Kapcsolat a népművészet és magasművészet között

– A textilművészek általában két módszerrel hozzák létre alkotásaikat: elkészítik maguk, illetve megrajzolják, megtervezik és a kivitelezést másra bízzák. Ön melyik változatot alkalmazza?
– Egyetlen olyan munkám sincs, amelyik kivitelezésében ne lenne benne a kezem munkája, noha arra már volt példa, hogy a szövőnővel egymás kezébe adtuk a munkadarabot, illetve egymás mellett szőttünk két szövőszékben. Magyarán minden kiállított munkadarabról elmondható, hogy saját kezűleg készítettem, legfennebb a kivitelezés során néha igényeltem egy kis segítséget, amikor nagyon elfáradtam. De legtöbb esetben az van, hogy egy-egy munka annyira érdekel, hogy nincs rá lelkem, hogy mást bízzak meg vele, vagy éppenséggel a minta annyira szívügyem, hogy amiatt nem adom ki a kezemből. Természetesen az már régóta megfogalmazódott bennem, hogy kissé vissza kellene fognom magam, hiszen egy-egy szőnyeg elkészítése hatalmas, fárasztó munka, de egyelőre még mindig vívódom a lelkiismeretemmel, ami nem engedi, hogy kiszálljak a konkrét kétkezi munkából.

– Soha nem gondolt arra, hogy ezeket a csodálatos faliszőnyegeket, szőnyegeket és egyéb dekoratív alkotásokat esetleg több példányban, akár sorozatgyártásban forgalmazza?
– Dehogynem, az első gondolatom az volt a szőnyegekkel kapcsolatosan, hogy bevezessük a magyarországi sorozatgyártásukat, mert nagyon utáltam azokat a „torontálinak” nevezett szőnyegeket, amiket a boltokban lehetett kapni akkoriban. Kezdetben arra gondoltam, hogy ezeket a silány minőségű bolti szőnyegeket kicseréljük a tiszta szerkezetű, mintáiban remekül variálható, igazi művészeti értéket hordozó szőnyegekkel. Többek közt három-négy színes kolorítokat és méretváltozatokat készítettem konkrét felhasználási céllal. Vagyis készítettem falvédőt, belépőszőnyeget, 2×3 méteres szobaközponti szőnyeget, még ma is megvannak a tervrajzaim, amiket előkészítettem, hogy jóváhagyásra benyújtsam a szövetkezethez. Abban az időben, vagyis az 1970-es években, amikor ezek a tervek nagyon foglalkoztattak, Magyarországon még jól működtek a kéziszövő-szövetkezetek.

– Azonban úgy tűnik, mégsem fogadták kitörő lelkesedéssel a terveit...
– Nem, mert akkoriban minden szövetkezetnek megvolt a maga tervezője, és minden szövetkezetnek csak egy tervezője volt, függetlenül a nagyságától. Ilyen körülmények közepette frissen diplomázott pályakezdőként nem sok esélyem volt. Egyébként szövetkezeti ösztöndíjasként végeztem az egyetemet, szövés-előkészítő voltam egy kis szövetkezetnél, és tanulmányaim befejeztével ugyanoda tértem vissza. Azonban hamarosan otthagytam őket, mert akkoriban nagyon igazságkereső fiatal voltam és bántott, hogy „üzérnek” neveznek amiatt, hogy a munkadíjra rászámoltam a tervezési díjat az egy-egy tőlem rendelt darabra. Otthagytam tehát a szövetkezetet, de nem sajnálom, mert nem tudtam volna azt csinálni, amit azok, akik elszegődtek szövetkezeti tervezőnek. Képtelen lettem volna életem végéig, de akár húsz-harminc évig mindenféle megrendelő ízléses vagy éppen ízléstelen igényei szerint készíteni a szőnyegterveket. Tehát egyrészt a szövetkezeti munkakörülmények nem kedveztek az általam tervezett szőnyegek sorozatgyártásához, de a korízlés sem kedvezett neki, ugyanis az illetékesek akkoriban azt mondták, hogy az én szőnyegeim csak a Sebő-féle táncházba kellenek. Abban az időszakban ugyanis gyakran átjártam Sebő Ferencékkel Erdélybe, ők a népzenét gyűjtötték, én pedig a csodálatos szőnyegmintákat, a férjem volt a sofőr, mert neki volt autója.

