Karbantartó torna mint improvizációs színjáték

A 2000-es években alig volt olyan nagyváradi elõadás, amelyben ne lépett volna Fodor Réka színre, mostanában kevesebbet látni színpadon, viszont egyre többet hallat magáról mint pilatestorna edzõ. Az edzés a színészi munka kiegészítõje vagy esetleg a pillanatnyi kevesebb foglalkoztatás kompenzációja?

Nagy közhellyel fogom kezdeni: a mozgás része a színpadi létezésnek, s bár mindenki számára fontos a fizikai karbantartás, egy színésznek különösen az. Engem egyébként gyerekkorom óta foglalkoztat az állandó mozgás: édesapám ízleltette meg velem a sportolást: vegyészprofesszor ugyan, de kifejezetten sportos alkat. Vitt magával mindenhová. Soha nem felejtem el, hogyan kezdtem el Kisbányán a sízést: egy nagyobb ereszkedõnél apu elõrement, nekem pedig azt mondta, hogy találkozunk lent. Nem volt mit tennem, mentem én is. Nagyon szép emlék az is, hogy amikor mentünk felfelé, mindig barkochbázással múlattuk az idõt. Úszni is együtt jártunk, késõbb az öcsém is csatlakozott hozzánk.

És nem gondolt arra, hogy a sport legyen a fõfoglalkozása?

Nem, versenysportoló soha nem akartam lenni, mivel volt egy második nagy szerelmem is, a színészet. Ezt édesanyám olthatta belém, mert dédelgetett álma volt a színészet, és én már két és fél éves koromban mondtam utána a meséket, késõbb a verseket. Egyik kedvenc verse volt Kosztolányi Mostan színes tintákról álmodom címû költeménye. Ezért volna nekem is Kosztolányi a nagy kedvencem? Biztosan. Tény, hogy 6-7 éves koromtól kezdve sokat szavaltam, az iskolában pedig a színjátszó kör egyik legaktívabb tagja lettem. Nagyon jó kis csapat voltunk, hárman lettünk színészek, olyan darabokat adtunk elõ, mint Szakonyi Károly Adáshiba vagy Dürrenmatt Fizikusok címû drámája. Számomra már az iskolában nyilvánvaló volt, hogy a mozgás és a színjátszás összefonódik, azért is volt csalódás az, ahogy az egyetemen a mozgással foglalkoztak. Már-már az akrobatikáig mentek el a követményekkel, mondván, hogy ki kell tolni a tûrõképességet. A gyakorlatok afféle túlélõpróbák voltak, mindig meg voltunk sérülve. Ha akkor mindazt tudom az emberi testrõl, amit most tudok, nem mentem volna bele azokba a gyakorlatokba. Egyáltalán nem figyeltek a színész testére, holott csak egy testünk van, azzal kell tovább élnünk. A mozgást mindennap be kellene vinni a színészképzésbe, de nem túlzásokkal. Egyedül a baletttanárnõnk, Boér Jakab Ilona foglalkozott velünk úgy, hogy felhívta a figyelmet, hogyan kell egy színésznek járnia, milyen legyen a tartása és hasonlók. Az egyik román tévémûsorban láttam Irina Loghin népdalénekesnõvel egy beszélgetést, többek közt azt kérdezték tõle, meg tudna-e nevezni egyetlen valakit, akinek köszönheti, hogy az lett, aki. Boér Jakab Ilonának köszönte meg. Én is õtõle tanultam, hogy egy jól képzett testbõl bármilyen figurát lehet formálni

Mi volt az, ami nemcsak választáskor vonzotta Váradhoz, de tizennegyedik éve itt is marasztja?

Maradhattam volna Kolozsváron is, de akkor mi Szotyori József kollégámmal egy pár voltunk, tehát elsõdleges szempont volt a közös jelenlét, a másodlagos pedig az anyagi vonzat, mivel akkor még mûködött a szinkronstúdió, s ha fárasztó is volt a majdnem állandó hajtás, megérte. Rendeztek egy felvételifélét, mindketten megfeleltünk. És megtetszett a város. Jocóval felbomlott ugyan a párosunk, de mai napig nagyon jó barátságban vagyunk.

Ne haragudjon, de meg szeretném kérdezni, hogy fogadta a nagyon gyors és határozott beskatulyázást? Merthogy mondhatni az elsõ évadban beskatulyázták, és nem is a legelõnyösebb dobozba.

Hát igen, szinte azonnal én lettem az ügyeletes könnyûvérû hölgyike, hogy szépen fejezzem ki magam. Túlságosan nem zavart, hisz aki ismert, az úgyis tudta, milyen vagyok valójában, aki meg nem, annak úgyis mindegy. Egyébként szerencsére volt alkalmam olykor kiszabadulni a dobozból, a Charley nénje fergeteges vígjátékban, de mindenekelõtt Szabó Magda regényének, a Régimódi történetnek a dramatizált változatában. Nagyon szerettem azt a szerepet, és örültem, hogy az írónõ is elismeréssel szólt az alakításról. Aztán valahogy kezdtek elkerülni a szerepek.

Ekkor jött a pilates? Tulajdonképpen mire utal az elnevezés?

