Kerberosz

A lakók szinte minden reggel arra ébredtek, hogy a kutya a folyosón vonyít, a vénember olykor 10 percig is verte. A kutya azonban nem menekült el, nem támadt az öregre, sőt amikor gazdája befejezte a verést, hálásan nyaldosta a ráncos kezet, amelytől az ütleget kapta. A szerencsétlennek minden bizonnyal Stockholm-szindrómája volt.

Aztán a vénembert egy éjjel megütötte a guta és meghalt, de az eb továbbra is ott ült az ajtó előtt, és őrizte a halottat, nehogy kirabolják. A lakók azt beszélték, hogy már az egész emeleten lehetett érezni a hullabűzt, mire sikerült elüldözni az ebet. Egyik dög őrizte a másik dögöt.

Én három hónappal ezután költöztem a lakásba. A falakat kimeszelték, kicserélték a bútorokat, újralakkozták a parkettát, lefestették az ajtókat, kicserélték a szőnyegeket, kidobták a régi képeket a falakról, de a szögek ott maradtak a falakban a festéstől fehéren. „Hisz a kísértetekben?”, kérdezte a nő, aki megmutatta a lakást. „Igen”, mondtam. „Fél tőlük?”, kérdezte. „Nem” – mondtam. „Akkor megegyeztünk” – mondta ő, és már írta is alá a pár soros, kézzel írt szerződést. Alig rendezkedtem be az új lakásban, egy reggel munkába menet, egy idős hölgy ragadta meg a karomat, és suttogni kezdett az öregről, aki pár hónapja halt meg a lakásban.

Elmesélte, hogy a vénember lakásából folyton különös hangok szűrődtek át hozzá, főleg éjszaka, mintha sohasem aludna az öreg, a kutyája – aki éjszakánként a lakást őrizte – pedig sohasem evett semmit, a verés tartotta életben. Megköszöntem a fontos információkat a néninek,de nem foglalkoztam az egésszel. A következő napokban azonban egyre több lakó szólított meg. Ha lementem a postáért, egy fiatal nő érdeklődött, hogy milyen a lakás, és hogy tudok-e aludni éjszakánként. Ha a boltba indultam, szakállas férfi mesélte el, hogy az öreg az utolsó 6 évben egyáltalán nem jött ki a lakásból, és nem is látogatta meg senki. Ha este későn értem haza, a folyosón már várt rám valaki, hogy megkérdezze, nem hallottam-e valami furcsát múlt éjjel.

Úgy láttam, hogy a saját félelmeiket próbálják rám kivetíteni. Féltek az öregtől, amíg élt, és elképzelték, milyen lehet abban a lakásban lakni, ahol meghalt. Mindenféle kísértethistóriákat találtak ki, jól kiszínezték magukban, és kíváncsiak voltak, hogy átélem-e azt, amit ők elképzeltek. Én azonban nem vettem észre semmi szokatlant. A lakásban minden a fizika törvényei szerint történt: a fűtéscső néha kattogott, a csapból víz folyt, az ablak reggelre bepárásodott, az asztalról levert pohár pedig a padlóra esett és eltört.

A falból kiálló szögekre új képeket akasztottam, a dohányzóasztalt és a két fotelt az ablakkal szemben lévő falhoz tettem át, berendezkedtem, jól éreztem magam. A lakók meg csak jöttek a látomásaikkal, elmesélték, hogy az öreg egyszer rájuk pillantott, és ettől egy teljes hétig nem tudtak aludni, esküdöztek, hogy az éjszaka közepén kalapálást és csörömpölést hallottak kiszűrődni a lakásból, holott én mélyen aludtam, egy nyugdíjas néni egy zacskó szárított füvet adott, és azt tanácsolta, szórjak ebből egy-egy csipettel a szobám négy sarkába, nehogy álmomban kicseréljék a lelkemet. Egyszer még egy újságíró is becsöngetett hozzám, mondván, hogy kísértetjárások történetéről gyűjt anyagot. Elküldtem. Utálom az újságírókat. Aztán egy este hazafelé jövet végre csönd volt.

Nem állt senki lesben a lépcsőfordulóban, hogy hasznos tanácsokat adjon, vagy, hogy rémhíreket meséljen, nem pisszegtek rám résre nyílt ajtók mögül az emberek, hogy közelebb intve az előző éjjel hallott neszekről kérdezzenek, és nem várt a postaládában egy névtelen levél sem, amelyben lakásommal kapcsolatos történeteket írtak le. Vége, gondoltam, végre békén hagytak, ahogy azonban felértem a negyedikre, végigfutott rajtam a hideg. Az ajtóm előtt egy csapzott, sovány fekete kutya ült a lábtörlőn, és rám bámult. „Szervusz, Kerberosz!”, mondtam, de ahogy közelebb léptem, a kutya rám vicsorgott.

Két hétig haveroknál laktam, mire a vénember előkerült kutyája éhenhalt, és be tudtam menni a lakásomba. Ezután egy lakó sem szólított meg, mintha haragudnának rám.