Képek és hangok a blogon

Kedves Csilla!

Amikor elõször hívtál, hogy megnézzem a blogot (Könczei Csilla szekusblogja, http://konczei.egologo.transindex.ro), nem gondoltam volna, hogy ez ilyen fontos, katartikus hely lesz (számomra is). Bár a rokonszenvem teljesen a Tiéd volt, és volt sejtelmem arról, hogy mekkora terhet veszel a válladra, amikor a sokkötetes szekusdossziék (a Tieid és az Édesapádéi) anyagának tanulmányozására vállalkozol, nem láttam be, mire is lesz az jó (jó lesz-e egyáltalán), ha mindezt a nyilvánosság elõtt teszed. Nem, nem vagyok híve a dolgok elsimításának („relativizálásának”, ahogyan ez a napokban többször elhangzott) a rosszul értelmezett „békesség” kedvéért, sem a szemét szõnyeg alá seprésének; inkább a tekintetben voltam kishitû, hogy ez a nyilvánosságra hozatal egyáltalán „jól sülhet el”.

Most már megmondhatom: inkább aggódtam érted az elsõ hetekben-hónapokban, mert szemmel látható volt, mennyire megviselnek a felismerések, amelyekre munkád nyomán jutottál.

(Nem, nem, nem, én sohasem kérném ki a dossziémat, gondoltam magamban; nem akarom megtudni, kik voltak a barátaim közül azok, akik elárultak. Akkor, azokban az idõkben ugyanis tudnivaló volt, hogy bizony még azok is, még a legjobb barátok is, „akikrõl nem is gondolná senki”, jelentenek... Innen nézve már könnyebb belátni, hogy épp ennek a képtelen logikának a formájában teljesedett be igazán – éppen általunk – a diktatórikus hatalom ellenünk folytatott pusztító játszmája. Ha az ember állandóan azt méricskéli, hogy kirõl is „nem gondolná senki”, s arra már nem nagyon van mersze gondolni, hogy akkor meg mi is a különbség azok között, akikrõl „nem gondolná senki”, meg azok között, akikrõl „gondolni lehet” – merthogy ennek a gondolkodásnak az eredménye nyilván nem lenne más, mint az elviselhetetlen semmi –, s hogy õ maga – vagyis én magam – vajon melyik kategóriába tartozhatom a többiek szemében – hát ez maga az önpusztítás az egymás erkölcsi pusztítása módján. Ennek az ellenkezõje viszont, a teljes gyanútlanság – ha ez egyáltalán lehetséges volt – naivságnak, és korántsem veszélytelen fényûzésnek bizonyult.

Mindenesetre az elõbbi variáns volt a gyakoribb, s ez olyannyira behatolt a szemléletünkbe, az egymáshoz való viszonyulásunk mindennapi gyakorlatába, hogy valósággal a természetünkké lett. A bizalom megvonása – ami intézményes erõsítést nyert a diktatúrában – a természetes közöttünk mind a mai napig: ez az elsõ dolgok egyike, amire kénytelen ráébrednie annak, aki a blogban közzétett jelentéseket elolvassa. De hisz tudjuk: elég csak néhány minõsítõ jelzõt széthinteni valakirõl – vö. „összeférhetetlen”, „izgága”, „ilyen” meg „olyan” – hányan vannak, akik ma is mesterei az ilyen fantomképgyártásnak! –, s az illetõ máris lenullázva, ellehetetlenítve: állhat a feje tetejére is, mert a szóbeszéd hatalma úgyis erõsebb nála. Rossz belegondolni, hogy ennek milyen következményei lehetnek „hetedíziglen” – ha azt az idõt egyáltalán „megérjük” még...)

