Itthon, otthon

Szóval úgy találkoznak, s úgy fognak kezet a nagyváros főterének egyik, az árakat tekintve meglehetősen fényűzőnek tekinthető kávézó napernyős teraszán, s tiszta véletlenül, mintha csak a tegnap váltak volna el. S hogy akkor ejsze hirtelenjében otthoni városnapot tarthatunk, mit számít az a pár száz kilométer ide s oda. De legalább megbeszélhetjük, hogy s mint a világ dolgai, a szülők, a testvérek, a gyermekek, a rokonok, a csajok, a focicsapat, az otthoni gazdaság, de inkább szegénység, s az otthoni politika, de inkább oktondi egymásnak feszülés.

Laci meg is jegyzi, hogy te Dani, be rég találkoztunk, van annak vagy tizenöt–húsz esztendeje, hát hova tűnt a dús hullámos hajad? Sehova, édes komám, mert az ma is megvan, igaz, hogy csak a fényképeken, de engem mindez egyáltalán nem zavar… Sőt ha valaki megjegyzi, hogy te Dani, olyan szép fehér lett egykori rőt szakállad, olyan büszke vagyok, hogy repedek szét! Különben is megsúgom neked, hogy minden valamirevaló nő tiszteli, sőt szereti a fehér borostát. Ez már ilyenfajta, a fehérnép, Lacikám, valamikor a bicepszünk után bolondultak, s a sörényünk vette el az eszüket, ma már az őszes halántékunk s a fehér borostánk csillantja fel a szemük. De legyünk csak őszinték, s a másik oldalról is lássuk a dolgokat, hát a mi korunkban kit érdekelnek már a feszes begyű csirkék, amikor ott vannak a jó tyúkanyók, s kit nem hoz izgalomba egy fehér női hajtincs? Na? Ez van, Lacikám, így válik széppé a világ, de mondd, otthon mi újság?

Semmi, legyint László, semmi. Kínlódunk, kínlódunk, s kezdjük elölről. Semmi kilátás, semmi szín, semmi kedv, csak a nagy szürke semmi. Itt sem különb, Laci, hidd el, itt sem más, legfeljebb annak látjátok hazulról. Erre István is beleszól, hogy úgy van, de még mennyire. Meg is próbálta rábeszélni asszonyát, hogy elég volt már a harmincesztendős nagyvárosi létből, jó volna végre hazamenni. Pedig István szakmai pályája még mindig szépen ível felfelé, elismert tanár, helyettese a tanszékvezetőnek, s csak azért nem ő a főnök, mert magyar. Amúgy a legfontosabb, hogy család van, a gyermekek hála Istennek egészségesek, ügyesek, szépen növögetnek és tanulnak, lakás van, kocsi van, megfelelő jövedelem is van. István kétségkívül megérdemli mindezt, mert hiszen gyermekkora óta szorgalmasan tanult, minden jóra rászolgált, az biztos. Mégis azt mondja, hogy hiányzik valami; az, amit egyetlen szóval úgy neveznek, hogy otthon. Vagyis hát az igazi, otthoni otthon. Egyszer-kétszer meg is próbált erről beszélni az asszonyával, hogy nézd, most már otthon is van egyetem, könyvkiadó, lapok, minden, mi a francnak rohanunk itt, ebben az idegbeteg városban, amikor otthon ugyanezt csinálhatnánk, de sokkal nyugodtabban. S akkor Dani, hogy tiszta szent igaz, odahaza ő is megkeresné, és meg is kapná az itteni bérének legalább a kétszeresét, simán, s akkor hol vannak az otthoni árak, a kis távolságok, s hát még a nyugalom. Csakhogy az asszony, aki nem bírja itt, hagyni a nagyváros aszfaltját. De Laci, hogy ez a nagyváros legalább szép. Az. Vagy két-három hónapig, utána nagyon, de nagyon fárasztó, és zajos, és füstös, és levegőtlen és undorító. Erre Dénes többször is rábólogat, pedig neki igazán nincs különösebb gyötrődnivalója, tekintve, hogy lelkész. Legfeljebb a teológusnebulók idegesítik olykor egy-egy kicsit; ennyi és nem több, másrészt esetében ember és szakma maga a megtestesült nyugalom.

S akkor minek ültök itt, ebben a nagy és rohanó és idegbeteg és fárasztó és zajos és levegőtlen városban? Hát lemondtatok arról, hogy egyszer hazajösztök? Fejüket ingatják: arról soha.