt nagy jelentőséggel (sznob voltam, persze), mert áramlani kezdtek házunkba a másfajta könyvek. (Értsd: nem klasszikus irodalom, képzőművészeti albumok, Der Spiegel – utóbbiért a forradalom hajnalán majdnem elkapott az utcákra kivezényelt karhatalom, ugyanis egy Ceauºescut ismételten leleplező cikk volt benne). Köztük Martin Amis Pénz című regénye. Rögtön magyar nyelvű kiadását követően, 1990-ben. Nem tudom, miért vettem kézbe, hiszen tizenéves szemmel semmi vonzót nem láttam rajta. Egyik kedvenc könyvem lett akkoriban. Ugyanis pikáns részletek voltak benne. Martin Amisnek köszönhetem első irodalmi maszturbációmat. Aminthogy a kommunista diktatúrának köszönhetem idézett szexuális tévelygésemet, valamint késői érésemet.

Hogy ki mit „köszönhet” a kommunista diktatúrának, az bizonyos értelemben geográfiai kérdés. Aki például Svájcban vagy Angliában élt, az legfeljebb a saját hülyeségét. Hogy éveken, évtizedeken keresztül lenyelte ezt a maszlagot. Apám a kilencvenes években Svájcban járt egy orvosi konferencián. Hazatérte után nevetve mesélte, hogy ott kérem, olyan szép a demokrácia, hogy a svájci kommunista párt zavartalanul felvonulhat Bázel utcáin, és nem dobálják meg őket semmivel. Na ja, jegyezte meg valaki, szegények, nem tudják, mit beszélnek, mit látnak. Nevettünk. Martin Amis Koba, a rettenetes című könyvében is sok szó esik a nevetésről a szovjet kommunista diktatúra kapcsán. Az író (akinek oly sokat köszönhetek, in privátim) ismételten felteszi a kérdést, miért lehet nevetni a szovjet borzalmon, a náci horrorral ellentétben. A könyv elolvasása után némi hiányérzetem volt, ugyanis nem találtam meg Amis válaszát. Nem hiszem, hogy nem tudja. Annál is inkább, mert közvetlen források álltak rendelkezésére a szalonkommunizmussal kapcsolatban. Apja, Kingsley Amis (szintén ismert író) 15 éven keresztül hitt a vörös doktrínában, hogy aztán, kiábrándulva belőle, balról jobbra csapódjék. (A könyv egyik dimenziója Amis már halott apjával folytatott polémiája a kérdéssel kapcsolatban.) Úgy gondolom, egyszerűen kihagyta a szövegből. A zavarban levő ember nevetését, aki éppen rájön, hogy bedőlt egy ostoba tréfának. Aki egy pillanatra bevette, hogy ha belülről letörli az ablakra fagyott párát, meglátja az utcán sétáló gyönyörű nőt. Ez a pillanat a kommunista maszlag esetében napjainkig tart. Ma is rengetegen vannak olyanok, akik beveszik a deftert. Elhiszik, hogy a kommunista ideológia oké. Az alkalmazással ugyan baj van/volt, de maga az eszme rendben van. És amikor jön a kijózanodás pillanata, az ilyenek zavartan nevetnek. És ezt követően mindannyiszor görcsbe rándulnak a nevetőizmok, ha a téma terítékre kerül. Olvasatomban így kapcsolódik a szalonkommunizmus és a vörös diktatúra említésekor világszerte felhangzó nevetés. Ha tetszik, bizonyos értelemben gyógyító hahota. (A másik, a mi nevetésünk nem a svájciak együgyűségének szólt. Frászt. Azon nevettünk, hogy akkor és ott, mindazok után, amiket megéltünk, megvagyunk.)

Martin Amis új könyve (magyarul legalábbis új) szintén kedvencem. De ennek immár semmiféle onániához nincs köze. És ez nem poén. Ijesztő dolgok sorakoznak a kötetben, szinte oldalról oldalra. A szovjet kommunista rendszer hatalmas borzalomtára. Ráadásul a panoptikum egy kiváló prózaíró (nagyon fontos) drámai és stílusérzéke eredményeképpen rendeződik egyfajta mementószerű szöveg-szoborcsoporttá. Gondolom, egy prózaíró számára nagy erőfeszítést jelent, hogy megmaradjon a történelmi tényeknél, főleg amikor felfedezi a történelemben a történet lehetőségét. A történésznek nincs ilyen problémája. Õt nem érdeklik a történetek. Amis ebből a szempontból hatalmas bravúrt könyvelhet el. Sikerül megtartania az egyensúlyt a tulajdonképpeni cél (a lenini, sztálini rendszer adatközpontú bemutatása) és a folyamatosan jelenlevő, ha tetszik, „bezavaró” prózaírói teljesítmény között. Amis, a prózaíró nem enged hübriszének, nem viszi el a történelmet a történet irányába. Csak akkor és ott érezhető a jelenléte, ahol besegíthet Amisnek, a történelem egy szeletéről beszélő... minek is? Talán dokumentarista lenne az egyik lehetséges elnevezés. Én nem tudtam letenni a könyvet. Sok esetben letettem sok kiváló történész kiváló munkáját. Persze dilettáns vagyok. Amis, a prózaíró, ha tetszik, a dilettánsok védőszentje, ez esetben legalábbis. Átsegít azokon a pontokon, ahol a dilettáns letenné egy kiváló történész munkáját. Ott pedig, ahol érzi, nincs szükség rá, diszkréten háttérbe vonul. De jelenlétének tudata ez esetben is megkönnyíti a dilettáns dolgát. Lélegzethez juttatja a horror vaslogikája által működtetett szörnyűségatmoszféra levegőtlenségében. Ebben a vonatkozásban Amis egy lapon említhető például Szolzsenyicinnel. A különbség csupán annyi, hogy Szolzsenyicin megjárta a Gulagot. Amis karosszékből hozza ugyanazt a levegősséget. Ami egyáltalán nem utal Amis jobb teljesítményére, mindössze azt jelzi, hogy így is lehet, méghozzá sikerrel.

Nem idézek részleteket a könyvből, túl sok a „blikkfangos” szöveg. Anynyit szeretnék megjegyezni, így, az írás vége felé, hogy az ilyen jellegű, kettős szerzős (Amis mint dokumentarista és Amis, a prózaíró) munkák olvasása sokkal inkább hozzásegíti az olvasót, hogy amikor tükörbe néz, a sokféle visszatükröződés láttán elnevesse magát. Így, úgy, mindegy. Valahogy. És akkor megvan a válasz a jelen szöveg címében feltett kérdésre is.

Martin Amis: Koba, a rettenetes. A nevetés és a húszmillió. Európa Kiadó, Budapest, 2004. Fordította M. Nagy Miklós n