Épp ettõl féltettelek az elején, Csilla: annak a sokkhatásnak a következményeitõl, amit az „érzékelés elhomályosulásának” példájára hivatkozva tudnék a leginkább (ismét ezzel a szóval:) érzékeltetni. Ha az ember túl közelrõl, túl sokáig néz valamit, például egy bizonyos színt, az örvény sötétjét, akkor utána egy darabig nem látja jól más dolgok ettõl eltérõ színeit, árnyalatait; érzéketlenné válik irántuk. A barlang sötétjébõl kilépõ, napba tekintõ embert a hirtelen megvilágosodás bizonyos értelemben „vakká” teszi, és – mint azt a régi történetbõl tudjuk – hajlamossá válik arra, hogy az árnyak világát tekintse valóságnak. Azt kérdezgetitek egymástól otthon – írta nemrég Édesanyád a blogban –, hogy „voltak-e egyáltalán barátaink azokban az átkozott idõkben?”; és ami talán még ennél is súlyosabb, a kimondhatatlanság határán álló kérdés, hogy mi értelme volt hát akkor, volt-e, lehetett-e értelme egyáltalán annak az életnek, amely megcsúfoltatásának és porba taposásának dokumentumai ezek a szekusdossziék?

Ezért is írtam azt a múltkori hozzászólásomat Édesapádról, hogy tanúskodjam Neked és másoknak, magamnak is arról, hogy a Te szüleid életének példájára nem kívülrõl tekintek ma sem, hanem úgy, mint ami mélyen az életembe, sokunk (tanítványaik) életébe íródott, s mint ami éppen akkor, amikor erre a leginkább szükségünk volt, az „életbe lépésünk” idõszakában, ami egybeesett az általános elsötétülés, a társadalmi és emberi katasztrófa elmélyülésének idejével, segített megsejteni, hogy mi a helyes irányultsága életünknek.

Könczei Ádámnak ezért nem holtában, utólag jár a jóvátétel, hanem életében, amelyet – önmagát – másoknak tovább adott, és ezáltal a jövõre örökített. Hogy ezt tudatosan tehette – vagyis volt a jövõrõl képe-reménye –, arra tanúság az a megrázó mondat is a naplójából, amelyet felesége, Tolna Éva idézett a blogban: „Besúgok a jövõnek”.

(Tovább él õ sok ember mozdulataiban – akiknek a száma most már bizonyára több százra tehetõ, hiszen az Édesanyád elindította iskolai Bogáncs-mozgalomban Csongor és a Te segítségeddel a nyolcvanas évek közepe óta több kolozsvári diáknemzedék mozgáskultúrája nevelõdött, nevelõdik még ma is úgy, hogy a legtöbben nem is sejtik, hogy  kik állnak e nevelõdés forrásánál; e képzés „õsképérõl” – apa és fia táncpróbáiról a monostori blokklakásban – fájdalmasan jellemzõ módon a szekusdossziék õriznek „hitelt érdemlõ” dokumentumokat. (…)

Tovább él – nem az emléke, hanem a lénye! – Édesapádnak abban a jó meleg baráti érzésben is, ami hajdani osztálytársaimmal – köztük Xantus Gáborral – azóta is összeköt, hogy iskolai életünk legutolsó évében, ami egybeesett a 150 éves Petõfi-évfordulóval, magyartanárnõnk és férje – a Te szüleid - rendezésében „világraszóló” jubileumi mûsort készítettünk és adtunk elõ, nyomtatott mûsorfüzettel, meghívókkal, mindent komolyan és felnõtt módra véve. A késõ estébe nyúló próbák után a Könczei-házaspárt Gábor fuvarozta haza az apja Trabantjával; ez az akkoriban nem mindennapinak számító lehetõség – hogy egy diák autóval járjon – mintha ránk, többiekre is vetett volna némi fényt a lovagias gesztus dicsõségébõl, mintha a mindannyiunkra váró „szabadmellû örömök” elõképe lett volna. Ám hogy ez az elõadás mennyire veszélyes vállalkozás volt szervezõire nézve azokban a sivatag idõkben, azt abból sejthettük volna meg, hogy több tanárunk nem mert (?) eljönni a bemutatóra; de nem sokat vettünk észre ebbõl mégse, anynyira eltöltött bennünket a szabadság ujjongó érzése, az (együtt) alkotó munkának ez az – azóta tudhatjuk – igen ritka jutalma(…)

