Kapuállítók az elérhetetlen földön

A szocializmusnak nevezett tragikus bohózatban egymás után nőtt föl az úgynevezett első, majd - mi - a második Forrás-nemzedék, ebből Farkas, Magyari, Váry, Csiki László, magam - igaz, Váry később jött - a Megyei Tükörnél dolgoztunk `68 februárja óta, alapító szerkesztők, kezdő írók, költők. A kilencek a hetek után jelentkeztek Pesten, maguk is bolyban, mint mi magunk, kik - magam megfogalmazása, Csiki idézete is az Új Írásban - csapatosan jártunk, mint a vadkutyák. 1968-ban a Korunk című kolozsvári folyóirattól jött le Szentgyörgyre Herédy Gusztáv szerkesztő. Azzal nyitott be, hogy látni akarja azt a csapatot, amelyik ilyen lapot szerkeszt. Megszámoltatottak voltunk, de névtelenek még. Herédy aztán egy cikkben mondta: könnyű Dali Sándor főszerkesztőnek jó lapot csinálni öt költővel. Még a mezőgazdasági riportok is irodalmiak. A Szekuritáté tartott számon bennünket - bennünket is -, no meg a két hírneves Mihály, Ilia Szegeden - látogatott is hozzánk -, meg Czine Mihály Budapesten. E két híres tanár küldte Szentgyörgyre a hallgatóit, menjenek magyar világot látni. Jöttek, hoztak könyveket, lapokat. Meg reményt.

A hatvanas évek elején Lászlóffy Aladárék Bálint Tiborral, Szilágyi Domokossal, Hervay Gizellával mozgattak meg hegyeket a szocializmusban, nem lehetett elhantolni rögtön a születőket. Ők voltak ama első Forrás-nemzedék, aztán mi másodikként. Adyval szólva, az élet szent okokból élni akar. Nos, mi legalább ennyiben voltunk szentek. A többi csak munka, hétköznap, bor s szerelem. Minden alkalmi szövetségnek az a sorsa, hogy szerteszakad. Hiába sápítozott Gálfalvy György, hogy maradjunk együtt, az irodalom egyszemélyes vállalkozókból rakódik össze, a holnaposoktól, a nyugatosoktól máig. Mi döbbenten vettük észre, hogy olyan országban s olyan rendszerben élünk, amelynek hivatalos lételeme a hazugság. Hazudtak egy párt nevében itt is, ott is (ahová rövidesen viszszaköltözöm közel 22 év után). Mi nem vállaltuk a verses, plakátos hazudozást, illetve volt, aki vállalta, a többségünk nem s nem. A többség fizetett rá, mondanom se kell. A Kapuállító vakmerőség volt, ahogy a budapesti Elérhetetlen föld is, Nagy László előszavával. Nekünk Ceauşescu diktatúrájában sokkal nehezebb volt, noha Király Károly volt a megyei titkár, akivel szót lehetett érteni. Mi magyarokként és fiatal antikommunistákként vállaltuk.

Az akkori erdélyi közhangulatról még talán annyit - a mai ifjak kedvéért -, hogy Sepsiszentgyörgyön negyven évvel ezelőtt létesített a kereskedelmi vállalat egy sajtóklubot, vagy minek nevezzem? Ám oda bejöhetett tanár, orvos, munkás is, ihatott, csak éppen nem kocsma volt. Nos, följelentettek a kommunista kocsmajáró s munkakerülő elvtársak, hogy mi elszakadtunk a dolgozó néptömegektől. Egy alkalommal megjegyeztem, hogy akkor a pártkantinba miért nem járhatnak ebédelni a dolgozó néptömegek? Jól ettünk akkor ott, az értelmiségi kocsmát viszont kénytelen volt a vállalat bezárni. Jártunk, ahova azelőtt is. Cerghezan szekuritátés főtiszt, vallatóm az egyik alkalommal ezt is a szememre vetette, hogy a pártkantin ellen uszítottam a dolgozó tömegeket…...

A Kapuállítóban olyanok is szerepeltek, akikből sosem lett író, költő. Magam szerkesztettem a kollégák s a közhangulat kérésére a második Kapuállítót, 1982-ben jelent meg. Kanosszajárás volt az a javából. Az ostobaság, a hitványság egyik mintaképe volt a pártnál a propaganda-osztályvezető. Kós János elvtárs hónapról hónapra tologatta a kéziratcsomót, évről évre: egyszerűen nem tudta elképzelni az aláírását egy olyan kéziratkötegen, amelyből ő semmit nem ért, és amelyet közismerten reakciós, nacionalista társaság akar kiadatni. Ahogy a kilencek kiadták 1982-ben az Elérhetetlen föld ikerpárját, én is megszerkesztettem. Két év telt el a hajszában, aztán egy alkalommal a megyei elsőtitkár, Nagy Ferdinánd egy találkozón valóságosan követelte: mondják meg az újságírók, írók, hogy ugye minden kívánságunkat teljesítette a párt. Akkor álltam föl és mondtam, két éve készen áll a Kapuállító II. antológia, és a mai napig ott rohad Kós Jánosnál, nem hajlandó aláírni. Mire fölértem a tanácskozás után a szerkesztőségbe, várt a telefonértesítés, hogy Jecza Tibor főszerkesztővel azonnal jelentkezzünk a pártfőnöknél. A főszerk. reszketni méltóztatott, mert félt: nem kellett volna felállnod, mondta nekem, most mi lesz?
Visszaérkeztünk. Kérdezte Nagy Ferdinánd, hol van az az antológia. Mondtam, itt van nálam. Megnézte. Azt mondta, kell mai témájú riport is bele. Mondtam, lesz. De - mondta - csak a megyében terjeszthető. Megjelent a könyv, ott is szerepeltek olyanok, akikből nem lett író, ám akkor például a Veress Károly kézirata igen jó volt, meghívtam. 1977-ben jelentetett meg egy interjúkötetet Gálfalvi György Marad a láz? címmel, 11 költő, író vallomása a kérdések kapcsán. A láz maradt, az ifjúságunk elrobogott, kié zajosabban, kié szőr meg politika mentén. Most szeretettel emlékezem vissza a pesti kilencekre, az Elérhetetlen föld szerkesztő-költőire, és hasonlóképpen azokra, akik voltunk, voltak. Király Laci írta egy versében, valahogy így, hogy éltem a mások életét, ahogy azok élték az enyémet. Vannak köztünk, akik leállottak, nem tapossák az irodalom csűrjében a kalászost, volt, akinek soha, akkor hajdan sem volt cséphadaró a kezében, de a szája az hadart…...

Voltunk, akik voltunk. Vagyunk, akik vagyunk. Itt, Pesten harminc év után hallottam Bágyoni panaszát, hogy őt sosem számították a második Forrás-nemzedékhez, őt Gálfalvi sem vette be az interjúkötetbe. Így volt, így voltunk, sosem sirattam, hogy nem maradtunk együtt, csapatnak, brigádnak, valaminek. Fentebb mondottam, egyszemélyes a művészetünk s a vállalkozásunk. A hitünk az közös volt. A mostani fiataloktól talán annyiban különbözünk, hogy tovább tartott a hitünk. Ezek a fiatalok hamarább élték meg a legyintés korát, a belenyugvást. Kár.

Kaput állítottunk, elérhetetlen földekre, magyar kaput.

Czegő Zoltán 
(a szerző költő, író)