Ki az a Gordon Brown?

Hogyan nyer tehát legitimitást Brown Nagy-Britannia új vezetőjeként? Egy dolog világos: azzal biztosan nem, ha pusztán többet ajánl annál, amit Blair az elmúlt tíz évben kínált.

Brown második problémája tükörképe az elsőnek. Blair kormányának magas rangú tagjaként ő is felel mindazért, amit Blair tett. Politikai elemzők néha jelentős különbségeket vélnek felfedezni Brown és Blair politikai beállítottságában. Bárhogyan is, a gyakorlatban Brown a háttérben maradt. Ügyesen igazgatta a gazdaságot, de lényegi politikai kérdésekben néma és titokzatos maradt, és Blair minden tettével látszólag egyetértett.

Ha Brown legitimitást akar, valami újat kell nyújtania; ezt azonban csak úgy teheti, ha egyértelműen érzékelhető módon – tehát meglehetősen radikálisan – megkülönbözteti magát a Blair-örökségtől. Ez pedig nehéz trükk lesz.

Talán az egyetlen legfontosabb kérdés, amely Nagy-Britanniában felmerül Brownnal kapcsolatban az, hogy pontosan hová helyezi a hangsúlyt a szabadpiac és a szociálpolitikai igények tengelye mentén. A Munkáspártot Blair kormánya messze jobbra mozdította el hagyományos prioritásaitól, vagyis a hátrányos helyzetűek védelmétől, a változás indoklásaképpen pedig az alakulat nevét Új Munkáspártra (New Labor) változtatta.

A Blair-kormányzat támogatása a szabadpiaci politikák számára okos és eredményes váltásnak bizonyult. A brit gazdaság jóval magabiztosabban és gyorsabban nőtt, mint az utóbbi generációk idején, a növekedés által termelt adóbevétel pedig lehetővé tette, hogy a kormányzat nagyobb összegeket különítsen el az oktatásnak és az egészségügynek. Csakhogy ennek megvolt az ára, amelyet többféleképpen is meg kellett fizetni.

Először is a jövedelmi skála mindkét végén nőtt az egyenlőtlenség. Legalul, a szegénységi határ alatti keresettel rendelkező lakosság aránya a Blair-kormányzat kezdetén mért 13 százalékról mára 20 százalékra nőtt. A helyzet még rosszabb az etnikai kisebbségek körében. És a gyermekkori szegénység is nőtt Tony Blair mandátumai idején, a kormány erőfeszítései ellenére.

A jövedelmi skála csúcsán a dúsgazdagok bevételei a csillagos égig ugrottak, ennek előre látható káros következményei főként az ingatlanpiacon mutatkoztak meg. Ezzel kapcsolatban a közhangulat még rosszabb lett az olyan megjegyzések nyomán, hogy a gazdagok még gazdagabbak lesznek, mivel kevesebb adót fizetnek.

Valamikor Brownról azt gondolták, hogy a hagyományos munkáspárti értékek híve. Igaz volt-e? Vajon ma is igaz? Mit fog majd mondani az egyenlőtlenségről? Sajnos, Blairről és kormányáról az a kép alakult ki, hogy megfertőződött a szabadpiaci kapitalizmus néhány kevésbé vonzó vonásával. Úgy tűnik, Blair szereti, ha nagyon gazdag „barátai” vannak, akik kölcsönadják neki toscanai villájukat. Ez a “közelség” arra késztette a rendőrséget, hogy nyomozást indítson az olyan szóbeszédek nyomán, hogy néhány, a Munkáspártot anyagilag támogató személy politikai kitüntetéseket kapott. Röviden: a Blair-kormányt a felületesség és a cimborapolitika aurája övezi. Vajon Brown képes lesz-e megmutatni, hogy ő más?

Blair örökségének legrosszabb része természetesen az iraki háború. Sokan előre jelezték, ma pedig mindenki láthatja, hogy az inváziós döntés végzetes tévedés volt, hogy ennek a háborúnak katasztrofális következményei vannak nemcsak Irak, hanem általában a Közel-Kelet egésze számára, és hogy ez komolyan megingatta az Egyesült Államok és Nagy-Britannia morális tekintélyét. A leginkább sorsdöntő kérdés, amellyel Brownnak szembesülnie kell, az az, hogy eltávolodik-e vagy sem Blair önelégült és önámító álláspontjától, miszerint Irak lerohanása „a helyes lépés” volt.

Nagy-Britannia máris csökkentette katonái számát Irak déli részén, és további létszámcsökkentést tervez, ahogy a rendfenntartó szerepét fokozatosan átadja a helyi rendőrségnek és katonaságnak. A valóságban persze az Irak többi részén zajló gerilla- és polgárháború szertefoszlat minden olyan illúziót, hogy délen a biztonság tartós lehet. Brownnak választania kell, hogy feltűnés nélkül a jelenlegi politika mellé áll, attól a hiábavaló reménytől vezérelve, hogy a probléma majd csak megszűnik valahogyan, vagy pedig nyíltan elismeri Nagy-Britannia részességét a katasztrófában.

Ez részben azzal kapcsolatos, hogy mi a teendő most Irakban, de érinti a brit–amerikai viszonyt is. Utólag okoskodva világos, hogy Nagy-Britannia részvétele az iraki háborúban egyedül annak a következménye, hogy Blair makacsul kitartott az Egyesült Államok mellett. Blair úgy hiszi – és ezt ki is fejtette –, hogy Nagy-Britanniának mindig közeli barátságban kell lennie Amerikával, és kétségtelenül ez a helyes út. De vajon kész-e világossá tenni, hogy különbség van a közeli barátság és aközött, hogy belemenjen egy jogtalan és katasztrofális háborúba csak azért, hogy George W. Bushnak kedvében járjon?

Eddig semmi jele annak, hogy ez szándékában állna. Nyilvánosan is kifejezte ugyan sajnálkozását a Szaddám Huszeinnel kapcsolatos hírszerzési tévedések miatt, ez azonban pusztán a felelősség áthárítása a kormány válláról a titkosszolgálatokéra. Csakhogy a háborúzásról nem a titkosszolgálatok döntöttek, hanem Tony Blair, Gordon Brown támogatásával.

Ian Davidson

A szerző az European Policy Centre tanácsadója.

Fordította: Fall Sándor © Project Syndicate, Krónika 2007.