Az oculus cordis hatékonysága

Hogy túl a látható, mégis felfoghatatlan, abszurd valóságon van egy vele egybeesõ, de ellentétes, vagyis „normális”, felfogható, ám fizikai értelemben láthatatlan valóság, a totalitárius államaparátus – a kultúra intézményeit is igénybe véve – tagadta, tiltotta. Van azonban egy képesség (valamiféle „hatodik érzék”), amely által az ember – ezt a tagadást és tiltást megkerülve vagy kijátszva – mégis megõrizhette kapcsolatát azzal, amit például a régi görögök kalonnak neveztek. Meglátni tudni a földi világ dolgaiban, jelenségeiben, az emberi cselekedetekben azt, ami a világegyetem rendjének, az egyszerre szépnek, jónak és igaznak a visszfénye, felfogni az Egyet, ami a világ végtelen sokféleségének megalapozója és biztosítéka, nagyon nagy mértékben a lelki látás - a középkoriak szavával: az „oculus cordis” –, a képzelõerõ képességén múlik. Ezt figyelembe véve úgy tûnik, hogy az írástudók – írók, mûvészek, tudósok, tanárok, a „szellem emberei”– munkájának feladat- és lehetõségköreit ennek a képességnek a mûködése jelöli ki. Úgy tûnik nekem (de lehet, hogy inkább a bennem lakó tanárnõnek tûnik így), hogy a valóság „égi másával”, a szakrálissal is kapcsolatot tartó képzelõerõ által a mûvészet nemcsak az esztétikai, de egyben a morális érzéket is gyakoroltatja, tornáztatja. E képesség mûködtetésével a világ bizonyos értelemben reszakralizálódik, ami által a sokfélesége, gazdagsága visszanyeri létjogosultságát a totalitárius (egyed)uralommal szemben, amely ezt tagadja. (Nem véletlen, hogy éppen a legnehezebb idõkben teltek meg zsúfolásig a színháztermek, voltak a legkeresettebbek a könyvek; az emberek szolidaritása a mûvészetekkel a Teremtéshez, annak rejtélyéhez való elpusztíthatatlan ragaszkodásuk kifejezõdése is volt valamiképpen, és az ellenállásé a gonosz erõivel szemben.)

A blogban közzétett jelentések azonban napvilágra hoznak egy ezzel kapcsolatos elképesztõ felismerést: azt, hogy a szeku módszereiben magáévá tette e mûködés titkát, és így éppen a lelki látás, a képzelõerõ képességének igénybevételére alapozta hatékonyságát.

A táncházról szóló jelentéseket egy operatõr-ügynök írta, mégpedig nem is akármilyen, hanem olyan tévés operatõr, aki magas, mondhatni mûvészi színvonalon értette a dolgát. Sokatmondó, hogy ez a tény már a személyazonosság felfedése elõtt is sejthetõ volt; ahogyan arra több hozzászóló is ráérzett, épp a jelentések hangja, stílusa, „tömör, már-már irodalmi megfogalmazása” alapján! Két dolog is fájdalmas megvilágítást nyert ezáltal: egyrészt, hogy a diktatúra – az árul(kod)ó nyelvet a maga eszközévé téve – miképpen volt képes a megfigyelt megfigyelõjét is a megfigyelt státusába kényszeríteni és így mindenkit a hatalmában tartani; másrészt pedig, hogy a magas színvonalú (mûvészi) munka, a szakértelem – a köztudattal ellentétben – nem garantálja a szabadságot, a függetlenséget, a távolságtartást az élet (mocskos) ügyeitõl, ellenkezõleg!

Többen hangot adtak a blogban afölötti felháborodásuknak, amiért a „Biro Ferenc” fedõnevû ügynök nem szorítkozott a szokásos semmitmondó, „bikkfanyelvû” jelentéstételekre, hanem „túlbuzgó” odaadással tett szakszerûségrõl tanúskodó javaslatokat „a megfigyeltek „hatékonyabb” kifaggatására”, „alaposabb” megfigyelésére”. Miért tette? Érthetetlen, miért kellett ezt tennie! – ismételgetik többen is a kérdést. – Pedig szerintem sokkal kevésbé megmagyarázhatatlan a dolog, ha meggondoljuk, hogy ezeket a jelentéseket egy olyan operatõr-szakember írta, akinek éppen az (volt) a munkája, hivatása, hogy a (mûvészi) megfigyelés módszereit egyre tökéletesítse, a láthatón túli láthatóvá tételének technikáit minél jobban kidolgozza. Majdhogynem azt lehetne mondani: nem is tehetett mást, ha már benne volt ebben az ördögi játékban, mint hogy „jól” csinálta, amit csinált; ahhoz, hogy „rossz” spiclijelentéseket írjon, annak a megjátszására kényszerült volna, hogy rossz operatõr (ami adott esetben – fiatal korát is figyelembe véve – talán nem is olyan egyszerû, mint ahogyan gondolni lehetne). (Persze ezzel a világért sem azt akarom mondani, hogy nincs, és nem tehetõ különbség mûalkotás és spiclijelentés között!)