– Említette, hogy néha mégis segítséghez fordul, és egy-egy alkotása elkészítésében szövőnő munkáját is igénybe veszi. Ki az a nagyon megbízható ember, akire rá meri bízni egy-egy munkadarabját?
– Bizony nem lehet ezt akárkire csak úgy rábízni, mert hatalmas odafigyelést igényel, azt meg végképp nem lehet, hogy úgy készüljön el egy-egy darab, hogy ott sem vagyok. Mint korábban is említettem, minden egyes darab elkészítésénél jelen voltam akkor is, ha konkrétan nem én ültem a szövőszékben. Szerencsémre nekem évekig volt egy társam, akivel nemcsak a székely festékeseket készítettük, hanem más megrendeléseket is. Vannak azonban olyan darabok, amlyeknek nagyon egyszerű a befoglaló mintája – kettőt jobbra, kettőt balra – vagy például a szarufás, a gyertyás és a vízfolyásos minták olyanok, hogy ha elkezdik, aztán végig úgy kell szőni. Viszont ha ugyanezen mintákban az árnyalatok hullámoznak, akkor nekem mint művésznek kell a szövőnő keze alá adnom a fonalat, mert én tudom, mi az elképzelésem. Meg aztán a segítségeim annyira egyenletesen, szépen szőnek, hogy már-már a gépi szövés hatását keltik, ami szintén nem igazán tetszik nekem. Ezt valamelyest a színárnyalatok hullámzásával lehet oldani. Vagyis már a fonásnál tudatosan egyenetlenné kevertetem a színeket, mert amikor régen készültek ezek a szőnyegek – mivel az akkori házi technológiával nem tudták egyenletesre megfesteni a fonalat – mindig finoman hullámoztak a színek. Egyébként mindig egyágúból szövök, vagyis egy színből és annak az árnyalata megy el, vagy jön vissza élesebben vagy tompábban, illetve világosabban vagy sötétebben.

– 1970-ben indult egy mozgalom a textilművészetben, amelynek kritikusai szerint a „fáklyavivője” volt. Hogyan jött létre a mozgalom, és mi volt a célkitűzése?
– Ez a mozgalom lényegében egy textilbiennálé beindítása volt, amelynek Szombathely adott otthont, és azóta is ott zajlik. 1970-ben friss diplomásként, amikor indult ez a biennálé, úgy kértek fel, hogy valami olyat készítsek, ami „előremutató”. Hogy milyen legyen az „előremutató”, szerencsére rám bízták. Én arra gondoltam, hogy legyen valami új, valami olyan, amit még nem láttunk. Természetesen akkor is a magyar népi motívumokhoz nyúltam, de nem a székely festékesekhez, hanem szűrmotívumokhoz, a szűrrátétekhez és hímzésekhez. Nagyon érdekelt akkoriban a szűrhímzésekben és rátétekben megjelenített pávaszemek és tulipánok színhullámzása. Az első munkámat lényegében körszőttem, vagyis fontam. Ezzel vettem részt az első biennálén, aztán a másodikon már ugyanezeket a szűrmotívumokat keretben, a térben mintegy kettős varsaként fontam meg – egyébként véresre fontam a kezemet. A harmadikon már díjat is kaptam, mert ezeket a színes formákat teljesen átfogalmaztam, jelzésértékű színhullámzássá alakítottam. Egyébként a székely festékesekben is ez a hullámzás, ezek a finom átmenetek a színekben, a tiszta és egyszerű formák a nagyon vonzóak és érdekesek számomra.

– Hogyan került kapcsolatba a székely festékesekkel?
– Igazából nagyon szeretem a magyar népművészetben a tömörséget, a karakteres formákat, amelyek megjelennek a szűrhímzéseken és rátéteken, de nem éreztem folytatható dolognak. Ugyanis nem szeretem, amikor a szűrhímzést vagy rátétet egyszerűen átteszik, és más formában más anyagban újra elkészítik ugyanazt. Láttam már például olyat, hogy valaki székely kapukat sző, amit giccsnek tartok, mert ami székely kapunak gyönyörű, azt szövésben megjeleníteni ízléstelen. Nos, emiatt kerestem egy újabb formavilágot, amely eleve szövés és ebben a technikában számtalan megjelenítési változata lehetséges. Ezt keresgélve bukkantam rá a székely festékesre, amely teljesen lenyűgözött és magával ragadott.

– Fitz Péter művészettörténész szerint ön az alkotásaiban a legpontosabban valósítja meg a kapcsolatot a népművészet és magasművészet között, amit bartóki ideának tart a szakma. Tudatosan törekszik a bartóki idea megvalósítására?
– Különösebben nem volt célom a bartóki idea követése, megvalósítása, inkább arról van szó, hogy megismertem és teljesen improvizatív, anakronisztikus módon – mint egy dzsesszzenész – kezdtem használni a népi motívumokat. Azonban soha nem törekedtem a Bartók-féle idea elérésére, és talán azért sikerült mégis elérni, mert nem törekedtem rá, hanem egyszerűen csináltam.

– Egy textilművésznek nagyon széles az eszköztára, amiben alkothat mind a felhasznált alapanyagok, mind pedig a műfajok tekintetében. A szövés és fonás mellett van még valami egyéb is, amiben maradandót alkotott?
– Több is volt. Többek közt ott van a rongyszőnyegszövés, ami noha szövés, mégis teljesen más, mint például a székely festékes. Ezt is nagyon szerettem, és volt olyan időszak, amikor a nevemmel és az emblémámmal vitték a rongyszőnyegeimet szerte a világba. Őrületes színátmeneteket lehetett kihozni a rongyszőnyegekben, és szerintem volt időszak, amikor hamisították is ezeket.