Ítélet

Rölkét mindenki szerette tehetsége miatt, de mivel kétséget kizáróan bebizonyították, hogy a szintén szaxofonos Kreb Jonatánt (akit nála rosszabb zenésznek tartottak a hozzáértők) hidegvérrel meggyilkolta, nem volt mit tenni. Ezen a vidéken szemet szemért alapon rótták ki az ítéleteket: aki lopott, annak vagyonát megkurtították, akit gyújtogatáson kaptak, annak saját otthonát is felégették, aki ölt, annak meg kellett halni. A bemutatott bizonyítékok többszöri, jó szándékú átvizsgálása után, a bírák nehéz szívvel bár, de visszavonultak egy utolsó, hosszú tanácskozásra. Eltartott vagy négy óráig is, de senki sem mozdult az összesereglettek közül az ítélethirdetésig. Az elhúzódó tanácskozás után a főbíró gondterhelt arccal jelent meg ismét a teremben. „Úgy látszik, két dudás nem fér meg egy csárdában...\" – kezdett bele végül, hogy, amennyire lehet, oldja a feszültséget és a rossz hangulatot, akasztófahumorával azonban nem aratott osztatlan sikert: többen a bírói pulpitus felé köptek. Ami eztán következett azonban, még nagyobb zavart okozott a tömegben. Az ítélet szerint Alex Rölkének addig kellett megállás nélkül zenélnie, amíg bele nem hal. A kezdeti felháborodás, zúgolódás után – amikor már emésztették a hírt egy kicsit – az emberek között elkezdett terjedni a hír, hogy a város minden idők leggrandiózusabb koncertje elé néz: a művész szó szerint belefújja a lelkét a hangszerébe, ráadásul eme úttörő kísérletet bárki megtekintheti, az ítélet-végrehajtás ugyanis nyilvános. A filharmonikusok vezetője még aznap meg is egyezett a főbíróval, hogy az ítéletet náluk, a város legnagyobb koncerttermében hajtsák végre. A kétezer jegyet másnap el is kapkodták, sőt további háromezer állóhelyet is eladtak, végül azonban valóságos ostromállapot alakult ki, így a hatóság kénytelen volt a koncertet kihangosítani az egész városban, és hatalmas vetítőkön közvetíteni a színpadon történteket.

Alex Rölke ezalatt teljes nyugalommal és megelégedéssel készült magánzárkájában az utolsó koncertjére. Évek hosszú során át elkészült torzszülött műve, amely azonban olyan hosszú lett, hogy eljátszásához számításai szerint nyolc nap, három óra, és 12 perc szükségeltetett, egy ilyen hosszú előadást azonban – belátta ő is – a legtürelmesebb, legrajongóbb közönség sem viselne el – ő pedig minden bizonnyal belehalna. Utóbbit azonban nem bánta, így célja elérése érdekében feláldozta a szegény Kreb Jonatánt – akit amúgy is pocsék zenésznek tartott –, és csak várta az ítéletet. A tárgyalások során persze többször elmondta, hogy szeretne zenélés közben meghalni, és a terve pontról pontra bevált. A koncert előtt bőségesen megvacsorázott, majd fölment a színpadra, és mindenféle fölösleges búcsúzkodás nélkül belekezdett. Az első néhány órát mindenki feszült figyelemmel ülte végig. Aztán a figyelem lankadni kezdett, éjjel háromkor már többen szunyókáltak, reggelre pedig a zsúfolt teremben sokan rosszul lettek a melegtől és az ácsorgástól, volt, aki maga is majdnem belehalt a kiszáradásba. Az emberek elkezdtek hazaszállingózni, de amint kipihenték magukat, és ettek egy kicsit, rohantak vissza a koncertre, nehogy elmulasszák a számukra legizgalmasabb részt: a halál pillanatát. Az ötödik napon már kevesen bírták a kimerítő koncertet élőben követni, igaz, időközben a tévé is közvetíteni kezdte a világraszóló eseményt, így az otthon ülők sem maradtak le semmiről. Végül már senki sem figyelt a zenére – még az a néhány fanatikus sem, aki pokrócokba burkolózva most is a koncertterem első soraiban ült –, de mégsem tudtak kilépni a megismételhetetlensége okán oly fantasztikus műsorból. Alex Rölke számításai pontosak voltak: a koncert kezdése után nyolc nappal, három órával és 12 perccel – az utolsó hangjegyek lejátszása után – meghalt. És ebben a pillanatban a város minden lakóját elöntötte a katarzis, hiszen végre meghallották azt, ami Alex Rölke zenemonstrumát teljessé tette: a csendet.