A kimondhatatlan érintése

Szakértelem és ethosz viszonylatainak a kérdése máskor is felmerült már ennek az ügynek a kapcsán, és a szekusblog fontosságáról (engem legalábbis) az gyõzött meg elõször és azóta egyre inkább, hogy ennek problematikusságát mind a mûvészet, mind a tudomány vonatkozásában felmutatta (pontosabban egyelõre inkább csak felvillantotta).

Stefano Bottoni és Láng Zsolt „jelenésére” gondolok most a Szilágyi Domokos-ügy kapcsán a Tranzit Házban tartott szimpóziumon; (azért mondok „jelenést”, mert számomra nemcsak az ott elhangzott mondatok – amelyeket nyilván nem is tudok már pontosan idézni –, hanem a látvány, ahogyan ott ültek a vitaasztal két ellentétes pólusán – Bottoni a kelet, Láng a nyugat felõl esõ végen –, az arcok, a mozdulatok, a hanghordozás kontraszthatása volt jelentés- és jelentõségteljes).

Bottoni, az ifjú tudós, jelenkortörténész, aki néhány éve a román állambiztonsági iratok kutatására specializálódott – õ fedte fel többek között Szilágyi Domokos ügynöki jelentéseit –, valósággal lenyûgözött, ahogyan a munkájáról, alkalmazott módszereirõl (itt is a módszeresség szenvedélye!), a lépten-nyomon felbukkanó akadályok legyõzésének technikáiról, eredményeirõl és céljairól beszélt.

A prózaíró Láng szövege korántsem volt ennyire lehengerlõ, sõt mondhatni egyáltalán nem volt az. Igen keveset beszélt, és amit mondott az irodalom metaforikus (azaz nem referenciális) természetérõl és a történet (a történet) elbeszélhetetlenségérõl valami korábban szóba jött, obszcén jelenetre hivatkozva (azt hiszem, nem is ezeket a kifejezéseket használta, csak én raktároztam el így, ebben a „fordításban” az emlékeimben), az nem is annyira enigmatikusnak, inkább kevésnek tûnhetett ahhoz, hogy a hallgatóságot elragadja. Nem kapta el a hevület az egyre sürgetõbben nekiszegzett, az írót provokáló kérdések hatására sem, hogy hát mit is tud kezdeni az irodalom, a mûvészet a valóságnak ezekkel az éles helyzeteivel, a komplikált egymásra vonatkozásoknak azzal a zûrzavarával, amikor végképp nem értünk már semmit, hogyan tud – tud-e egyáltalán - beavatkozni, segíteni stb. Csak ült nyugodtan és mosolygott, mint egy keleti bölcs.

Hát éppen ez, a beavatkozás az élet menetébe (mint az értelmiség „joga” és/vagy „kötelessége”), illetve ennek a kérdése, kérdésessége mutatkozott meg számomra eszméltetõen annak a vitaestnek a „jelenésében”.

Mi ez? Valamiféle szerepcsere történt? A tudományos távolságtartás hagyományos követelménye átruházódott volna a mûvészetre (épp a mûvészetre?), s az irodalom hajdani „nevelõ”, „életvezetõ” szerepét a tudomány vette volna magára?

Bottoni mindenesetre többször hangsúlyozta (a blogban is), hogy célja valamiféle katarzishoz (vagyis – gondolom én – a szó eredeti értelme szerint a méreganyagoktól való megtisztuláshoz, azaz gyógyuláshoz) segíteni az (erdélyi magyar) társadalmat. Akkor este nem titkolta haragját sem (bocsánat, hogy kimondom, de nem tudom elhessegetni a párhuzamot, amit az említett „jelenés” elõhívott a képzeletemben, hogy ti. ilyen lehetett az ifjú Achilleus), illetve a csalódottságát, amiért „az üzenet nem ment át!” (talán pontosan idézem a szavait). n Folytatás a 17. oldalon