Joseph Pilates a névadója, aki a második világháborúból sebesülten visszatértek rehabilitálását tûzte ki magának célul. Úgy fogott neki, hogy a betegágyakra köteleket kötött, és ekképp kezdte el erõsíteni a test középpontjában található erõközpontot, ahonnan tulajdonképpen minden mozgás kiindul. Ezt kell folyamatosan erõsíteni, és úgy fog mûködni, mint egy fûzõ – vagyis a pilatesgyakorlatoknak köszönhetõen el lehet kerülni a hátfájást. Én egyébként épp ennek kapcsán kerültem kapcsolatba ezzel a tornával: nagyon fájt a hátam, valószínûleg a már említett megerõltetõ gyakorlatok miatt. Nem tudtam, mit tegyek, mígnem egy németországi barátnõm küldött DVD-n egy gyakorlatsort. Elkezdtem tanulgatni, éreztem, hogy jót tesz, és el akartam menni egy tanfolyamra. Alkatilag elsõ látásra nem való nekem a pilates, mondhatnám „antipilates” alkat vagyok, unalmasnak találtam. Az aerobik közelebb állt hozzám, pörgõsebb, mégis emellett maradtam végül. Szeptember 10-én volt hét éve, hogy meghirdettem és belevágtam az edzõsködésbe. Négy hölgy van, aki az eredeti csoportból még ma is jár, a többiek lemorzsolódtak. Az elsõ találkozásra olyan sokan jöttek, hogy alig fértünk be a terembe, de mint sok minden mással, a pilatestornával kapcsolatban is jellemzõ a kitartás hiánya. Megtudtam, hogy Esztergomban Simonffy Ágnes oktat pilatestornát, elkezdtem járni hozzá hétvégeken afféle rövid képzésre, hogy kijavítsa, amit csinálok, megismerjen, és mondja, hogy meg tudom-e csinálni. Simonffy Ágnes egyébként sokkal szigorúbban, keményebben dolgozik kevesebb emberrel. Ismeri az embereit, és arra szoktatja õket, hogy megtanulják a saját testüket figyelni. Én elõbb csak magyar csoportot akartam, mert a középkorú magyar hölgyek számára nálunk nincs ilyen típusú mozgási lehetõség, de elsõre jöttek kifejezetten idõsek, illetve fiatalok is, és kezdetben naponta tartottunk edzést. Nem mondom, hogy könnyû volt két színházi próba között edzõsködni, de az érdeklõdés lelkesített. Aztán megkerestek románok is, és hogy velük is foglalkozni tudjak, meg kellett tanulnom románul a szakszavakat, sikerült. Most hetente egyszer vagy kétszer tartunk edzést, a férjem sporttanár, õ besegít erõsítõ, alakformáló edzéssel, kisebb súlyokkal, gerincgyakorlatokkal, a két módszert ötvözve érünk el eredményeket. Eleinte a jelentkezõk azt kérdezték, hogy ezzel lehet-e fogyni, mondtam nem, nem fogyasztó torna. Most már tudja mindenki, aki az edzéseinkre jár, hogy a pilates karbantartó, helyesebben formában tartó gyakorlatsor. Jelenleg húsz körül van az állandó tagjaink száma. Örömmel járnak, mert látják-érzik az eredményt, s így örömet okoz nekik is a közös foglalkozás. Igyekszem újdonságokat is bevezetni, pici gumilabdákkal, gumiszalagokkal edzünk, illetve aki éppen azon a napon született, aznap õ választja a gyakorlatokat. S ha nagyon jól megy a munka, akkor elhúzzuk az edzéseket, nem ragaszkodom föltétlenül a szabott idõhöz. Egy kicsit olyan ez, mint a tizenhetedik században divatba jött, hogy ma is sokszor alkalmazott commedia dell’ arte, az improvizációs színjátszás módszere: amikor olyan volt a közönség visszajelzése, akkor megnyújtották a játékidõt. De még egy mondat erejéig visszatérnék a pilateshez: már az elején rájöttem, hogy én nem is vagyok olyan jó pilatesedzõ, inkább csak nyílt, társasági ember, akinek elsõsorban az számít, hogy jó hangulatban jól érezzék magukat együtt az emberek, és minden alkalommal elégedetten menjenek haza. Csodákat nem ígérek, alkalmazkodom a kérésekhez: van könnyített változat és nehezebb, hol ezt, hol azt csináljuk végig. Úgy érzem, hogy ezzel a színjátszás mellé választott foglalkozással ki tudtam teljesedni, mintha csak valóra vált volna gyerekkori álmom, amikor háttértáncos akartam lenni.

Csak-csak visszakanyaradunk a színpadi létezéshez: milyen tervei vannak a nemrég kezdõdött új évadban, és mennyire közeli a tervek megvalósulása?

Kilencedikes koromban eljött az iskolába egy teológus lány, aki édesanyám kedvenc költõjének, Kosztolányinak a verseit mondta, elsõsorban A szegény kisgyermek panaszainak a darabjait. Énrám olyan hatással volt, hogy tulajdonképpen azóta készülök egy egyéni Kosztolányi-mûsorral. Az említett versciklus mellett A bús férfi panaszaiból is beveszek verseket és esetleg más Kosztolányi-szövegeket is. Az egyéni mûsoron kívül pedig Juronics Tamás fog rendezni egy érdekesnek ígérkezõ elõadást a táncegyüttes tagjaival közösen, abban nagyon szeretnék részt venni.

Molnár Judit

Fodor Réka
Kolozsváron született 1976. november 7-én, az Apáczai Csere János Gimnáziumban érettségizett, 2000-ben végezte el a Babes-Bolyai Tudományegyetem színművészeti szakát, Csiky András és Keresztes Attila osztályában. Azóta a nagyváradi Szigligeti Szinház tagja.