folytatás a 16. oldalról n Pedig õ, a távolról jött szakember (ismét bocsánat a kései közbeszólásért, de: mégiscsak van itt távolságtartás, csak másmilyen?) minden tudását, idejét és tehetségét arra fordítja, hogy – az utolsó pillanatban! – felkutassa és rendelkezésre bocsássa egy közösség (társadalom) ellopott, elsikkasztott, megsemmisítésre ítélt múltját, hogy az „kezdjen vele valamit” – vagyis, magyarán: kezdjen dolgozni rajta, hogy megmeneküljön a kulturális emlékezet megszakadásának semmítõ következményeitõl –, ám hiába: nem történik semmi érdemleges, „az üzenet nem ment át”.

Ezzel szemben a (közülünk való) prózaíró elbeszélhetetlen történetekkel pepecsel, és szemmel láthatóan nem izgatja nagyon, ha „az üzenet nem megy át”.

A kommunikáció metaszintjén azonban – amit nem a szavak, hanem inkább a test jelzései, a látvány, a „jelenés” közvetített – mégiscsak átjött valami, ami nem azonnal, hanem csak késõbb (másnap, mikor még mindig ezen tûnõdtem) tudatosult, hogy ti. mégiscsak tudhat valamit ez a Láng Zsolt, ha ennyire nyugodt maradt, és csöppet sem jött zavarba attól, hogy – a közönség szemében legalábbis – alulmaradt a Bottonival folytatott szópárbajban (vagy inkább retorikai versenyben). A nyugalma nem hagyott nyugodni késõbb: mi lehet az, amit elhallgatott? – találgattam.

Mígnem rájöttem, hogy voltaképpen nem hallgatott el semmit: hiszen az irodalom „metaforikus természetét” emlegette, ami pontosan azt jelenti, hogy nem közvetlenül, egyenesben, hanem többszörös áttétellel (meta-szinten) megy át az „üzenet”, ennélfogva sokkal idõigényesebb és bonyolultabb folyamatról van szó, mint az információközlés esetében; azzal pedig, hogy az irodalom számára releváns történet „elbeszélhetetlenségérõl” beszélt, azt árulta el, hogy az üzenet, amelynek – a „meta” többszintes közvetítésével – „át kell mennie”, az maga az elbeszélhetetlenség. Vagyis aki „veszi az üzenetet”, az épp annak kimondhatatlanságáról szerez tapasztalatot.

Az író tehát egyrészt azért nem lesz dühös, ha nem látja rögtön „átmenni az üzenetet”, mert tudja, hogy az – ha egyáltalán megtörténik – fáradságos és idõigényes: ki kell várni, virrasztani (nem is annyira a feladónak, mint a címzettnek); másrészt azért nem, mert azt is tudja, hogy „a történet” (vagyis az, ami történt és történik velünk - az íróval és olvasóival egyaránt – a valóságban) „elbeszélhetetlen”, tehát nincs olyan elõre látható „végkimenetele”, ami alapján az író megmutathatná, kijelölhetné számunkra a „helyes”, a „jó” utat; nem tehet mást, mint hogy írás közben újra meg újra átéli, és olvasójával is megtapasztaltatja a valóság(unk) elbeszélhetetlenségének drámáját. Ez a dráma az élet valósága maga; az irodalom erre világít rá, de nem kívülrõl, hanem úgy, hogy újra átéleti, s egyben a „lelki látás” számára hozzáférhetõvé teszi, vagyis – a képzelõerõ aktivizálásával – a sötétségben rejtõzködõ fény, a valóság „égi mása” (szakrális dimenziója) is újra érzékelhetõvé válik.

Ez a felismerés azért fontos számomra az itt tárgyalt összefüggésben, mert a blog jelentõségét segített jobban megértenem.

Blog: a megértés közege

Könczei Csilla antropológusként kezdett hozzá a saját és az édesapja többszáz oldalas megfigyelési dossziéjának tanulmányozásához, és e munka „mûfajául” az internetes naplót választotta. Mindez már önmagában felvet egy sor olyan kérdést, amelyek túlmutatnak a kutatás tárgyán: elég ezek közül a tudományos munkában kötelezõ „objektivitás” és az eredmények közzétételének módját szabályozó mûfajiság problematikusságára gondolni.

Ami a blogban történt és történik – különösen Xantus Gábor nyilatkozatának megjelenésével –, az megfordítani látszik ezeket a kérdésfeltevéseket: nem az tûnik fontosabbnak, hogy a blog közvetítésével végzett kutatás mennyire tud megfelelni avagy nem a tudományosság hagyományos módszertani és mûfaji követelményeinek, hanem inkább az, hogy van-e értelme egyáltalán bármiféle tudomány olyanfajta mûvelésének, amely – a tárgyilagosság örve alatt – személytelen és steril, az élet – a saját élet – kérdéseitõl érintetlen, amelyben a távolságtartás oly mértékû, hogy elfedi, sõt elszakítja azt az életösszefüggést, amely a vizsgálódó szubjektumot a tárgyával összekapcsolja.

Ennek az inverziónak a lehetõségére a kutatás céljára vonatkozó szóhasználat is rámutat: az antropológus közli, hogy munkájának tétje a megértés. Nem megismerést mond, hanem megértést, ami már önmagában kifejezi, hogy tárgyának természete túlmutat azokon a kereteken, amelyeket a hagyományos értelemben vett tudományos megismerés lehetõvé tesz (vagyis hogy szabályozott módszerek, fogalmi apparátus segítségével egy dolgot racionálisan megmagyarázzunk). Mindaz, amirõl a szekusdossziék tanúskodnak, ellenáll a kauzális összefüggések felállítására irányuló erõfeszítéseknek. Nem tehetõ fel velük kapcsolatban a „mi miért történt?” kérdés, viszont ellentmondást nem tûrõen kiprovokálják a „hogyan történhetett?” kérdését. Nem más ez, mint az élet (és a történelem) értelmének avagy értelmetlenségének az eldönthetetlen kérdése, amellyel a dossziék szövegei különösen brutális módon szembesítik az utókort. (Bonyolítja a dolgot, hogy ez az „utókor” voltaképp nem különböztethetõ meg attól, amelyrõl a dokumentumok szólnak.)

Ezért a blog! A naplómûfaj hagyományosan a megélt életre való visszatekintés, a számvetés közege és közvetítõje – közvetítõje is, mert a számvetés gesztusa többnyire feltételez egy vagy több címzettet, azaz eleve a másikra, másokra tekintettel íródik: dialogikus mûfaj. Ebben jól megmutatkozik a megértés személyközi természete, vagyis az, hogy ami valóban megértésre szorul, az megbeszélést igényel. Van tehát a számvetés mûfajában, a naplóban egy jól érzékelhetõ önellentmondás: egyszerre igényli a magányt, a szubjektum töprengõ önmagába fordulását, és a többiekhez fordulást, a megnyílást a külvilág felé. Korunk találmánya, az internet ennek az ellentmondásnak a kiaknázására, termékennyé tételére nyújt (váratlan) lehetõséget azzal, hogy lehetõvé teszi sokak rákapcsolódását a blogra, az (írásos) hozzászólást, a számvetés munkájában való aktív részvételt.

(Tudomány ez még, vagy már inkább irodalom? – vetõdhet fel a kérdés, és ezt nem azért érdemes itt szóvá tenni, hogy most rögtön meg is válaszoljuk, hanem inkább, hogy lássék: olyan horderejû kérdésekrõl van szó a blogban, amelyek a tudomány és az irodalom határainak a kérdését is újragondoltatják. És még valamit: Könczei Csilla filológusi igényû bíbelõdése a több mint ezer oldalnyi szöveggel arra int, hogy a kommunikáció kínálkozó új lehetõségei újfajta felelõsségvállalásra köteleznek; az említett határok relativizálódása például egyik oldalon sem mentesít a pontosság és alaposság követelményei alól.)

Sajátosan polifonikus szerkezet keletkezik ezáltal, ami azt jelenti, hogy a hozzászólások hangzása, hangzásértéke is szerepet játszik a dolog megvitatásában (meg lehet figyelni: nem ritka a beszédmódra, hangvételre való kölcsönös reflektálás). S ha egy percig még ennél a zenei párhuzamnál maradunk, akkor érdemes figyelembe venni egy általa megmutatkozó fantasztikus lehetõséget: azt, hogy bármennyire is diszharmonikus, megrázó, sõt ijesztõ ennek a sokféle hangvételnek az összhatása, mégiscsak olyan összhangzás keletkezik belõle lassan, amelyre nem lehet nem odahallgatni, és a saját megszólalásunkat nem hozzá igazítani. Az összhangzás teszi a szóban forgó problémát „közösségi üggyé”. (Konkrétra fordítva a hasonlatot: nem mondhatnám, hogy bármelyik eddig elhangzott hozzászólással teljes mértékben egyetértenék, azt viszont igen, hogy kisebb vagy nagyobb mértékben majd mindegyikkel egyetérthetek; de hogy milyen mértékben, azt már mérlegelnem kell, külön-külön is és egymáshoz viszonyítva is. Ez a mérlegelés fogja majd formálni a saját véleményemet és hangvételemet, vagyis az odahallgatás engem is nevel.)

A nagyszámú hozzászólást a szekusdosszié ügyében a táncházmozgalomra vonatkozó 18 ügynöki jelentés fakszimilé-közlése a blogban, majd ezt követõen Xantus Gábor nyilatkozata váltotta ki, amelyben a rendezõ-operatõr elismeri, hogy egyike volt azoknak a jelentéstevõknek, akik Könczei Ádámmal való kapcsolatukról beszámolókat írtak.

A hozzászólásoknak nemcsak a mennyisége, hanem sokkal inkább a (tárgyilagosnak egyáltalán nem mondható) hangnemei mutatják, hogy ezen a ponton érte el a blog „kameramozgása” azt a mélységélességet, amelynek hatására az olvasók személyes érintettsége tagadhatatlanná vált, s ezzel megteremtõdött a feltétele annak, hogy a megértés munkája ne a közönség színe elõtt, hanem a bevonásával történjék. Hogy ez mennyire nehezen vállalható, gyötrelmes, belsõ küzdelemmel járó feladat mindannyiunk számára, jól mutatja, hogy a hozzászólók zöme megállt a nyilatkozat és annak szerzõje minõsítésénél. (Bátor, amiért bevallotta; gyáva, amiért nem állt ellen a beszervezésnek, holott tehette volna; áruló, aki méltán megszenved bûnéért, mert az eltitkolt bûn nyomja a lelket; áruló, akinek nincs is lelkiismerete stb.)

Többen kifogásolták, hogy Xantus Gábor túl késõn szólalt meg. (Nem állom meg, hogy meg ne kérdezzem – magamtól is: mihez képest késõn? Az alább mondandók értelmében – szerintem – nem késõn; még éppen idejében.) Egyesek azt találgatják, hogy vajon mi késztette õt éppen most vallomástételre, és válaszként a kényszert emlegetik; (mármint, hogy a blogban közzétett dokumentumok kényszerítõ ereje csikarta volna ki a vallomását).

Itt megállnék, hogy elmondjam egy észrevételemet. Elõrebocsátom, hogy nem tudom a választ a fentebbi kérdésre, de nem is tartom fontosnak, hogy mindenképpen megválaszoljuk. Annak viszont jelentõséget tulajdonítanék, hogy a nyilatkozattételt közvetlenül megelõzte Könczei Ádámné, hajdani magyartanárnõnk néhány mondatnyi blogbejegyzése. Zárlatát idemásolom: „De ha van valaki, aki könnyíteni szeretne a lelkiismeretén, még gyújthat egy szál gyertyát halottak napján az emlékére. Köszönöm, Tolna Éva”. Ha van valami, ami az árulások és elárultatások rejtélye mellett megértésre érdemes, akkor az ennek a bejegyzésnek a hangneme lehet: a belõle áradó engedelem, türelem és elfogadás, a lemondás a leleplezésrõl, a boszszúról, még az igazságszolgáltatásról is, a tekintettel lenni tudás a másik ember – a „bûnös” – szenvedésére, a megengedése, felajánlása annak, hogy az saját elhatározásából könnyítsen (vagy sem) a lelkiismeretén: mindez legalább anynyira megindokolhatatlan és kimondhatatlan, mint a diktatúra sötét titkai; éppen úgy elõhívja a kérdést: „hogyan lehetséges”?

(Ismétlem: az az érzésem, hogy lehet abban valami, hogy épp ezt a bejegyzést követõen jelent meg a Gábor nyilatkozata.)

Ez a hang minden esetre olyan erõ jelenlétét sejteti, amely képes (lesz) felülírni a nyilatkozat nyomán feltörõ riadalmat, hangzavart, és alaphangjává válhat egy – a drámaiságot továbbra sem nélkülözõ – párbeszédnek a blogon.

E hang ellenpólusa (ellenpontja) ezúttal is – így hallom – a Bottonié. A nyilatkozat elhangzása után csattan fel rögtön, vág vissza rá. A többiekkel ellentétben nem vádol és nem minõsít (ki is mondja: „az ügy erkölcsi vonatkozásait mellõzi”, mert ezek immár „kizárólag az érintettekre tartoznak”), csak „módszertani megjegyzéseket tesz”: megállapítja, hogy a nyilatkozat ellentmondásokat tartalmaz. Találatai kíméletlenül pontosak, racionálisak, elevenbe vágók. (Azért kívánkozik ide ez a párbaj-metaforika, mert Xantus szövege is nyilatkozat, nem vallomás: vagyis az igazság kimondására alkalmasabb tényfeltáró, -rögzítõ, a vallomásnál „férfiasabb” mûfajt választotta megszólalása keretéül.)

(Talán az sem véletlen, hogy Xantus „viszontválasza” erre – legalábbis ezidáig: az elhallgatás. Mi is lehetne más: hiszen kétszeresen is alul maradt, megszégyenült a nyilvánosság elõtt: fény derült a múlt sötétjében rejtegetett bûnre, s még attól az – ezt némiképpen enyhítõ – esélytõl is megfosztatott, hogy a saját akaratából és személyes bátorságából következõnek tûnjék fel a végre elõkerült igazság.)

A bujkáló igazság

De vajon – kérdezem (és a hosszúra sikerült bevezetõ után voltaképpen itt kezdõdik az én hozzászólásom) – elõkerült az igazság? Egyáltalán közel kerültünk hozzá olyannyira, hogy már csak egy karnyújtásnyira van? Már csak azon múlik, hogy a miénk legyen, hogy Xantus megtörjön a racionális érvek kényszerítõ erejétõl, és megmondja kertelés és csúsztatások nélkül, hogy mi az igazság? (Pontosabban, hogy mi a rá vonatkozó, az õt illetõ részigazság, amely aztán a teljes igazsággá kerekedik, mihelyt a többi jelentéstevõ is elõáll?)

Azt kérdezem továbbá: vajon nem õszintébb, hitelesebb – tehát igazabb valamiképp – a nyilatkozat szövege épp ebben a csúsztatásokkal szétszabdalt, ellentmondásos formájában, mintha teljesen „sima” és rögtön elhihetõ bûnvallomás lenne, az „igazság” teljes és végsõ napvilágra hozatala? Nem éppen az elszólások, a mûfaji keretbõl való akaratlan kilépések, az elmondhatatlantól való menekülés kísérletei mutatják, hogy elkezdõdött itt egy rettenetes belsõ küzdelem, agónia, alászállás a poklok sötétjébe, vagyis a küzdelmes felismerése annak, hogy az igazság, a fény nem birtokolható, s a megigazulás útja hosszú és borzalmas?

Vajon nem ismerhetjük-e fel benne a saját küzdelmeinket, vagy még inkább a meneküléseinket az életünk sötétjével való szembenézés, a vele való küzdelem felvállalása elõl, s a hárítási kísérleteinket annak elismerésétõl, hogy a kísértés minket is elérhet, mégpedig épp annálfogva, ami bennünk a legértékesebb? S hogy velünk is megtörténhet, hogy – mielõtt észbe kaphatnánk - „háromszor is megtagadjuk” az igazságot, olykor beszéddel, máskor (el)hallgatással? S hogy ezek a hárítási kísérletek voltaképpen annak a bizonyságai, hogy vágyunk az igazságra, vágyunk arra, hogy a miénk legyen? S nem épp a legnagyobb szégyen és fájdalom árán kényszerülünk megtanulni olykor, hogy a viszony éppen fordított? Hogy az ember, ha találkozik azzal, amit/akit egész életében keresett, halálosan megsebzõdhet? S hogy – paradox módon – éppen ez az élet, a sötétségbõl kiemelkedés, a megigazulás záloga?

Orbán Gyöngyi